Március 26.
Március 26.
Premier. Egy kicsit különös, beülni a földszintre, vadidegen közönség közé, senkit sem ismerve, magam is mint egy idegen, s így nézni végig a saját darabomat. Még Beerbohm Tree sem tudja, hogy itt vagyok – Mayer úr, az ügynököm itt mellettem sokkal izgatottabb, mint én – ő rendkívüli nagy dolognak tartja, hogy a darabot a His Majestisben placierozta. Beerbohm Tree-nek s a színházának itt őrült nagy tekintélye van.
Két magyar barátom van még itt, Jacobi és Szirmay – s azontúl elöl-hátul – véges-végig csupa idegen. A férfiak szebbek, mint a nők, hallatlan finom fejek – kitűnő tartás, szenzációs frakkok –, ez az első premier a szezonban, azt mondják, mindenki itt van.
Kezdődik. Egy gyönyörű nő jön a színpadra, Neilson Terry – nagy tapssal fogadják. Ugyancsak taps fogadja Beerbohm Tree-t is. Mindjárt az első szavak után látom, hogy hiba történt. Ide egy fiatal férfi kellene, aki majd később extázisba tudjon jönni, lángolni tudjon, s a lelki halálugrást – a földtől az égig – meg bírja csinálni. Tree hatvanéves, a hangja fénytelen, a mozgása lassú… De azért az első felvonás tűrhetően folyt le – utána udvarias tapsok. Mayer úr nem elégedetlen. Ide-oda hallgatódzik, hogy mit mondanak az emberek, kicsit le van sújtva – mert konstatálják, hogy aki pénzért bemegy egy szigetre Istennek adni ki magát, az nem gentleman. És ez baj.
A második felvonás színpada – a sziget – tündéri. Nagyszerűen van csinálva – a tenger, a fák, a vadak –, s az egésznek a levegője kitűnő. Mayer úr halkan közli velem, hogy Tree három hétig szakadatlan próbált, csak azon, míg a sziget „atmoszféráját” kihozta. És még ezenfelül mennyi munka fekszik az előadásban – imponáló. De a dolog mégse jó irányban megy. Fagan úr, a fordítóm, mindenféle sajátságos cifrasággal rakta tele a darabot, élesen kiemelve mindazt, ami színpadi, s elhalványítva azt, ami a darab lelkét teszi. De mint színpad, mint látványosság, mint tarka jelenetsorozat, oly szép az egész, hogy azt hittem, a felvonás végén nagy taps lesz. Alig mozdultak a tenyerek. Mayer úr nagyon kellemetlenül kezdi magát érezni, én – mit tehetek – csodálkozom.
A harmadik felvonásban ez a rossz hangulat még növekedett. Tree itt egészen elhanyatlott s a dolog kezdett nagyon egyhangú lenni. Sohase éreztem még színházban – nézőtéren – azt a süket csöndet, mint itten. Inkább köhögnének, vagy bosszankodnának, vagy csinálnának valamit – inkább botrány volna, mint ez a jeges hidegség. Így ért véget a felvonás, s tisztán konstatáltam, hogy a darab megbukott. Mayer egész rosszul van – azt mondja, neki a szíve különben is gyenge –, pár nap múlva elutazik Drezdába, egy szanatóriumba.
A negyedik felvonás végén végre Beerbohm Tree hívei nagy ovációt rendeznek a kedvelt színésznek s igazgatónak – kihívják vagy tizenkétszer. De ez nem jelent semmit. Én is felmegyek hozzá. Tree, mint egy fejedelem, a színpadon fogadja temérdek ismerősét. Nekem nagyon megörül, s biztosít róla, hogy nagy siker van jelen. Ő nem ült a nézőtéren.
Utána kis szomorú vacsora. Én csodálatosképpen nem is vagyok rosszkedvű. Inkább a színház rengeteg munkáját sajnálom s a szegény Mayert, aki teljesen le van törve. Mikor hazamegyek s egyedül maradok a szobámban – hangosan és sokáig kacagok az egész sajátságos dolog felett. Mi történt velem?
Holnap Taifun-próba a Haymarket-színházban.
–
Reggel még néhány keserű s rossz pillanat – de ez is hamar elszáll – sohasem vigasztalódtam ilyen gyorsan.
