Mégis fiumei vasút.*
Mégis fiumei vasút.*
Az 1844-ik évi »Pesti Hirlap« 351-ik számából. K. F.
Minél többet gondolkozunk hazánk felvirágzásának kellékeiről; minél sóvárgóbb tekintettel nézünk szét az eszközök után, mik e saját zsirjában szomjan fuladozó hon parlagerejét gyümölcsözővé tegyék: annál erősebbé válik bennünk a meggyőződés, hogy a belkereskedési forgalom élénkítésén, s e végett ez idő szerint a pest–debreczeni vasúton, mint egy egész úthálózat középvonalain kívül, a magyar tengerparttali független, folytonos és akadéktalan közlekedés az, a mire minden magyar polgárnak, akármi politikai lobogót kövessen, akárminő ajkú legyen is, oly erős akarattal, oly férfias szilárdsággal kell törekednie, kell küzdenie, mint küzd az ember ott, hol élethalál forog kérdésben.
Adjátok nekem lángszavaitokat ti a szónoklat mesterei, hogy e meggyőződést oly törhetetlenné tehessem polgártársaimnál, mint a minő rendíthetlen hitágazattá vált az én bennem; adjátok nekem rokonszenvetöket oh barátaim! hogy az ihletségig magasztalt lelkesedéssel egyesüljenek e szóban kiáltásaink: »Nekünk Fiume kell! Nekünk vasút kell Fiuméhoz.«
Meleg érzettel tekintek én is a felséges Dunára, mely hazánk idegein végig hömpölyög. Isten kegyelmének hatalmas zálogaként érzem, s méltánylom én annak becsét, mint más akárki; de ki teheti, hogy ott, hol a Duna hazánkból kitér, a világtenger óriás útja álljon? ki teheti, hogy idegen hatalmat uraló oly tartományokon ne folytassa útját, melyek termékekben mivelünk versenyeznek, s ha egyszer szétterjed felettük a civilisatio napjának délsugara, naponkint nagyobb s nagyobb mértékben versenyezendnek? ki teheti, hogy Dunánk kapukulcsa azon kezekben ne legyen, a melyekben van? ki teheti, hogy habjait azon zárt tengerbe ne ömlessze, mely nem a világ szabad tengere, s melyet roppant birodalma nagyszerü tavává átváltoztatni ép azon hatalom van készülőben, mely Dunánk kulcsát kezében tartja. S ily folyamhoz kötnők-e Magyarhon tengeri kereskedésének egész jövőjét? s az anyagi felvirágzásnak, a civilisatio áldásainak mindazon reményét, mely egy szabad, akadéktalan világkereskedés lépteivel jár?
És méltánylom én, mint akárki más, mindazon jótéteményeket, mikkel a nyugaton fekvő szárazfölddeli könnyebb közlekedés igérkezik; de építsetek Bécshez vasutat (és isten adja, hogy építsetek), meddig mentetek? Bécsig uraim, eljutottatok Ausztria piaczára; szép az, és gazdag és életdús, de csak néhány millió lakos, csak egy tartomány. Ellenben építsetek vasutat Fiuméhoz, s ott álltok a magyar tengerpartján, és e tengerpart? nem egy tartomány; ez a földteke szabad küszöbe, ez a világ!! mely egy nyilt terem gyanánt tárul fel vállalkozástok előtt, ezernyi millió lakosaival, legtávolabb éghajlatainak kellékeivel, kincseivel!! És ez a tengerpart mienk, uraim! Fiume mienk, mienk Buccari, mienk Porto Ré! ez mind sajátunk, ezt nem szereznünk, csak használnunk kell; csak meg kell emlékeznünk, hogy a miért más nemzetek tenger-vért mindig készek ontani, – a tenger! az nekünk van!! csak emlékeznünk kell, amaz Adriának, melyért őseink, a mocsárok büszke városával, a kegyetlenül nagyszerü Velenczével nem egyszer véres harczot vívtanak, mi birtokában vagyunk, de nem becsültük, de nem használtuk e mai napig; sőt gondtalanul hagyók heverni, mint a napszámos a göröngy porában rejlő gyémántot, melyet figyelmetlenül tova rug.
