A somogyi-drávai őrvonalról. Dráva Sz. Márton, oct. 26.
A somogyi-drávai őrvonalról. Dráva Sz. Márton, oct. 26.
Ezen lapnak 98. számában olvasom Batthyány Kázmérnak f. hó 19-ről k. hivatalos jelentéséből; miszerint a hazabocsátott foglyok legjobb hatást tettek, felvilágosítottak ellenünki számtalan hamis rágalmat, magasztalák a magyar vitézséget, s nagylelkűséget stb. s a dolgok a Dráván túl nagy fordulatot kezdenek venni.
Melly hivatalos jelentés olvasásán mint becsületes honpolgárnak lehetlen nem örülnöm, s ama hitemben, miként az igazságos isten szent ügyünket el nem hagyhatja, s elvégre is az igaz ügynek, daczára a kebelrázó, s idegeket merevesztő udvari cselszövényeknek, győznie kell, ujra megerősít. Hiszen az istenség létezésében kellene kétkednem, s átkozni a sorsot, melly arra kárhoztatá vala az emberiséget, hogy egyes tudatlan kényurak, és dicsszomjas hölgyek förtelmes járma alatt nyögjön, s jajveszékelve hordja a rabbilincseket, mellyeket a népnyomorgatókra visszatorlani, csak saját gyávasága nem engedi. – És mégis mit látunk? Egyes néptöredékek fölzaklattatnak hű zsoldosokúl ajálkozók azon hatalamnak, mellynek eddigi nyomasztó helyzetöket, és irtózatosan buta, s vad állásukat köszönhetik, azon hatalomnak, melly csak alkalomra vár, hogy ember-, és népjogokat gyilkoló szolgálatok után őket még terhesebb rabigába görbessze; s egyedűl csak ez azon ok, s körülmény, minél fogva lehetett a szegény slavonokat is ellenünk föllázítani. De a világ birájától a történetekből azt tudjuk, minél butább a nép, annál túlbuzgóbb, s hitében – nem értve egyedűl a vallásit – megrendíteni vajmi nehéz, rögtön leheletlen; illy helyzetben vannak a horvátok. – Négy hete immár mióta közvetlenűl a drávaparton tanyázok, s több ízben az átmenést – bár legnagyobb veszélylyel – megkisértém, s különféle czimek alatt minden szokott átjárásoknál itt a vidéken sükerült is az, de mindig fájdalmat, s szánakozást hoztam vissza keblemben, mert a butaságszülte fanatismus óriásszerű bűzhödt gyümölcsét tapasztalám elterjedve, melly a fenevad zsarnokban népboldogítót, s a megváltóban nyomorgatót lát, a testvéri szent kötelékeket szétszaggatva önmagát örömittasan hozza áldozatúl, hogy vélt ura előtt annál mélyebben meghajolhasson, s bambuszvesszejét megcsókolni, elég boldog, és szerencsés lehessen. Szóval Jellachich istene e népnek, mert állítólag mindent tőle nyert, sőt – mondják ők – az urakét is nekik adta, azért tesznek ingyen szolgáltot az őrvonalon, s mennek, hova p parancsolja. – Uram! beh nagy a te hatalmad és dicsőséged! Csakhogy nem tudom, még meddig tart a pünkösdi királyság, mert most már, alkalmasint a schönbrunnbani serailba vonulásáért őt többé nem bánnak, hanem valami császárféle állatnak hiszik; a Rithféle lefegyverzést pedig akként beszélik, hogy a mondott vezér szemlét tartván a fegyvertelen sereg fölött, az alatt a magyarok az ő fegyvereiket elorozták; Kossuthot a leggyávább ember, ki tán éltében még soha civilisált ember nevet nem is hallott, meg tudja nevezni, s mint népzavargót s szabadságpusztítót ismeri, s mindezeket a hetenként, és a különféle vidékekből felváltó örök mind egyformán beszélik, nyilvános jeléül annak, hogy a nép iszonyúan, s ugyanazon egy evangeliommal fanatizáltatik; ugyanazért bár mennyire örüljek is Batthyány Kázmér eszéki diadalának, hitem még is, és tiszta meggyőződésem, hogy az a mondott vár környékén túl nem igen hat, capacitatiónak semmi sükere. Slavonia és Horvátország tehát újra fegyverrel meghódítandó, mert addig béke és nyugalom nem lesz. Illő, hogy velök is számoljunk, és pedig nagyszerűen, számoljunk pedig minél előbb, nehogy időt nyerjenek addig is – a mint méltán gyanítom – a népnek felfegyverzésére. Csak egy pár század sorkatonaság, s ugyanannyi vitéz huszárok, az itteni nép kész minden perczben mozdulni, csak fegyvert kezébe; kész pedig annyival inkább, mert a mult héten is az egész vidék újra felriasztatott egy a babolcsai határban áttört rablócsapat által, melly sertéseket és szarvasmarhákat hajtott át magával, az őrvonal tehát nálunk még folyvást fönáll.
Curiosum gyanánt még megemlítem egy – szinte minden slavoniai őr előtt ismeretes – kegyes parancsát ő felségének a rabló királynak, melly szerint szabadságában áll mindenkinek Jankovics Lászlót, Tallián Edét, a lukácsi lelkészt, egy főbirót, és még egy negyediket, kit megnevezni nem tudnak, hanem grófnak mondják, bárhol találtatnának, minden ceremonia nélkül, mint hűtlen, engedetlen alattvalóit – ho ho domine! hiszen akkor nem is volnának becsületes emberek! – agyonütni.
Épen most hallom, hogy Knezevics uram is Pestre szállíttatott, ő kétségtelenűl, mint született magyar, hazaáruló; im köztudomáson van, hogy ő előbb a Dráva innenső vonalát bejárván, miután látta, hogy semmi fegyveres erővel a vidék biztosítva nincs, Dr.-Kereszturnál átkelt, hirűl viendő a biztos áttörhetést, mi csakhamar meg is történt, s a csordának kalauza volt olly utakon, erdőkön keresztül Sellyének, mellyek az itteni lakosok előtt sem igen ismeretesek, méltó tehát, hogy Pesten is kalauza legyen, Róth és Phillipovics uraiméknak, – quod deus conjunxit, homo non separet. – Hegyesi Kálmán, n.őri százados és h. őrnagy.
