Március 22.
Március 22.
Elutazás. Ventimigliáig kocsin mentem. Palombi, a kedves olasz fogadós elkísért. Az úton szembejön velünk egy ember, aki talicskát tol maga előtt – tele fadarabokkal. Megáll az út szélén, kifordítja a talicskát, s a fadarabokat rakosgatni kezdi, amint elhajtatunk mellette s ránézek, furcsa, alázatos, sajátságos szempárral találkozom. Ki ez az ember? Palombi azt mondja, húsz évvel ezelőtt ez volt itt a leggazdagabb építőmester, s elhatározta, hogy a parton nagy hoteleket épít. Belebukott, beleőrült. A nagy hoteleket a német és francia vállalkozók azután felépítették, ő meg itt járkál, egy szegény, rongyos, csendes őrült, s rakosgatja a kis fadarabokat: – folyton építi a palotákat. Jótékony őrület! Ha valakiben az ambíció és a vágy olyan erős, hogy a meg nem valósulását nem bírná testileg elviselni – akkor a vágy megmarad mint rögeszme – fenntartja az embert, és a test vegetatív tovább él. Hogy a létezés általában megmaradjon, nem volt más menekvés, mint megőrülni.
–
Ezekbe a vas expresszvonatokba, melyek rettentő sebesen vágtatnak az éjszakában, mindig egy kis borzongással száll be az ember. Most fel – Délről – Északra. Még felreszket egy pillanatra a kivilágított Monte Carlo – és eltűnik a zajos Nizza, és mind csendesebb tájak következnek – és azután már csak az éjszaka és a vonat szakadatlan lihegése…
Milyen szépek, enyhék és üdék reggel a francia tájak…
Azután Párizs. A vonatunk csak egy negyed óráig áll. Most az egész nagyszerű városból nem látok mást, mint a kormos pályaudvart s azután házakat, amint kifelé megy a vonat…
Még néhány óra, s azután Calais… és a hajó… – és ez már egy egészen más világ… de különös a távolság fogalma… tegnap este még a langyos Riviéra s a temérdek virág a Ventimigliai piacon, s ma délután már a másik tengeren hideg szél borzongat.
Este Londonban vagyok.