Fiume tehát, uraim! Fiume, s a magyar tengerpart legyen törekvéseink egyik jelszava; és vasút nem Sziszekig, nem Károlyvárosig, hanem vasút a Dunától Fiuméig.
»Ott van a Száva, s felebb a Kulpa« szokták mondani, »minek ott vasút a hol folyam van?« Annak uraim, mert semmi hydrotechnicus mesterségtek nem teheti, hogy a Száva török határszéli folyam ne legyen (s a török határszél holnap tudjátok, hogy kié lehet); és vágjátok bár el a folyam roppant kanyarulatát egy csatorna által, mely Eszéktől vagy Vukovártól egyenesen Bródba vezet, azt nem teheti semmi mesterségtek, hogy Bródon felül elég víz legyen nyaratszakán, és a csatornát és a folyót a téli hideg jéggé ne tegye; azt nem teheti, hogy a változékony vízállást mindig kedvező fokon tartsátok, a sok hegyi patakot eltávoztassátok, a folyó másik pártja birtokos urának közremunkálását biztosítsátok, a zabolátlan Bosnyákhon kedvetlen szomszédságát tova szorítsátok, s a magyar kereskedőnek megmondani tudjátok, jövő aratásunkból vett butája, három vagy kilencz hónap alatt érkezik-e meg a magyar tengerparthoz. Ezt mind nem teheti semmi mesterség; és ezért kell uraim vasút Fiuméhoz, még pedig vasút, melyen nem idegen speculatio, nem a mienkkel ellenkező érdekek, hanem mi magunk, s nemzeti érdekeink rendelkezzenek.
Sokszor mondók már, de mindig újra el kell mondanunk, hogy a fiumei vasútnak nem lehet czélja közvetlen jövedelem, hanem egyedüli czéljának kell lenni a lehetségig olcsó szállításnak. Mit adjon most gabonánkért a kereskedő, ha legalább 1 frt 30 kr szállítási bért kell mérőnként fizetnie, míg a Dunáról egy fiumei raktár ajtajához állítja? s mennyivel adhatand többet, ha vasúton bár, de szintúgy 1 frt 30 krért fogná Fiuméba szállíthatni? valamivel adhatand többet igenis, mert a szállítási idő bizonytalansága megszünnék s nem volna annak kitéve, hogy a kedvező kereskedelmi conjunctura, melyre számított, rég elenyészszék, mielőtt áruját tengerre szállíthatná; de annyival mindenesetre kevesebbet adna a termesztőnek, mennyibe neki a fuvar kerül. Pedig ha nyerészkedés terére adnók át a vasutat, a nyerészkedő vállalkozó, ki csak zsebétől s nem hazájának érdekeitől kérend tanácsot, a másfél forint szállítási bért az egy huszasnál mindenesetre jobban szeretendi. Ellenben építse fel az ország a fiumei vasutat, ő bizton mondhatja, hogy a szállítási bér egy-egy mázsától több ne legyen, mert hacsak két millió mázsa szállítást veszen is fel (a mennyi ott középszámvetéssel most is forog), a jövedelem mégis 1,500.000 frtra megyen s ennyi elég a kezelésre, tatarozásra és fentartásra, a státusnak pedig ennél több nem kell; ő roppant jövedelmet húzott azáltal, hogy a kereskedő a termesztőnek minden mérőnél tán fél forinttal többet adhat; hogy a bánáti buzával nem fog elöntetni a felsővidéki termesztők saját piacza, mert az a tengerre könnyü és olcsó kivitelt talál; hogy a Tisza termékeny vidékének kifolyás nyilik, s a szembetünő jótékonyság felgyürüzendik egész az éjszaki lánczolatig. És ez nemcsak a gabonánál lesz így, hanem kisebb-nagyobb mértékben egyebeknél is: gyapju, bor, dongafa, repcze, hamuzsír, viasz, rongy és száz más, még alig névről ismert igazat, mind jövedelmezőbbé válik általa.
