„...a német ellenállás összeomlik”
87„...a német ellenállás összeomlik”
Feltartóztathatatlanul és félreismerhetetlenül közeledett a német ellenállás vége. Szükségét éreztem annak, hogy felkeressem az időközben ugyancsak Németországba átmenekült honvédelmi minisztert, és tőle kérjek utasítást a további magatartásra vonatkozóan.
Április 8-án, Deggendorfban a Duna mellett találtam meg egy szálloda éttermében éppen ebédnél. Először nem adott helyet az asztala mellett, mert az tele volt nálam jóval fiatalabb, de a környezetéhez tartozó német és magyar tisztekkel. Csak az ebédje végén lehettem szerencsés leülni az asztalához. Itt nem lehetett szolgálati ügyekről beszélni. Átmentünk ebéd után a 4 kilométerre fekvő Mettenbe, ahol egy kolostorban volt a minisztérium törzse zsúfoltan elhelyezve, és ahol a miniszter hivatalos helyisége is volt. Végre négyszemközt voltunk. Jelentésemet mindjárt azzal kezdtem, hogy megítélésem szerint a német ellenállás két hét múlva teljesen összeomlik. Mi legyen a magatartásunk?
Beregfy vezérezredes szótlanul nézett maga elé, majd behívta szárnysegédét, és általa azonnal magához rendelte legközelebbi munkatársait. Sáska vezérőrnagy78, dr. Bán, Német Ferenc, Makkay-Hollósy ezredesek, Pesty alezredes és nem tudom, még ki jelent meg a hívásra. A miniszter leültette őket, majd a következő szavakat intézte hozzájuk: „Major vezérezredes úr olyan nagy horderejű jelentést tett az előbb, hogy ezt az uraknak is hallani kell Major vezérezredes úrtól. Tessék megismételni a jelentést.” Én meg is tettem ugyanazokkal a szavakkal. A miniszter felém fordulva ingerült hangon ezeket mondta: „Szóval a vezérezredes úr azt mondja, hogy a Führer nekem hazudott??!”...
78 Sáska Elemér (Kassa, 1898.11.20. – Stuttgart, 1985.03.31.) ezredes, 1944. november 1-től vezérőrnagy. 1943 augusztus 21-től 1944. október 16-ig a Ludovika Akadémia parancsnoka. Rokonszenvezett Szálasival és a hungarista mozgalommal. 1944. október 16-tól a vezérkari főnök helyettese.
„Én nem tudom, hogy Hitler mit mondott a vezérezredes úrnak. Azt sem mondtam, hogy hazudott a vezérezredes úrnak. De ha az általam mondottakkal ellentétes értelműeket mondott, akkor Hitler egy levegőben élő fantaszta, akinek nincsenek gyökerei a földben, és nem tudja, hogy mi történik körülötte. Nekem nincsenek külön értesüléseim. Én csak a németek által kiadott, hivatalos jelentésekre támaszkodom. Ezekből pedig az a kép szűrhető le, amit az előbb jelentettem” – volt a válaszom.
Meglehetős hangzavar keletkezett erre. Mindenki beszélt, végre az a kívánság alakult ki, hogy a magyar csapatok mind húzódjanak le a Dunától délre eső területbe. Kijelentettem, hogy ezt már – sajnos – nem tartom végrehajthatónak, mert sok magyar alakulatnak több száz kilométert kellene megtennie, és ez nem futja már az időből. Vasúton nem lehet már szállítani, mert nem kapunk sem szerelvényt, sem irányítást a német hatóságoktól, a magyar csapatok ki vannak fosztva, nincsenek szállító eszközeik, melyeken úti élelmet és a legszükségesebb málhát el tudnák hozni. A családtagok nem bírják a gyalogmeneteket, elszakadnak egyetlen élelmezési és elhelyezési alapjuktól, nem tudnak sem útközben, sem az új helyen sem élelmet, sem szállást kapni, a Dunától délre eső terület már olyan zsúfolt, hogy ott nem lehetne az összes magyar csapatot családtagokkal együtt fedél alá juttatni, és végül a német hatóságok meg fogják akadályozni ezt a nagy vándorlást.
