Városi követek az országgyűlésen.*
Városi követek az országgyűlésen.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 246-ik számából. K. F.
Még néhány rövid nap és a követi kar együtt leend. Nemzetünk választottjai együtt leendnek, munkába veendők e sokat hányatott hon boldogságát, – a szegény honét, melyről annyi századok boruja után sem akar még mindig a visszavonás átka tágítani. S a nemzet választottjainak díszkoszorújában nem egy férfi van, kinek nevénél dagadó kebellel állapodik meg a honfi reménye, s aggodalmak közt a bizodalom; – kik nehéz időkben rendületlenül megállottak, míg körültök sokan ingadoztanak, meghajlottanak. És vannak mások, leventék a törvényhozás homokán, kikből bajnokokat vár, s remél a hon, s kiknek egykor ép oly örömmel hiszi nyujthatni az elismerés babérját, mint mostan nyujtá a bizodalom zálogát, melynél szebbet szabad embernek nem adhat egy szabad hon, de melylyel felelősség is jár Isten és emberek iránt. Ámde hű védjeid sorában csorbát is szenvedél oh hazám! – Csorbát, s nem egyet, melyet felejtened vajmi nehéz lesz! De kivált egyet, mit publica calamitásnak neveznénk, ha némi reményre nem jogosítana ama dicsőséges jelenet, melyhez hasonlót mi nem ismerünk az évkönyvekben. Bízzunk, de el ne bízzuk magunkat, és ha aggódunk, el ne csüggedjünk. Férfinak csüggedni soha sem szabad. Emberek sorsa, hogy letűnjenek, de a politikai élet olyan, mint folyam: űrt maga előtt soha sem szenved, addig torlódik, míg betölti azt; igaz sokszor sárral, sokszor homokkal, de ha ilyennel, elhalad fölötte a tiszta folyam, mert ennek útját állni nem lehet.
Munkára tehát, ti választottak! Ma már a követi pálya nem olcsó dicsőségnek homoka; küzdés, fáradalom homoka az, melyet egy éber nemzet áll körül. És lesznek a küzdőknek borús napjaik kétségtelenül, talán számosabbak, mint a derültek, ekkor ne csüggedjen a tetterő. És lesznek hihetően derült napok is, Isten virrasszon ekkor fölöttünk, hogy az öröm el ne szenderítse a számolgatást. De egyre érezzük, mondhatlan nagy szükség van, s ez: egyetértés, öszpontosulás!
Az egyetértés, az öszpontosulás eszméje vezérel, hogy egy óhajtást, egy reményünket kifejezzük. Kik országgyűléseken voltak, tapasztalhatták, miként a megyei s városi követek közt önkénytelenül is bizonyos separatismus létezett, legalább oly összeolvadás hiányzott, minőt egy ügynek munkásai közt a közjó végett kívánni kell. Pedig a ki azt gondolná, hogy az országgyűlés csak az ország teremében, s csak akkor van, midőn szavazni kell, az nem ismeri az országgyűlést. Politikai rokonság társalgási rokonságot szülhet, de társalgási egybeolvadás a politikai rokonságból oly forrasztó kapcsot készíthet, mely egy csomóba egyesítve, eltörhetlenné teszi a nyílvesszőket, melyeknek mindegyike magában, s külön gyönge s erőtlen. Nem akarjuk bonczolgatni azon különválás okait, volt benne része kétségtelenül a városok kiskoru állapotának, lehetett mindkét részről a követek személyességeinek, de minden bizonynyal igen nagy része volt azon néposztályzati különbségnek is, mely aristocraticus országban kisebb-nagyobb mértékben mindenütt honos, hol politikai institutiók, s az ezek által befolyásozott nevelés, szokás, életmód, hatósági eldaraboltság a nemzet tagjai között választói közfalat emelnek; melyeket habár egészen csak a politikai assimilatio képes elenyésztetni, de ezen assimilatiónak a társalgási egybeforrás nemcsak igen sikeres, sőt talán nélkülözhetlen közvetítője. A kir. városok kérdése fordulati pontra jutott, s egyikévé, bizonyosan legfőbbikévé lőn azon kérdéseknek, melyeket az átalakulási forrás küzdelmeiből halaszthatlan megoldásra veszen át az országgyűlés. Miként fog megoldatni? Sőt csak azt is, ha megoldatik-e? Az Isten tudja; mert az áldás és siker ő nála van; embereké a szándék, akarat, igyekezet; de hogy megoldásához a nemzet komolyan látni akar, azt a megyék utasításai nyiltan mutatják, s hogy ezen akarat a kormány részéről is méltányoltatik, sőt e tárgy ott is tüzetesnek vétetik, azt az ismeretes statutarius rendeletből – akármiként vélekedjünk is különben tartalmának specialitásairól – joggal sejthetjük. Ily körülmények közt a józan felvilágosodás dictatuma politikai bölcsességgé is válik; mert minél kétségesebbé teszik a végsikert törvényhozásunk akadékos formái, annál sürgetőbb szükséggé válik mindent megragadni, mi a nehéz, de kimondhatlan