De hiszen azon thesisnek bizonyítása, hogy a fiumei vasútnak nyerészkedési vállalattá fajulni nem szabad, nem szorult többé a mi, s hozzánk hasonlók gyönge szózatára; kimondá azt egy nevezetes tekintély. A kereskedelmi tárgyakban munkálkodott választmány nagyfontosságú jelentése, a mint nyomtatásban közkézen forog, e tárgyról ekképen szól:
Az országgyűlés kereskedelmi tárgyakban munkálkodott választmánya ekként nyilatkozik: »A választmány azon véleményben van, hogy a fiumei pályák* építéséhez minél előbb hozzáfogni kell, mert minden év, melyet e részben mulasztunk, új és tetemes veszteséggel öregbíti azon szenvedőleges állapotot, melyben külkereskedésünk jelenleg sinylődik; s már ennélfogva is ezen vaspályáknak felállítását magánvállalkozás tárgyává tenni nem lehet, de nem lehet ezt tenni főképen még azért sem, mert ezen vaspálya a külkereskedésnek kulcsát, legfőbb útját képezendi, melytől a haza jóléte függ.«
Az országos választmány Fiuméhoz két vasutat javasol. Egyiket Pesttől, másikat az Al-Dunától; – de az utóbbinak elsőbbséget ad.
»Kétségen kívül van, hogy a fiumei pálya felállításának czélja nyerészkedés és jövedelem nem lehet, sőt mellőzhetlen föltétel gyanánt még az sem tekintethetik, hogy a fentartási költségelven felül még a befektetendő tőkék kamatjai is, az első években főkép, mindjárt fedeztessenek; mert külkereskedésünk biztosítása azt kívánja, hogy ezen vaspályán a szállítási bér a lehetőségig csekély legyen, s így a szállítás könnyítése lehet csak a főczél, melyet e pálya által elérni akarhatunk; s ha ezt elérhetjük, külkereskedésünk virágzása sokszorosan kipótolandja az áldozatot, melyet magánál a szállítási eszköz létrehozásánál, sőt talán annak fentartásánál is, egyideig legalább, évenkint teendünk; s innen foly egyszersmind az is, hogy különösen az aldunai vaspálya csak lóerőre számított lehet, mert ez olcsóbb lévén, a nemzettől kisebb áldozatot igényel; és személyszállításról most még különben is szó nem lehetvén, árúk szállítására szintúgy alkalmatos.«
»Hogy a fuvarbér csekély legyen, azt nem lehet elérni akkor, ha magánvállalkozók, a vállalatba befektetett tőkéik s kamatjaik megnyerését, a pálya jövedelmeinek lehető öregbítése által kénytelenek eszközölni; mert az előleges felszámításban természetesen mindig a fuvarbéreknek lehető maximuma vétetik fel, s annak, ha a vállalat egyenes czélja jövedelmezés, a honi kereskedésre nézve nyomasztónak nem lenni nem lehet; de e felett a kereskedési viszonyok változékonysága mellett megtörténhetnék, hogy a mely fuvarbér most talán nyomasztónak még nem látszanék, idővel azzá válhatik; s meg lévén egyszer a magánvállalkozókkal kötött egyezségben a fuvarbér maximuma állapítva, abban a szerződési évek elteltéig változást tenni, a vállalkozókat abban, hogy a meghatározott fuvarbér maximumát szedjék, gátolni, s így a kereskedés folyamát a közállomány érdeke szerint kormányozni nem lehet, a mint ezt a Lujza-út példája is bizonyítja.« (Hogy ezen fontos nézetet a kerületi választmány tapasztalás adatain építette, s különösen a fiumei vasútra nézve valósággal látnoki ihletséggel szólott: azt mindjárt alább látni fogjuk.)