Ezért csak azok a közelben lévő csapatok kíséreljék meg ezt az átköltözést, melyek tudnak új helyet és új ellátást biztosítani maguknak a német helyi hatóságok segítésével. Egyben felvetettem azt a kérdést is, hogy ki maradjon Észak-Németországban akkor, ha a birodalom kettészakad az angolszász és orosz kézfogás következtében. A miniszter úgy döntött, hogy Bor altábornagy maradjon ott Szávay ezredessel, én pedig a déli résznél legyek, mert én vagyok legjobban tájékozódva a helyzetről, és én tudom a minisztériumot is legjobban tájékoztatni. Ezt a rendeletét írásban is kiadta. Egyben elrendelte, hogy jelentsem meg Jüttnernek, miszerint egy összekötő közeget kér a német nemzetiszocialista párttól a honvédelmi miniszteri törzshöz. Ezzel a kihallgatásom befejeződött.
A honvédelmi miniszter törzsében és a családtagok közt pillanatok alatt elterjedt a helyzetmegítélésem híre. Megriasztott hangyabolyhoz hasonlított a klastrom, mindenütt izgatottan tárgyalták a várható eseményeket. Jellemző, hogy a miniszter eddig hűséges környezetéből sokan átnyergeltek súlyos kritikusokká, akik egyszerre elégedetlenek lettek a miniszter eddigi tevékenységével.
Mettenből Bayreuthba mentem vissza, törzsem zöméhez és a családtagokhoz. Ez a város az előző napokban szenvedte el az első bombázást. A hírek szerint a várost erődítették és erős ellenállásra készült. Ha már idáig sikerült családjainkat a harc közvetlen területéből kivonni, ez alkalommal sem akartuk megrázkódtatásnak kitenni. Ezért úgy döntöttem, hogy keresni kell számukra a Dunától délre valami félreeső tájon új elhelyezési lehetőséget. A kivitelt rábíztam Újlaky vezérőrnagyra79, aki a törzs zömét vezette az egész bayreuthi tartózkodás alatt. (Herdiczky altábornagyot80 időközben hadosztályparancsnoki tanfolyamra vezényelték. Ennek végeztével a miniszter meg akarta bízni egy SS-hadosztály parancsnokságával, ezt azonban Herdiczky altábornagy nem vállalta, egyébként is gyomorpanaszai voltak, és ezekkel beteget jelentett.)
79 Újlaky Jenő vezérőrnagyra vonatkozóan lásd a 62. sz. jegyzetet.
80 Sövényházi-Herdiczky Jenő altábornagyra vonatkozóan lásd a 61. sz. jegyzetet.
Bayreuthból már nem volt tanácsos a birodalmi autópályán visszamenni, mert az angolszász páncélosékek nyugatról kelet felé előre törve, sok helyen megközelítették ezt a fontos útvonalat. Ezért nagy ívben, kelet felé tértem ki, részint azért is, hogy egy gépkocsizó zászlóaljamat, ahol benzint sejtettem, útba ejthessem. Ugyanis oly szegényesen voltam ellátva üzemanyaggal, hogy a visszaútra már nem volt elég. Mettenben kértem a minisztertől 20 litert, de nem adott. A gépkocsizó zászlóaljnál valóban sikerült az egész tartályt feltöltenem.
Berlinben az AHA-ban tudomásul vették a honvédelmi miniszter intézkedését a kettészakítás esetére, valamint kérelmét a pártösszekötő közegre vonatkozóan. Most már Hübsch őrnagy sem botránkozott meg a kettészakítás lehetősége felett, sőt nagy titokban közölte velem, hogy az AHA is kettéválik. Jüttner valóban Berlinben marad az északi résznél, míg a déli részt, melynek helyzetnyilvántartás lesz a feladata, Jüttner vezérkari főnöke, Legerle tábornok fogja vezetni. Hübsch őrnagy is a déli résznél lesz. Ez a rész Deggendorfba fog beköltözni. Nekem ott kell maradnom a déli résznél, szorosan csatlakozva hozzájuk. De – gépkocsivezetőn és küldöncön kívül – legfeljebb a segédtisztemet hozhatom csak magammal, mindenki más vonuljon be tágabb törzsemhez Bayreuthba. Hozzájárult az AHA ahhoz is, hogy a tágabb törzset a Dunától délre eső területbe vigyem. A maga részéről Kemptent jelölte ki. Ugyanis Újlaky vezérőrnagy előzetes tájékoztató jelentése alapján itt, esetleg Sonthofenben el lehetett a törzset helyezni.
Arról hallani sem akart az AHA, hogy a magyar alakulatokat összegyűjtsük a Dunától délre. Valóban, ez már nem volt lehetséges az általam is ismertetett nehézségek miatt. Erről az AHA a honvédelmi minisztert írásban is értesítette.
