Debreczen–pest–pozsonyi vasút.*
Debreczen–pest–pozsonyi vasút.*
Az 1844-ik évi »Pesti Hirlap« 359-ik számából. K. F.
A magyar középponti (debreczen–pest–pozsonyi) vasúttársaság f. é. junius 29-ikén Pozsonyban közgyűlést tartand. Szabályai legfelsőbb helyen jóváhagyvák, s a mint halljuk, az ausztriai földre esendő szárnyvonalra nézve is, mely ezen vasutat az éjszaki vaspályával egybekösse, az engedelem megadatott, a társaság részvényeinek magas árkelete a vállalat jövendője iránti bizodalomra mutat, s nehéz küzdelmek, s tömérdek pénz – de kivált időveszteség után a dolog elvégre annyira érett, hogy a 3 száztóli jövedelmen felül országosan garantiroztatni kívánt 2% biztosítása kellő értékfedezet kimutatásával törvénybe megyen, – immár kétség nincs, hogy a több mint 60 mértföldnyi vasútvonal haladéktalanul munkába vétetik, a még őserejében veszteglő Tiszavidék, s annak fővárosa az északi vaspályával könnyü, s akadéktalan érintésbe tétetik; s a roppant művet az ország, úgyszólván, ingyen szerzi meg; mert minden valószínüséggel állítható, hogy a kivánt jövedelmi garantia az országnak pénzáldozatba még akkor sem kerülendne, ha világszertei minden tapasztalás ellenére, a közlekedés könnyítése által a forgalom ezen vonalon nem szaporodnék, a mit feltenni úgy elméleti logica, mint a világ legkülönszerűbb vidékein egyezőleg mutatkozott tapasztalat nyomán merő képtelenség.
Kerül pedig ezen vasút 18 millió pengőforintba; minek 2%-je 360.000 pengőforint. Ennyit kell az országnak a társaság számára garantirozni, miben már a törlesztés is bennfoglaltatik; tehát évenkénti 360.000 frt biztosítása által, miből azonban, ha minden számvetés, minden logica, minden tapasztalás nem csal, egy krajczárt sem kellend valósággal fizetni, az ország belkereskedése felszámíthatlan könnyítést és biztosítást, az északnyugati tartományokkali külkereskedés nevezetes élénkítést nyer, az ország pedig meg azt is nyeri, hogy a törlesztési évek multával az egész vasút ingyen szálland a nemzet birtokába.
Ez pedig kimondhatlan fontos körülmény. Mert mi sohasem szünhetünk meg azon szempontot a közönség figyelmébe ajánlani, hogy a vasút ép oly közlekedési eszköz, mint a közönséges országutak, csakhogy jobb, csakhogy tökéletesebb; de czélban, rendeltetésben ugyanazonos, következőleg ép azon elveket kell a vasútra nézve szem előtt tartanunk, melyeket a közönséges utakra nézve senkinek avagy csak kétségbe vonni sem jut eszébe; és ezen elv az: hogy az utaknak rendeltetésük nem az, miszerint az országnak közvetlen jövedelmet hozzanak, hanem, hogy a járást, kelést, szállítást gyorssá, könnyűvé, olcsóvá tegyék; tehát a vasutakra nézve is oda kell törekedni, a mit minden más utakra nézve gyakorlatban is követünk, t. i., hogy az ország kezeiben legyenek, az ország birtokába kerüljenek. Erre természetesen legjobb mód volna a vasutakat ép úgy, mint a közönséges országutakat közerővel, közköltséggel létesíteni; de ha már közteherviselési eszméink hajnalhasadtán ily gyökeres műtételre nincs bennünk akarat, nincsen bátorság: ugyan lehet-e könnyebb szerrel czélt érnünk, mintha 360.000 frtnyi garantiával 18 millió értékü vasutat az országnak ingyen megszerzünk?
E szónak »ingyen« azonban ki kell fejtenünk feltételét. A kereskedelmi tárgyakban munkálódott kerületi választmány, s annak véleménye nyomán némely törvényhatóságok is hajlandók ugyan a pest–debreczeni vonal jövedelmét garantirozni, de a pest–pozsonyi vonalét nem. Ez ellen, nézetünk szerint már az is erősen harczol, hogy e szerint egy igen nevezetes kereskedelmi vonal örökre ki volna szalasztva a nemzet kezéből, s a magánnyerészkedés tárgyai közé volna szorítva, mit közlekedési eszközökre nézve nemzetnek soha és semmi áron nem kellene megengedni; különben olyan, sőt az eszköz nagyobb fontosságánál fogva még sokkal bosszantóbb bajokba igázná magát, mint vannak igázva némely német tartományok mai napiglan is azáltal, hogy a postákat hajdan egy magányosnak, a Turn és Taxis-háznak birtokába juttaták; ám menjen ki akárki, s meglátandja, minő baj, minő képtelenség ez; azonban, ha már valakit ezen igen fontos státusgazdasági szempont nem birna rávenni, hogy az ugyanazon egy vállalkozó társaság által létesítendő vasútnak két része között a garantiára nézve különbséget ne tegyen, s a törvényhozás által tétetni ne kivánjon, arra kérjük, vegye legalább számba saját zsebe érdekét, s válaszsza azon módot, a mely kevesebb áldozatot igényel, kevesebb teherbe kerül.