»És azért tagadni nem lehet, – így folytatja jelentését a választmány – hogy teljesen szabadon és megszorítás nélkül, a kérdéses vaspálya iránt csak akkor lehet rendelkezni, ha az egyenesen közállományi költségen építtetik.«
* * *
Elég legyen ennyi idézetül. Azt véljük mindenki, midőn ezeket olvassa, azon hitre jövend, hogy a tisztelt választmány tehát részletesen fejtegetett, s adatokkal támogatott fontos okainak szoros logicai következménye gyanánt az ország közköltségeni építést hozandja javaslatba, s a magánvállalkozást (természetesen jövedelmi garantia mellett, mert csak így lehetne a szállítási bérszabályozást lehetőségig olcsón tenni s így a főczélt: a státus érdekét, ha elérni nem, legalább megközelíteni), a magánvállalkozást tehát – mondom – csak azon esetre javaslandja, ha oly szerencsétlenek volnánk, hogy a közállományi költségen építést, akármi oknál fogva, nem eszközölhetnők. És valóban ezt látszott kívánni a természetes logica, s a bevallott elvek szoros következetessége. Mit a tisztelt választmány bölcsen érzett is; azonban a szükséges pénzerő kiállíthatása iránt előlegesen kétségbe esvén, egyenesen megfordított javaslatot tőn, s az ország költségéni építést, törlesztési feltétel mellett, az országos pénztár jövedelemforrásainak alapjára felveendő országos kölcsön segedelmével csak azon esetre indítványozá, ha az országgyűlés berekesztése után, bizonyos határidő alatt szinte javaslatba tett feltételek mellett, magánvállalkozó nem találkoznék.
Ezen javaslatot, csekély véleményünk szerint, mi az előzményekkel összhangzónak teljességgel nem találhatjuk; de önmagával sem találjuk egybehangzónak, mert ezen javaslat szerint is országos pénzalapról mindenesetre kellene rendelkezni, miszerint magánvállalkozás nem találkozandván, az építéshez országos költségen azonnal hozzáfogni lehessen; a szükséges pénzerő előállításának nehézségéből merített gyám-ok tehát magában elenyészik, mert ha a szükséges pénzerőt ezen országgyűlésnek mindenesetre elő kellene teremtenie, teljességgel nincs semmi ok, miért ne kellessék azzal az építést haladéktalanul meg is kezdeni, miután az előzményekben tagadhatlannak van kimondva, hogy az ország ezen vaspályával teljesen szabadon és megszorítás nélkül csak úgy rendelkezhetik, ha maga fogja építeni.
Meg kell vallanunk, hogy ezen javaslatot olvasván, kiváltképen attól tartottunk, hogy mielőtt a törvényhozás ez érdemben valamit határozna, s a szükséges pénzerőről akár azonnali használat végett, akár pedig vállalkozás nem találkozása esetére rendelkeznék, s így a fiumei vasút létesítését mindenesetre biztosítaná, akadandnak, s ép a magyar tengerparti érdekek természetes vetélytársai, sőt ellenei sorából akadandnak, kik a vállalatra ajánlatot fognak tenni, s ajánlatuk által a nemzet érzelmeire (melyeknek a fizetésrei hajlam nem épen erős rokonszenvük) speculálva, a szükséges pénzerő elrendezését még születése előtt megölendik; a fiumei vasút, s vele a magyar tengerparttali szabad és független összeköttetés eszközeit körmeik közé kerítendik, s azt aztán vagy épen nem, vagy legalább nem egészen Fiuméig építendik fel, s minden esetre akként kezelendik, hogy a magyar tengerpart (személyesítve szólván) sírva nézend azon vasútra, melyet az ő felvirágoztatásának szine alatt az ő romlására vezettek.
És a mitől féltünk, immár kezdete beteljesedett; vége is okvetlen beteljesedendő, hacsak a nemzet el nem határozza magát e beláthatlanul fontos ügyet nagyszerü nemzeti szempontból felfogni, s a hálóbakerüléstől magát bölcsen, férfiasan meg nem óvandja.
Halljuk és csodálkozzunk!!