Berlini napjaink tehát már meg voltak számlálva. A körülöttem lévő tisztekből és irodaszemélyzetből Bor altábornagy részére állítottam össze egy kis törzset, a többit pedig útba indítottam a zömhöz Bayreuthba.
Bor altábornaggyal kimentünk egyszer a katonai attasénkhoz, Mellensee-be és a magyar követ lakására, a Potsdamtól északra fekvő Adlon-villába, hogy némi diplomáciai hírekre tegyünk szert. Mindkét helyen teljes bizonytalanságban és tájékozatlanságban találtuk az illető urakat. A mi helyzetmegítélésünk (Bor altábornagy is osztotta teljes mértékben nézetemet) volt az egyedüli szilárd pont, amelyre építhettük következtetéseinket. Ezek pedig mind oda irányultak, hogy rövidesen fogságba kerülünk.
Április 13-án hajnalban hagytam el segédtisztemmel Berlint. Hübsch őrnagy felkéretőzött kocsimra és megkért, hogy vigyem el új tartózkodási helyünkre, Deggendorfba. Ide csak másnap, 14-én érkeztünk, mert Berlintől délre 100 kilométerre eltörött a kocsimban egy tengelyrugót tartó csavar, amit csak 12 órai munkával tudott egy útszéli műhely hevenyészve megjavítani.
Az angolszász páncélosékek miatt már csak cseh területen lehetett áthaladni. Feltűnt, hogy Karlsbad, Marienbad és sok más cseh helység mily épségben maradt. Ezeken a helyeken alig lehetett látni a repülőtámadások nyomát. Bizony, a csehektől lehet külpolitikai vonalvezetést és előrelátást tanulni!
Deggendorfban német részről még csak a szálláscsinálók voltak a német törzs részére kijelölt laktanyában. Az egyes előadók akkor kezdtek beérkezni. Azt azonban már megállapították, hogy Deggendorf csak átmeneti állomás lesz, néhány napra. A törzs zöme átköltözik Landshutba.
Átmentem Mettenbe, hogy jelentkezzem a Honvédelmi Minisztériumban. A miniszter csak másnap, április 15-én érkezett ide. Szálasynál volt. Csak rövid időre fogadott. Kérdésére megjelentettem, hogy előző heti megállapításomat most is fenntartom. Legfeljebb néhány nappal tolódik el az általam megjelölt határidő, de április havában feltétlenül összeomlik Németország.
Tudomásul vette a miniszter, hogy a németek azt óhajtják, hogy szorosan együtt legyen a déli nyilvántartó törzsükkel. Egyben az én eddigi törzsemet feleslegesnek jelölte meg, miután a minisztérium már abban a helyzetben van, hogy átveheti a vezetést. Elrendelte, hogy Szálasy részére sürgősen teremtsek elő és szállítsak Mattsee-be (Salzburgtól északra 27 kilométerre) 600 liter benzint, az ő részére és a kormány többi tagjai számára pedig 10 000 litert Tann vidékére az anyagi csoportfőnökséghez. Jelentettem, hogy én nem rendelkezem sem üzemanyag felett, sem pedig összeköttetéseim nincsenek azokban a magyar anyagi szervekben, amelyek az utóbbi időben jöttek ki Magyarországról és amelyeknél még lehet üzemanyag. Mert azoknál, amelyek már régebben Németországban vannak, egy csöpp benzin sincs. A válasz az volt, hogy nálam van a Bor altábornagy féle anyagi csoport, az teremtse elő a szükséges üzemanyagot! (Bor altábornagy Berlinben maradt.) Ezzel véget ért a kihallgatásom.
Utánam a közvetlen munkatársak mentek be hozzá. Ekkor valóságos palotaforradalom tört ki a miniszteri szobában. A miniszter ugyanis tudatta törzsével, hogy Tannba fog átköltözni. A közvetlen munkatársak erre azt mondták, hogy ennek olyan színezete van, mintha a miniszter menekülne Mettenből a Duna déli oldalára. Ez a törzsben rossz vért fog szülni. A miniszter kikérte magának a fegyelmezetlen fellépést. Hangoztatta, hogy ő nem óhajt menekülni, de az összes miniszter sokkal közelebb van Szálasyhoz, mint ő, és Szálasy kívánta, hogy ő is jöjjön közelebb. Néhány nap múlva tudomásomra jutott, hogy mégis átköltözött Tannba, de magával vitte 10 főmunkatársát is családostól. A minisztérium zöme Mattenben maradt a kolostorban.