fontosságú csomó szerencsés megoldását csak legkevésbbé is könnyíteni, s elősegíteni képes. És a ki tudja, hogy az, mit az angolok parliamenti jargonja kapun kívül politikának nevez, minő hatékony rugókat képez a törvényhozási munkálatokban, – a ki tudja, hogy a barátságos közeledés mennyi ingerültséget képes csillapítni, mennyi közéleti szögletességeket lesimítani, az bizonyosan osztozandik velünk azon óhajtásban, hogy az említett separatismus immár megszünjék; mely ha tán ekkorig igen természetes volt is, mindenesetre körülményeink eredményének árnyékoldalához tartozott, most pedig már épen valódi szerencsétlenséggé válhatnék. De hiszen e részben a haladott kor bizonynyal nem tévesztendi hatását, s e hatás a nemzet választottjainak művelt polgáriasodásában kétségtelenül nyilt fogadásra talál, de nagyobb; s nehezebb kérdés az: ha valjon a királyi városi követek hivatalos állásában mindaddig legkisebb se történjék-e, míg a városok országgyűlési állása törvény útján rendszereztetnék? Hogy voksaikra nézve egyedül törvény útján határozhatni, azt tehát a követi tábla belgazdasági csekélység gyanánt maga egyedül a Fő RR. s király ő felsége hozzájárulásuk nélkül nem szabályozhatja; s bármennyi előszeretettel viseltessünk is a városok ügye iránt, azon véleményünktől el nem állhatunk; ámde mintha látnók, miként e miatt, a legelső kerületi s legelső országos ülésben, az egyenkénti szavazat iránti követelés keserű harczban megujuland; melynek ha gyakorlati eredménye pillanatnyilag nem lehetend is, de igen félünk, hogy a keserüség viszont keserüséget okozhat, s ez, az oly igen jól indult ügy kifejlésére káros hatással lehet. Az tehát a kérdés: miként lehet ezen keserű harczot nem mondjuk egészen eltávoztatni, hanem legalább enyhíteni? Mi erre csak egyetlenegy utat látunk, t. i. ismét az egymáshozi hazafias közelítést. Erre pedig ez idő szerint négy módot látunk, miket minden magyarázat és motivatio nélkül szárazon elsorolni, a megvitatást, s elhatározást az illetők bölcsességére bízva, nem véltük egészen feleslegesnek. Egyik módnak azt tartanók, ha a megyék részéről mindjárt legelső alkalommal oly nyilatkozatok tétetnének, s előintézkedések indítványoztatnának és határoztatnának, melyek a városi követ urakat meggyőznék arról, miként a kérdés csomójának megoldásához hozzálátni a megyéknek csakugyan szilárd, komoly elhatározott akaratuk. 2-dik mód volna a kerületi választmányban, mely ennek következésében hihetőleg ki fog rendeltetni, a városi követeknek, igen díszes hatályos részt engedni. 3-diknak tartanók az egy testté forrás óhajtásának az által is jelét adni, hogy nemcsak minden kerületi jegyzők választása az ő hozzájárulásukkal történjék, hanem kerületi jegyző a városi követek közül is, de természetesen az egész követi kar által; s az összes kerületi RR. részére választassék, s lehetőleg a kerületi elnökségben is részesíttessenek. Végre 4-er, a minő igaz, hogy a kir. városoknak összesen oly képviselőjük nincs, s nem is lehet, ki a kir. városok collectivus nevében szólhatna, vagy szavazhatna: ép oly képtelennek kell azt tartanunk, hogy kerületi ülésekben az egyenkinti szavazatokra felszólítás sorában a kir. városok collective szólíttatnak fel, s hogy ebben a városi követek némi keserítő gúnyt kénytelenek érezni, azt ép oly bizonyosnak hisszük, mint a mikép fel tudjuk fogni az okot és vonakodást, mely ily módoni felszólításnak alapul szolgált. Nézetünk szerint e részben valamely expedienst találni, s a kir. városok követeinek illendő módot szolgáltatni, hogy a szavazások sorában, követi méltóságukhoz képest, egyenkint nyilatkozhassanak, igen tanácsos, igen engesztelő, békítő lépés volna. A dolognak nehézségeit, s az óvatosság szükségét ismerjük és érezzük, de meg vagyunk győződve, hogy a követi kar bölcsessége módot találhat a nehézségeket elhárítani a nélkül, hogy a kellő óvatosságból kivetkőznék, melyet azon körülmény kétszeresen szükségessé tesz, miszerint nincs ember, ki biztosan jósolni merné, hogy az országgyűlési egyezkedések phasisaiból a kir. városok kérdése minő végfejleményre jutand. Mindenesetre ezen röviden érintett négy módot olyannak tartjuk, mely sokat tehetne arra, hogy a mint országgyűlési szomorú surlódások, ha egyáltalában el nem távoztathatók is, legalább ülésről ülésre meg ne újuljanak, a kedélyeket ne háborítsák, a dolgok menetét ne gátolják.