Már pedig annyi axiomaként áll, hogy vasutaknál a személyszállítás a legjövedelmezőbb, természetesen következik tehát, hogy a kérdéses vasútvonalnak azon része, mely Pestet Bécscsel összekötendi, legalább egy huzamos ideig, míg talán az ország belsejében még most egyelőre nem is sejdíthető élénkség keletkezik, jövedelmezőbb leend, mint az, mely Pestet Debreczennel kötendi össze; minthogy amott a személyszállítás, minden jövendő fejlemények habzásai közt is, kétségtelenül élénkebb leend, azt nem is említve, hogy azon külkereskedelmi czikkek, melyek Pesten át Debreczen vidékére szánvák, s most is tengelyen mennek, a bécs–pesti vonalat szintúgy megfutandják, mint a pest–debreczenit. És pedig személyszállítási számvetésünkben a dunai gőzhajózás versenyzése sem változtat; s nemcsak azért nem, mivel a gőzhajózás télen egészen megakad, s néha nyáron is csak sok bajjal jár, hanem azért sem, mivel habár azt teszszük is fel, hogy Bécsből Pestig lefelé az utazók legnagyobb része nem a vasutat, hanem a gőzhajót használandja; felfelé bizonynyal ez utóbbit kevés ember használandja, a miről senki sem fog kételkedni, a kinek alkalma volt gőzhajón avagy csak Pozsonyig is felfelé utazva tapasztalni, minő átkozott mulatság, vagy ha külön szobácskát veszünk, minő átkozott költség (20–25 p. frt egy éjre) gőzhajón egy éjtszakát tölteni, s hogy biz arra kedve nem sok embernek lesz, ha vasúton kényelmes kocsikban, télen úgy mint nyáron, 8 óra alatt Pozsonyba, 10 óra alatt Bécsbe felrándulhat. Ezek szerint kétséget nem szenvedvén, hogy az egész vasútnak pest–pozsonyi (s illetőleg bécsi) ága jövedelmezőbb lesz, mint a pest–debreczeni; ha emennek 3 percenten felüli 2%-jét biztosítjuk, amannak pedig nem, mi lesz belőle? igen valószinüleg az, hogy fizetni fogunk; míg ha az egészet garantiroztuk vala, nem fizetnénk. Például tegyük fel, hogy a pest–bécsi vonal száztól hatot, a pest–debreczeni ellenben négyet, tehát az egész együtt ötöt jövedelmez; ekkor, ha az egész vonal biztosítva lesz, az ország egy fillért sem fizetend; ha pedig a pest–bécsi vonal nem lesz biztosítva, akármennyit vegyen ott be a vállalkozó társaság, ahhoz az országnak semmi köze; ellenben a debreczeni vonalon a hiányt pótolni lesz köteles. Lehet, sőt a forgalomnak remélhető szaporodásánál fogva valószinü, hogy egykoron a debreczeni vonal is behozandja a maga öt perczentjét; de egy az: hogy erre idő kell; más az: hogy igen rossz számítás volna a jövedelmezőbbet kézből kiereszteni, a kevésbbé jövedelmezőt pedig biztosítani. Végre pedig azon igen-igen fontos tekintetet sem kell szem elől tévesztenünk, hogy a mely vasútnak bizonyos jövedelme biztosítva nincs, ott a vállalkozók a lehető veszteség merényletét is magok viselvén, természetesen magasabb szállítási díjszabályt, s hosszabb időrei változhatlanságot követelendnek, mint a biztosított vonalnál; s azt tőlük joggal, méltányossággal meg sem is tagadhatni és így a szállítás drágább leend; pedig már ismételve említők, hogy vasutaknál az országnak más főczélja nem lehet, mint a gyors, biztos és akadéktalan szállítás olcsósága. Ezek nekünk annyira világosaknak látszanak, hogy azt tartanók, ha a vállalkozók a debreczeni vonalra biztosítást kívánnának, a Pesten felülire pedig nem: tőlük egyenesen követelni, s feltételül szabni kellene, hogy egy lévén a vasút, annak mindkét ágáról a jövedelmet összesítsék, s emezt is vessék a biztosításnak, tehát olcsóbb szabályzatnak alája; nem pedig, midőn önként ajánlják, mit tőlük feltétlenül kívánni kellene, azt megtagadnunk. Ebben áll, nézetünk szerint, az »ingyen« szónak értelme; ebben annak valószinüsége, hogy az ország által elvállalandó biztosítás erkölcsi garanciát nyujtson ugyan, de pénzbe ne kerüljön. Vagy talán azt gondoljuk, hogy azon évenkinti 360.000 p. frtot, mire e szerint fedező értéket jelölendünk, de fel nem használandjuk, nem fogjuk tudni hová fordítani? Boldog isten! mi tömérdekek a mi szükségeink, s mennyire kapnunk kellene rajta, hogy – mint mondani szokás – egy lövésssel két vadat ejtsünk, – egy eszközzel több czélt érjünk el.