Emlékezni fognak olvasóink, midőn mi Fiumét, s a magyar tengerpartot a magyar nemzet figyelmébe ajánlani, s független és önálló magyar kereskedésről szólani, s ez irányban szóval és tettel hatni kezdettünk és elvrokonaink, leginkább magyar keresk. társasági igazgató ifj. Szabó Pál úr szólni, tenni és hatni kezdett: miként zúdultak fel ellenünk a trieszti rivális érdekek organumai, minő harczot nem kellett magunknak az augsburgi lappal, Szabó Pál úrnak a trieszti Lloyd Journal-jával küzdeni! A német bölcsek minden himezés nélkül dőreségnek kiálták Fiuméról ábrándoznunk, midőn Trieszt, a virágzó hatalmas Trieszt, szomszédságában van; és egyenesen értelem nélküli eszmezavarnak, valóságos ostobaságnak hirdeték e szavakat: »önálló, független, nemzeti kereskedése.
Mi a jó számítást, az érdemet, honszeretetet és hűséget elleneinknél is mindig becsülni szoktuk, s azért nyiltan, őszintén megvalljuk, hogy ámbár hasonló hon- s nemzetszeretettől lelkesítve a magyar tengerpartnak érdekei mellett, a hol kellett, a trieszti ellenséges érdekek ellen is, mindig nyiltanat küzdöttünk, küzdünk s fogunk is mindig ernyedetlenül híven küzdeni; de azért a triesztieknek Fiume, s a magyar tengerpart elleni lépéseiket igen természetszerüeknek találjuk, sőt egyenesen kimondjuk, hogy ha trieszti emberek volnánk, ép úgy nem volnánk Fiuménak, s a magyar tengerpartnak barátai, mint ők nem azok; szintúgy azon törekednénk, hogy az aldunai vasút nem Fiuménak, hanem Triesztnek váljék javára, mint ők törekszenek; a magyar tengerpart Triesztteli versenyzésének ép úgy iparkodnánk útját állani, mint ők iparkodnak; s ép úgy mindent elkövetnénk, hogy a magyarhoni külkereskedést a lehetőségig Trieszt számára monopolizáljuk, mint ők mindent elkövetnek; s legfőbb csak azt nem tennők, hogy barátságot affectáljunk, hol nem érezünk, hol azt éreznünk öngyilkolás volna; s ármányhoz nem nyúlnánk, mely a halálos döfést barátságos ölelésbe takarja, mint ők nyúlnak; hanem nyilt, egyenes úton járnánk, s egy derék nemzet öneszméletének speculativus hálót nem vetnénk. Azonban ezen érzelmeink viszonzásaul reméljük ők is igen természetesnek találandják, hahogy inkább Fiuménknak, hazánk e drága gyöngyének sorsához csatoljuk rokonszenvünket, mint Triesztéhez, mely nem hazánké; s a mint nyilt harcznak nyilt harczot veténk ellene a magyar tengerpart érdekében: úgy most, midőn veszélyes ármányhálóit látjuk szövetni az oly szent, oly becses nemzeti érdekek ellen: lerántjuk a fedező burkonyt, melyben a magyar érdekek természetes ellenei, baráti alakot szinlelve, jőnek felénk; s nem szünendünk gyönge szózatunkkal nemzetünket figyelmeztetni, hogy vigyázzon »Quia circumit leo rugiens, quaerens quem devoret.«
Igenis, hazámfiai, a vetélkedés a nyilt harcz mezejéről az ármány színes terére vonult. Bruck Károly Lajos úr, a trieszti Lloyd igazgatója, tehát a triesztiek kereskedelmi érdekeinek természetes, egyszersmind hivatalos képviselője, emlékiratot köröztetett köztünk nyomtatásban, melyben (ki hinné?) a független magyar kereskedés mellett emel szózatot; a magyar tengerpart bajnokának hirdeti magát, s az alduna–fiumei vasút felépítésére (4% garantia mellett) ajánlkozik.
