Szemle és értesítés.*
Szemle és értesítés.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 247-ik számából. K. F.
Május 14-ike elkövetkezett; egy új időszak küszöbén állunk: A ki megtudná mondani, mi lesz e napok végeredménye, a ki megtudná mondani, minő érzelmekkel térendnek vissza, kiket a nemzet elbocsátott, hogy a magyarnak törvényt hozzanak. – Ámde hagyjuk a jóslatokat; mert egyénkint ösmerjük bár az összes tömeg alkatrészeit, – azt, hogy egybekeverésök vegytani processusától mit fejtend ki ama még ismeretlen tényező, az események roppant hatalma, ezt ember megmondani képtelen. És ez jól van így. Hagy reméljenek még a félők is.
– – sit coeca futuri
meus hominum fati; liceat sperare timenti.
meus hominum fati; liceat sperare timenti.
De kettőt mégis állítni merünk; mert e kettő végett »nem kell vizsgálnunk a felhőfutást, sem a szeleknek jós fuvallatit«; e kettőnek kulcsa részint a természet örök törvényében, részint az alkotmányos szerkezet sajátságában rejtezik. – Az első az: hogy kik a haladás kerekét megakasztani, vagy épen a castok hatalmát a multkor dicsőségébe visszahelyeztetni remélik, azok meg fognak csalatkozni; mert mint a folyót kútfejéhez, úgy nemzeteket is a multba visszavinni nem lehet. A második az: hogy kik az országgyűléstől mindent remélnek, szintúgy meg fognak csalatkozni. Despota, kinek akaratja kényénél egyéb törvényt nem ismer, rendelhet mindent tetszése szerint, – sikerrel-e mindig, vagy néha az élet még a padisah hatalmát is ki nem neveti-e? Az már más kérdés; – de alkotmányos országban, hol annyi különféle szinezetű vélemények és akaratok hatalma, s egyezkedése bir a törvényhozásba befolyással, ott mindent tisztán és egészen egyik rész sem érhet el, valameddig emberek közt véleményben, hitben, akaratban különbség lesz. Már pedig a st. justi kolostor czelláiba vonult hatalmas császár példájából rég megtanulhatók, hogy nemcsak az ezernyi ezerleg szerteágazó emberi értelmet, s indulatokat, de még csak az élettelen óraművet sem lehet mind egyenlő járásba hozni.
Ezen igazságoknak elfelejtése okozá, hogy egy igen tisztelt nagyérdemű hazánkfia, lapjainknak, s a pártnak, melyhez tartozunk, annyira ellenségévé lőn. – A fontos időszak, melynek e mai nap kezdetét teszi, az időszaki sajtónak hivatásában is változást okoz, s ha eddig a véleménysurlódás volt talán főhivatása, most – ha és a mennyire szabad leszen – e fontos időszak chronographjává lennie, inkább a hű historicusság válnék bizonnyal főbbik feladatává, mit ha teljesítnie szabad leszen, részünkről legalább a polemikus rész egy időre alkalmasint háttérbe szorul. S azért szabad legyen még most az ó korszak utolsó perczében a lefolyt harmadfélév mozgalmának, s különösen az időszaki sajtó hatása pragmaticai részének philosophiájához egy rövidke adalékkal járulnunk.