Azonban nyiltan megvalljuk, hogy előttünk nem az említett kis pénzkímélés a főtekintet, hanem főtekintet az: 1. hogy a szállítási díjszabályzat minden építendő vasúton a lehetségig olcsó, s a vasútnak egykoron az ország birtokába jutása biztosítva legyen; – mit csak a garantirozásnak az egész vonalra kiterjesztése által érheti el, 2. azon erkölcsi haszon, mely hitelünkre háruland, annak tettleges bebizonyításából, hogy a magyar nemcsak lelkesedni, hanem számolni is tud. Ezen utolsó tekintetben a külföld előtt még nem legjobb hírben állunk; a »generosa natio« számvető képessége még nem a legjobb színben áll a világ előtt; pedig ha meggondoljuk, hogy minél élénkebb activ financialis érintkezésben áll egy nemzet a többiekkel, kereskedése annál virágzóbb, s anyagi jóléte annál magasabb fokra jutott, ki nem mondhatjuk, mennyi fontosságot tulajdonítunk annak, hogy státusgazdászati belátásunk, s számvető tehetségünk iránt a világ előtt bizodalmat ébresszünk.
Van azonban még egy, mi talán ennél is fontosabb, annak tanusítása tudniillik, hogy közöttünk a közszellem éber s eleven, hogy belátásban, akaratban fölemelkedénk, jövendő felvirágzásunk kellékeinek belátására, s hogy a belátás lelkesedéssel, közredolgozási készséggel, tettben nyilatkozó részvéttel is karöltve jár. Ezen belátásnak, lelkesedésnek, részvétnek, s buzgalomnak fényes jelét adák Eszék városa, s a fiumei vonalba eső polgári helységek egyéb birtokosai azáltal, hogy a vaspályához megkívántató földtért a vállalatra ingyen átengedni, minden nógatás nélkül Wallan mérnök úr egyszerü felszólítására önként ajánlkoztak. És e szép példával szemeink előtt, eszünkbe jut Pest, eszünkbe a földgazdag Debreczen, eszünkbe Pozsony, s a debreczen–pozsonyi vasútvonalba eső püspöki, káptalani, mágnási s egyéb uradalmak birtokosai, hogy hazafiui bizodalomtölten kérdezni magunkat hivatva éreznők, lehetséges-e, hogy slavonita atyánkfiai, a közérdek iránti részvétlen, buzgalomban, a tősgyökeres magyar fajt, s hazánk fővárosát, s a törvényhozás helyét túlhaladják? Meg vagyunk győződve, hogy ez nem történendik, meg vagyunk győződve, hogy Pest, Debreczen, Pozsony városok, s a többi érdekelt uraságok érezni fogják, miként e dolgot mármár nemcsak a hazafiui részvét és buzgalom, hanem egyszersmind a magyar faj becsületérzése is igényli, s ezt az érdeklettekben összesen és egyenkint, ezt honunk szivében, s az alföld magyaros fővárosában és ott, hol a nemzeti alkotmányos jogok legfelségesebbike gyakoroltatik, oly elevenen hisszük, hogy vétkezni vélnénk, ha kételkedni mernénk, hogy csak alkalomra vártak, miszerint önkéntes szabad ajánlattal tanusíthassák, miként lelkesedésben, részvétben, áldozatkészségben akárki által is magokat háttérbe szoríthatni nem engedik. Az alkalom itt van; – a kérdéses vasúttársaságnak junius 29-ikén közgyűlése lesz, s mi azon tudósításnak, hogy a debreczen–pozsonyi vasútra, a csekély földtér, mely a vonalra, s pályaudvarokra szükséges, hazafiui készséggel felajánltatott, annál nagyobb bizalommal nézünk elibe, minél inkább megvagyunk győződve, hogy a jó, könnyü, s olcsó közlekedésből az egész hazára, de különösen azokra, kik közvetlenül érintetnek, háruló nyereséget sokkal jobban felfogják, mintsem hogy a szükséges térért, avagy csak egy közönséges jó országút felépítése végett is pénzt kívánni valaha eszökbe jutott volna; annál kevésbbé hihető tehát, hogy azt attól, a mi jobb, a mi czélszerübb, a mi nyereségesebb, megtagadnák.