És ez emlékirat, ez ajánlkozás nekünk nagy elégtétel: mert ime azon triesztiek zászlótartója, kik Trieszt ellenében Fiuménak jövendőt igényleni dőre ábrándnak kiálták, kik a független magyar kereskedést értelemnélküli üres hangnak nyilvánították; ezen triesztiek zászlótartója – mondom – most eszméről eszmére szent valóságokként hirdeti mindazt, mit mi a fiumei vasút, s a magyar tengerpart érdekében egy-két év óta mondogatunk; s nyomtatott igékben teszi elénkbe a vallomást, hogy »folytonosság és függetlenség a kereskedés két főkelléke«, s hogy »az adriai tengerparton egyedül csak önmagunk kikötője emelheti virágzásra a magyar kiviteli kereskedést«. »Köszönöm, hogy e szót kimondottad«; mond a velenczei kalmár Shakespearnél; mi pedig jegyezzük meg magunknak e szót, higgyük azt el ellenünknek, ha talán jóakarónknak még nem hivénk.
Én amondó vagyok, most erősebben mint valaha a duna–fiumei vasutat magunknak kell ország költségén építenünk; még pedig legelőször is Fiumétól kell kezdenünk Károlyváros felé.
De ha oly boldogtalan csillagzat uralkodnék e nemzeten, hogy ezt megtenni nem akarná, – a fiumei vasutat, független külkereskedésünk ezen egyetlen biztos kulcsát, a triesztiek kezébe adni semmiesetre sem kell, ha mindjárt aranyhegyeket igérnének is. Ők a magyar tengerpart természetes ellenei, mint Velencze volt Genuáé; a magyar tengerparthozi magyar vasutat az ő kezükbe adni árulás volna, elárulása legszentebb érdekeinknek, elárulása önállásunknak, független kereskedésünknek, tengerünknek.
Sérteni senkit nem akarunk, de gyávaság volna, s lábbal tapodása legszentebb kötelességeinknek, ha ily érdekek mellett nyiltan, szabadon nem szólanánk.
Mit akar Bruck úr megfoghatlan ajánlatával? Ha valóság, a mire ajánlja magát, úgy az Triesztre öngyilkolás; ha nem valóság, úgy – nem valóság, – de mi a hálóba buta halakként gyáván rohanni nem fogunk.
Legyünk bár unalmasan hosszak, de vessünk egy vizsga tekintetet ez ajánlatra.
Bruck úr a fiumei vasutat csak Károlyvárosig ajánlkozik építeni; – még pedig Sziszektől Károlyvárosig, korántsem a Kulpa völgyén, mint Wallan úr tervezi, hanem gr. San-Fermo jól számított terve szerint egy borzasztó kanyarulatban a nyugati határszél felé, egy 8000 ölnyi mellékvonallal Zágrábhoz, hová Steinbruch a bécs–trieszti vasútvonal egyik pontja csak egy pár mértföld, míg Fiume mintegy 22 mértföldnyire maradna vasút nélkül. Értjük. S a ki ezt sem értené, ugyancsak átkozott szemüvege van.
De Bruck úr azt is mondja, hogy okvetlenül szükséges, miszerint a duna–károlyvárosi vasút tulajdonosa a közlekedési eszközökkel egészen Fiuméig rendelkezhessék. (Oh! ez igen természetes!!) S azért ő kénytelen mindenek előtt (ezek saját nyomtatott igéi) a Ludovicea utat – megváltani talán s szabaddá tenni? – Oh nem! sőt inkább birtokába hozni, s tulajdonul megszerezni. Értjük. S a ki ezt sem értené, annak valóban kétszer átkozott szemüvege van. Az Isten legyen irgalmas, kegyelmes annak a szegény Lujza-útnak, míg amott Zágrábtól egy pár mértföldnyire a trieszti vasút vonuland el.