Lamartine a halálos büntetésrőli hatalmas értekezését azon állítással kezdi: hogy »mielőtt a törvényhozó valamely sociális meggyőződést törvénynyé alakítana, a bölcsészetnek már sokkal előbb szabad arról vitatkoznia«. Igen hibáznak e szerint, kik az elmélkedő sajtót azon tactica szempontjából ítélik, melyet mint törvényhozók – jól vagy rosszul – követendőnek vélnek. – A sajtó köre, hivatása egészen más, mint a törvényhozóé; amannak előbbre kell járnia, amannak a jövendő kengyelfutójának is kell lennie, amannál sem erény, sem törvény ama lassúság, mely a törvényhozásnál többnyire kénytelenség, sőt gyakran (nem mindig azonban) tán bölcsesség is, mert míg amannak mai tévedéseit a holnapi nap kiegyenlíti, – opinionum commenta delet dies – emennek tévedése átok gyanánt nehezedhetik a társaságra. – Ezen különböztetést nem tarták szemeik előtt, kik az időszaki sajtó működését a törvényhozás szempontjából birálgaták, s e szempontból gyűlölék vagy szereték azt. – A sajtó elmélkedik, de nem határoz, miként a törvényhozó. – A törvényhozónak, ki a sociális meggyőződést törvénynyé szerkezi, állása egészen sajátlagos, s nemcsak a sajtóétól, de még azokétól is egészen különbözik; kik a törvényhozás közvetett tényezői. Némi külföldi lapok honi tudósítói, midőn például Pestmegye utasításait említék, azokat igen területes programmnak mondák, s gáncsul tevék ki, hogy kevesebbre nem szorítkozott. Ez ismét csak szereptévesztésből ered. A törvényhatóságok bizonyosan nagyon hibáznának, ha utasításaikat a teendők minimumára szorítanák. Majd megteszi ezt az élet maga, megteszi a törvényhozás akadékos működése – ne cseréljük fel a szerepeket. – Balvélemény az, hogy a törvényhatóságok öszpontosulást eszközölnének, hahogy utasításaikban csak egy-két tárgyra szorítkoznak. Ez nem öszpontosulás volna, hanem volna szerteágazás és megakasztás; mert nincs hatalom, mely azt eszközölhetné, hogy az önállásu municipiumok, mind egy ösvényre nyomuljanak; s így minél szélesb programmokkal látják el követeiket, annál sikeresebben módot nyujtanak, hogy a sociális meggyőződés néhány kérdésbe központosulhasson. Az országgyűlés által megfutandott kör legkisebb leszen, mert az cselekszik; a törvényhatóságoké tágabb, mert ezek a cselekvésre javaslanak; a sajtóénak pedig még tágabbnak kellett lennie, mert ez a javaslatok iránt csak elmélkedik. – E szerint áll egymás fölött a pyramis három lépcsőzete; s tért, időt, kört és szerepet zavar, ki a torony alapzatát rakók ellen felzúdul, mivel hogy azt szélesbre rakák, mint felül a torony csúcsa leszen. – Ez volt többek között gróf Széchenyinek is egyik tévedése.
És van egy másik tévedés is. Midőn egy nemzet az átalakulás korszakát éli, soká tart, míg az ülepült szokásosság kéjelmeiből kizavart emberek magokat tájékozzák s még a jobb ember is minő hévvel csatlakozik bizonyos sejtelmekhez, miket benne egy kis elmélkedés, egy kis széttekintés a külföldön ébresztett, ép úgy csak későn, csak hosszas küzdelmek után jő minden specialitásokra nézve önmagával tisztába, csak későn barátkozhatik meg minden corollariumával azon eszméknek, melyeket hő kebellel felfogott, a nélkül, hogy akkor, midőn felfogá, azoknak lánczolatán végigment, s magának számot adott volna, vajjon képes leend-e nevelése hiányain, előitéletein, szokásain, körülményein annyira erőt venni, hogy mindent akarjon, mit következetesen akarni kell? Ha ekkor aztán eljő az idő, és eljő a logica hatalma, s az ily tisztelt férfiak töredékes eszméit kifejti, rendszerét, föltételeiket meghatározza, természetes postulatumaikat szabályozza, minden pillanatban azon veszik észre magokat, hogy nem gondolák miként a dolognak még ily kifejtését megérik, s hogy ők egyetmást nem akartak, mert róla nem gondolkoztak, midőn elveiket fölállíták. Nincs pedig kínosb állapot, mint ez az önmagávali küzdés állapota, ez a hasztalan iparkodás kimenekülni saját logicánk kötelékeiből, melyekkel