Itt már nem volt több keresnivalóm. Törzsem időközben Bayreuthot elhagyta egy borzalmas bombázás után, melyből családjaink, katonáink és gépkocsijaink csodával határos módon szabadultak meg minden sérülés nélkül. Magam sem tudtam, hogy most Kemptenben vagy Sonthofenben vannak-e. Ezért Landshuton, új álláspontunkon át a törzs keresésére indultam segédtisztemmel. A szétbombázott Münchenben megtudtam, hogy a katonai körzetparancsnokság a várostól délre, a Stahrenberg tó partján fekszik. Itt az elhelyezési előadó Kemptent jelölte meg, ahol a törzsem feltalálható lesz. Továbbmentünk Kemptenbe. A város bejáratánál szétbombázott laktanyacsoport volt. Ez előtt találkoztunk a kempteni magyar parancsnokkal, aki útbaigazított bennünket. Ezek szerint törzsem a Sonthofen és Immenstadt városok között lévő Bihlerdorf és Seifriedsberg falucskában került fedél alá. Egyébként ebbe a kempteni szétbombázott laktanyában szándékoztak a törzset ideiglenesen elhelyezni, de érkezésünk előtt egy nappal az angolszász repülők áthúzták ezt a szándékot.
A törzset és a családtagokat elég jó elhelyezésben találtuk. A lakosság barátságos, jó katolikus volt. A kezdeti idegenkedés azzal szűnt meg, hogy a lakosságnak katonáink először a ház körüli munkában, később már az erdőn és egyéb munkahelyeken segítettek. A környék nyugodtnak ígérkezett. Nem látott valószínűnek, hogy ezek a kis házcsoportok bombázás tárgyai legyenek. Az innen-onnan hallott hírek szerint a bodeni tótól északra de Gaulle tábornok81 francia csapatainak az előnyomulása várható. Franciaországgal Magyarország nincs hadilábon. De jöhetnek erre amerikai csapatok is. Nem valószínű, hogy itt nagyobb harcokra kerüljön sor, legfeljebb kisebb, minden józan észtől megfosztott, politikai egységek ellenállásával lehet csak számolni. Mindezek olyan okok, melyek amellett szólnak, hogy tovább már ne vándoroltassuk családtagjainkat. Annál inkább sem, mert további helyváltoztatásra semmiféle üzemanyag nem állt már rendelkezésre és új elhelyezést sem lehetett volna már a 122 személyt kitevő 54 család számára biztosítani. Hasonlóképpen lehetetlen lett volna a kerek 300 főre felszaporodott tiszti és legénységi állományt ide-oda meneteltetni anélkül, hogy útközben valami német parancsnokság el ne csípje és harcra ne kényszerítse valamely utóvédállásban vagy körvédelemre berendezett községben. Döntésem tehát az volt, hogy ez a 400 és egynéhány főnyi magyar csoport itt várja be előre látott sorsának beteljesülését.
81 Gaulle, Charles de (Lille, 1890.11.22. – Colombey-les-duex-Eglises, 1970.11.09.) francia tábornok, politikus. Franciaország kapitulációját megelőzően, 1940. június 18-án felszólította a francia nemzetet a németekkel szembeni ellenállásra. A Szabad Franciaország nevű szervezet fegyveres erőinek főparancsnoka. A nyugati szövetségesek oldalán az 1944-45-ös francia- és németországi hadműveletekben ő vezette a francia haderőt. 1944 márciusától a Francia Köztársaság ideiglenes kormányának elnöke, 1945-46-ban államfő is. 1958-69 között köztársasági elnök.
Nekem azonban vissza kellett még mennem az AHA déli törzséhez, részint mert a németek biztosan lefogattak volna, ha ezt nem teszem, s akkor meg lettem volna fosztva attól, hogy az utolsó, legsúlyosabb órákban együtt legyek törzsemmel és a családokkal, valamint attól, hogy fogságba jutva, kezdeményező lépéseket tehessek érdekünkben. Szükséges volt azért is visszamennem, hogy az utolsó pillanatig híreket szerezhessek az AHA útján a további eseményekről és összeköttetést tartsak a minisztériummal, ugyanabból az okból, hogy a magyarok sorsát – ameddig lehet – figyelemmel kísérhessük. A végén említem csak a parancsot, amelyet az AHA-tól és a honvédelmi minisztertől kaptam arra vonatkozóan, hogy a déli német nyilvántartó törzsnél kell tartózkodnom.