De talán Bruck úr mindezekért nekünk olcsó szállítást igér? Hogy is ne; hiszen azt kívánja, hogy a szállítási bér (tarifa) maximuma egy mázsa tehertől 1 frt 30 krban állapíttassék meg, t. i. épen annyiban, a mennyiben az most vasút nélkül kerül; s még az is kérdés, vajjon ezen tarifába beleérti-e a Lujza-uti vámot, minthogy ezen utat nem megváltani, hanem tulajdonosul megszerezni ajánlkozik.
De végre talán igén elegendő biztosítékot, hogy a vasutat a kiszabandó idő alatt valósággal fölépítendi? Oh igen is ajánl 50.000 frt bánatpénzt; sőt úgymond, ha kell még többet is. S ha fel nem építi? s ez országgyűlés építési tőkét nem teremt, időközben pedig a bécs–trieszti vasút elkészül? – akkor úgymond elveszti az 50.000 frtot, vagy azt a határozatlan többet, a mit ajánl. – Miért is ne veszítené? hiszen ha én Trieszt volnék, nem nyomorult 50.000 frtot, de 5 milliót is szivesen áldoznék, csak hogy Fiuménak vasútja ne legyen, s Fiume ne váljék a magyar külkereskedés fokhelyévé. De hol vannak azon számlálhatlan milliók, melyek nemzetünknek, tengerpartunknak, innen eredendő romlását csak némileg is kipótolnák.
Nem, nem, Magyarhonnak vasút kell, s nem Károlyvárosig, hanem Fiuméig; Sziszek és Károlyváros közt pedig kell a Kulpa völgyén, nem Zágráb felé; Magyarhonnak nem oly vasút kell, melyen egy mázsa teher szállítási bére a Dunától Adriáig 1 frt 30 krba kerül (mert ennyiért most is tud szállítani), hanem legalább olyan, hogy a szállítási bér egy mértföldre 1/2 krt, tehát mindössze legfölebb 35 krt nem halad; és ha már csakugyan magánvállalkozásra szorulnánk, kell moralis garantia, nem pedig nyomorult 50, 100 vagy 2–3 százezer forint; e garantiát pedig Bruck úr nem nyujthatja; nem mintha tisztelt személye iránt érdemlett becsüléssel nem viseltetnénk, hanem mert ő a trieszti érdekek képviselője, Trieszt pedig azt öngyilkolás nélkül nem akarhatja, hogy Magyarhonnak Fiuméhoz vasútja legyen.
Kimondjuk tehát kereken véleményünket. Bruck úr ajánlata elfogadásának az volna legvalószinübb eredménye: hogy az országgyűlés szétoszlanék a nélkül, hogy a fiumei vasút szükséges költségeiről rendelkezett volna; s nekünk nem épülne vasutunk; ha pedig épülne, nem Fiume, hanem Trieszt számára épülne.
Ismételjük tehát, hogy a legszentebb érdekek kívánják, miszerint a fiumei vasutat maga az ország építse fel; ha pedig ez teljességgel nem történhetnék, azon esetre a magánvállalkozóktól okvetlenül meg kellene kívánni, hogyha nektek az ország elegendő biztos jövedelmet, például 5 perczentet garantiroz, a szállítási bérszabályzat nem hosszu időre, hanem csak országgyűléstől országgyűlésig határoztassék, s minden 3 évben új vizsgálat, s szabályozás alá kerüljön. A többi feltételek ismeretesek. Csak az kell még hozzá, hogy olyaski legyen a vállalkozó, a ki nem pénzbeli, hanem természetes viszonyainál fogva csalhatlan erkölcsi garantiát nyujt, hogy a vasutat okvetlenül fölépíti; – ezt pedig oly mértékben senki sem nyujthatja, mint maga Fiume. – Vegyék ezt fontolóra fiumei polgártársaink! – élet és halál forog kérdésben. Lépjenek fel vállalkozókul; 5 perczent garantia mellett kapnak pénzt a külföldön akármennyit. De az iránt mindenesetre magunkkal tisztában vagyunk, hogy a magyar tengerpart jövendőjét Trieszt kezébe nem adnók, semmi igéretért, semmi áron.