a következetesség kérlelhetlen hatalma a jó ember szivét, eszét, mint Laokont a kígyók, körülfogja. És az ember kínain könnyít, ha másra fogja azon nemakarás okát, melynek önkeblünkbeni észrevételére más nem egyebet tőn, mint alkalmat nyujtott. – Ezen második tévedésben vannak sokan, van maga gróf Széchenyi István úr is, ki a Pesti Hirlapra kimondhatlanul haragszik, mert az szolgált alkalmul, hogy maga magának kénytelen legyen számot adni bizonyos elvek logicája iránti véleményéről, mire nézve annakelőtte tisztában nem volt. Én a nemes gróf politikai életéről kimondom minden tisztelettel véleményemet. A hol valami egyes materialis dolognak kiviteléről van szó, legyen az casino, lóverseny, gőzhajózás, híd, út, selyemtenyésztőegyesület, vagy akármi roppant dicső vállalat: ott a nemes gróf, e honnak páratlan hőse, s büszke öntudattal ütheti meg mellét: mondván, hogy a mit ő végbe nem visz, azt más bizonynyal végbe nem viszi. Szóval: ő vállalatoknál a kivitelnek embere, habár itt-ott később némi vállalatából nem az leszen is, minek azt eredetileg gondolá. De mint politikai reformátor – deákos-magyarul szólva – opportunitási celebritás. – A ki a nemes gróf Hitelét, Stádiumát most megolvassa, lehetetlen nem látnia, miként mindaz korántsem oly mélyen combinált, s minden következményben végiggondolt átalakulási tervezet, minőt a közvélemény jelen állapotja kívánna, hogy azon roppant hatást megközelítse, melyet a Hitel czímü munka tőn, – hanem az egy igen szerencsés opportunitási jelenet volt; az abban tolmácsolt gondolatok tömérdek főben lappangtak már, miként tűzkőben a szikra lappang, és a Hitel volt az első varázsszó, az volt az aczélütés, melyre a szikra világba pattant, és ez gr. Széchenyi roppant érdeme, mely őt opportunitási celebritássá tette; ámde ha későbbi munkáival az előbbieket egybehasonlítjuk, minden lapon kézzelfogható nyomait találjuk annak, hogy a Hitel írója elég státustudományi képzettséggel nem birt, s mint politikai reformátor sok dolgok iránt önmagával tisztában nem volt. A Pesti Hirlap alkalmul szolgált a nemes grófnak önmagával tisztába jöni, s midőn keblében a született, s nevelt aristocratia az itt-ott kiejtett democraticus irányu elvek természetes corollariumaival örökös küzdésben van: e küzdés kellemetlensége a P. Hirlap iránti gyűlöletben tör ki; – pedig mi, s pártunk bizony a nemes gróftól csak köszönetet érdemelnénk, mert alkalmul szolgáltunk, hogy a ns. gróf önmagával talán 10 évvel hamarabb tisztába jött, mint különben történt volna. S ez mindig nyereség.
Azon időszak, melyben a politikai jellemek önmagukkal tisztába jőnek, egy oly crisis, melyen gondolkozó embernek mellőzhetlenül át kell esni; de át kell esni az egész nemzetnek is; mert ennek, mint egyéniségek aggregatumának kifejlődése szintúgy lélektani törvények szerint mehet csak végbe; ezért kell egy harmadik tévedés gyanánt említenünk azoknak hiedelmét, kik az átalakulás crisisének okát egyéniségekben keresik, miként t. i. azok akár sajtó útján, akár más hatályos eszköz által nyilvánulnak. Nem akarjuk ez által azt mondani, hogy azon bősz jelenetek, mikkel napjainkat imitt-amott az értetlenséggel visszaélő bosszu, bűn, nagyravágyás befertőzteté, az erkölcsi mozgalmak crisisének mellőzhetlen része volnának; mert a dolgot szerencsés esetben merő erkölcsi harcz is kétségtelenül bevégezheté, ámbár alig tudunk példát a történetek évkönyvében, hogy egy nemzet, melynél a kor szükségei által igénylett javításokat akármi körülmények időn túl késlelteték, az átalakulás crisisét a nélkül túlélte volna, hogy a szellemi mozgalmakat itt-ott anyagi kicsapongás ne kísérje: és bizony igen gyönge státusférfiak, kik azt hiszik, hogy egy egész nemzet életének ezernyi műkerekei mind az ő tervök szerint fognak mozogni, mint egy gépelynek alkatrészei; mert – a mint mi már máskor is mondók – egy nemzet, kivált alkotmányos nemzet, senki kedvéért nem fog élni