legelő, mező | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

legelő, mező: háziállatok legeltetőhelyéül szolgáló terület. Az Alföldön a település melletti füves ősgyepek, a nagy kiterjedésű → puszták, hegyvidékeken az erdőhatár feletti füves területek, tisztások, irtások és füves, ritkás erdők, a → nyomásos gazdálkodás idején a szabadon hagyott ugar, a betakarított termesztett növények helyén (pl. tarló) felburjánzott gaz szolgáltak legelőül. A feudalizmus korában a földesúr és jobbágyai közösen használták a legelőt, s legelőbőség esetén bárki korlátozás nélkül bármennyi állatot hajthatott rá. Egyes alföldi legelőkön egész évi legeltetés folyt (→ telelő, → nyaraló), s a vegetáció változása szerint vándoroltak (→ vándorpásztorkodás). A kapitalizmus korában csökkent a legelők területe, s a birtokok után meghatározták a legeltethető állatok számát (→ legelőjog) és a legeltetés módját. Az állatfajtánkénti legelőelkülönítés már a középkorban megkezdődött, de csak a 18. sz.-tól fejlődött ki. (→ járás) A 14–15. sz.-tól, majd a török dúlás alatt elnéptelenedett területeken keletkeztek a puszták (pl. Kiskunság, Nagykunság, Hortobágy), amelyeket rendszerint legeltetéssel hasznosítottak. A gyér fűvű legelők a 19. sz. közepétől, az árvízlecsapolást és belvízlevezetést követően alakultak ki. A nagy határú alföldi településeken a legelők hasznosításának kettős rendszere alakult ki: a település mellett, a naponta hazajáró állatok (pl. csorda, csürhe, néhol a fejős juhnyájak) → belső legelője, valamint a tenyésztést szolgáló állatok (gulya, ménes, konda és a meddő juhnyáj) távolabbi, pusztai → külső legelője. A hagyományos gazdálkodás idején a legeltetés évi rendje a következő volt: tavasszal, leginkább ápr.-ban (→ kiverés) gyeplegelőkre, ill. a szabadon hagyott nyomás felburjánzó növényzetére hajtották ki az állatokat (→ legelőszabadulás). Júl. közepétől vagy aug. elejétől a gabonatarlókat (→ tarlószabadulás) legeltették, ősszel a megújult gyeplegelők és a határ egyéb „tarlói” (káposztaföld, kukoricaföld stb.) és a felszabadított kaszálók szolgáltak legelőül. (→ még: beszorulás) – Irod. Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Belényesy Márta: Az állattartás a XIV. században Magyarországon (Népr. Ért., 1956); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958–59); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1965); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., Debrecen, 1970).