systematice; az ilyen escamotirozás történhetik ott, hol egy minister összeül magamagával és két szem közt elvégzi a törvényhozást; – nálunk ez teljességgel nem mehet. – Azonban legyen bár, hogy az ily anyagi kicsapongás a szellemi crisisnek szomoru kénytelensége, vagy jó szerencsével mellőzhető gyarlósága: csak annyi tagadhatlan, hogy maga a szellemi crisis, vagyis az, mit hatásnak, s ellenhatásnak nevezünk, egyáltalában kikerülhetlen. – Nincs oly hatalmas egyéniség, nincs oly félisteni bölcsesség, mely ezen phasis alól a nemzetek kifejlődését felmenthesse. Egyes emberek, egyes pártok hamaríthatják azt, vagy késleltethetik; ennyi az egész. Ámde a késleltetés nemcsak nem bölcsesség, sőt szerencsétlenség, mert a kóranyagot csak növeli, s erősebb lázakat idéz elé; ellenben a gyorsítás valóságos szerencse, mert a minek lenni kell, azon minélhamarább átesünk, annál jobb. – Csak az tehát az egész kérdés: vajjon hazánkra nézve igazán drágák-e a pillanatok? Vajjon eléggé megértek-e bajaink és bajainkat elég elevenen érezzük-e, miszerint már ideje volt, hogy az átalakulás crisise elkövetkezzék? Mi azt hisszük, e részben alig van ember, ki kételkednék; és azért és ily értelemben nemcsak nem akarjuk tagadni, hogy az időszaki sajtó azon része, melyet kezelni szerencsénk van, visszahatást is okozott, hiszen, hogy okozott, arra gróf Széchenyi ellenségeskedése legvilágosabb példa; sőt inkább okunk van ezt a hatás jelének venni; mert amaz e nélkül lehetetlen; és teljes meggyőződéssel állítjuk, hogy a Pesti Hirlap következetes működése az átalakulás mellőzhetlen phásisát néhány évvel meghamarította, s ezt – azt hisszük – oly nemzetnél, melynek pillanatai drágák, valódi szerencsének kell tartani. – Ha egykor a polgári szabadság világügye (mint már Bentham is óhajtá) historiographra talál: örömmel fogja az a XIX. századról följegyezni, hogy a reformok ügye még elleneit is munkásai körébe hódította. Amott van Anglia, és Angliában van tory kormány, de ez a whig-párt egykori tanait hozza életbe, s maga már hajdani nevéről is lemondott, a tory nevet conservativvel váltotta fel, azt gondolván, hogy e névhosszabbítással magának tekintélyt szerez, mint Bubb, ki a rege szerint tekintélyszerzés végett magát Sillabubbnak nevezé. Ekként vagyon ez minálunk is. A hajdani pártoknak még csak nevök sincs; a nemakarás hosszu neveket talált fel köpönyegül, s magát itt fontolva-haladónak, amott alkotmánymentőnek, harmadik helyütt Isten tudja minek nevezi; jelül, hogy a reformok, ügyek fejükre nőtt, s még a szabadság ellen sem lehet már máskép, mint a szabadság bitorlott nevében harczolni. – Ily korban, ily körülmények közt a párt, melyhez tartozni szerencsénk van, ha kortársaitól gyanusításokat arasson is, az utókortól egykor bizonnyal elismerést aratand, miérthogy az átalakulás kénytelen crisisét meggyorsította.
Ezen nyugtató önérzettel tekinthetünk vissza harmadféléves pályánkra, a végeredmény a sajtótól nem függ; de azt hisszük, hivatásának híven megfelelt, ha az eredmény tehetségét megközelíti. Dolgozó társaink, kiknek férfias közremunkálata, annyi megtámadások közt törhetlen hűségü gyámolunk volt, ebben – reméljük – megelégedést találandnak, és ösztönt a jövendő kitűrésre is. Valóban, ha visszatekintünk pályánk multjára: tény gyanánt szabad felemlítenünk, hogy mióta az időszaki sajtó nemzetünk politikai életével közvetlen viszonyba lépett, figyelem fordult felé, a nemzet összes tömegéhez képest parányi körökből ugyan; de ezen körökből élénk figyelem, minőt talán még akkor sem leszen többé képes ébreszteni, ha majd egykor tán egészen szabaddá leszen, s a szabad sajtót oly capacitások kezelendik, minőket csak szabad sajtó képezhet, s minő köztünk senki sem lehet, mert mi csak most éljük a képező sajtó suhancz éveit. Ezen is át kell esni kétségtelenül, mint az adó kérdésének az első bukás crisisén, mint gyerkőczének az ifjuságon, hogy férfivá legyen.