Ezért Vasváry vezérkari alezredessel, egy beosztott tiszttel és segédtisztemmel visszatértem Landshutba. Megtudtam, hogy a német törzs Landsbergbe teszi át a székhelyét, tehát nekem is oda kell áttelepülnöm, azonban a segédtiszten kívül más munkaerőt nem tarthatok magam mellett. Azt is megtudtam, hogy a honvédelmi miniszter tíz munkatársával és családjaikkal átköltözött Tannba. Ide már nem tudtam elmenni, mert nem futotta volna az üzemanyagomból.
Átmentünk Landsbergbe, a Münchentől nyugatra lévő városba. Ekkor az angolszász ékek már Egensburgnál, Ulmnál és ettől délnyugatra több helyen elérték a Dunát, sőt azon hídfőt is képeztek. A német nyilvántartó törzs helyváltozásai az egérfogóba bújt egér ide-oda szaladgálásához hasonlítottak.
Landsbergben – mint mindenütt – ismét egy hatalmas laktanyatömbben keresett szállást a német törzs. Természetesen az éjjeli és nappali, elég gyakori légiriadók alatt el kellett hagyni ezt a feltűnő célpontot, ennek folytán a német törzs szakadatlan mozgásban volt a laktanyákból a környező erdőkbe és vissza. Segédtisztemmel ezt a kérdést kényelmesebben oldottuk meg, a második éjszakára kiköltöztünk a Landsbergtől 4-5 kilométerre lévő házcsoport egy tiszta parasztházába, ahol nyugodtan töltöttük el a riadókat. Jellemző volt a háziak véleménye az egész háborúról és a német nép ezzel kapcsolatos szenvedéseiről. Azt hiszem, ha ezt az őszinte megnyilatkozást a Gestapo hallotta volna, szegény házigazdát és feleségét azonnal elszállította volna valamelyik gyűjtőtáborba.
Landsbergben egy magyar újonc tüzérosztály részeit is elhelyezték. A tartozó tisztek elmondták, hogy a városban lévő üzletek kiárusítanak és jegy nélkül is adják el holmijaikat. Ez nyilvánvaló jele annak, hogy már nem bíznak a német fegyverekben.
Kétnapi tartózkodás után a német törzs újra állást változtatott. Ez alkalommal Hübsch őrnagy az Inn völgyében, a Kufsteintől északra fekvő Brannenburgot jelölte meg új álláspont gyanánt Rosenheimtől délre. Az átköltözést a német törzs hajnali 3 órakor kezdte.
Segédtisztemmel visszatértünk előbb Bihlersdorf-Seifriedsbergbe a saját törzshöz. Itt még megkíséreltem elérhetőnek vélt kórházaink figyelmét felhívni, hogy készüljenek fel ápoltjaik rendes átadására. Ha bevonulnak a megszálló hatalmak csapatai az elhelyezési körletükbe, ne feledkezzenek meg a vöröskeresztes lobogókról, mellyel elhelyezésüket jelzik, és az ápolószemélyzet ilyen karszalagjáról sem. Gschwindt zászlósunknak volt egy motorkerékpárja, őt indítottam körútra a nyilvántartásunkban szereplő és még fellelhetőnek vélt kórházakhoz. Gschwindt zászlósnak volt a nemzetközi vöröskereszt által kiállított igazolványa, mely szerint ő kivételes bánásmódban részesítendő személy. Reméltük, hogy meg tudja oldani feladatát. A következő reggel aztán útba indultam segédtisztemmel újabb, egyben utolsó álláspontunkra, melyen még a német nyilvántartó törzzsel együtt voltunk. Sondhofenből az Allgäui-Alpokat az úgynevezett Hitler Adolf szoroson keresztül vágtuk át. Megemlítettük a kocsiban, hogy nem sokáig fogja ez a szoros ezt a nevet viselni.
Az Inn völgyében Innsbruckon és Kufsteinen át az esti órákban értük el Brannenburgot. Közben megtaláltuk Gschwindt zászlóst, akit motorkerékpáron küldtem a magyar kórházakhoz. A német szövetséges bajtársak elvették a motorkerékpárját Kufsteinben. Bementem itt a német parancsnoksághoz eme önkényes cselekedetért protestálni. Írott rendeletet mutattak, melyben a katonai körlet parancsnok – hivatkozva egy AHA-rendeletre – megparancsolta, hogy a magyaroktól az összes motorkerékpárt el kell venni. Kételkedtem ilyen AHA-rendeletben, ezért felírtam annak számát, hogy Legerle tábornoknak bemutathassam és tőle orvoslást követeljek.
Itt említem fel még azokat a híreket, amelyeket Mettenben, legutóbbi tartózkodásom alkalmával a honvédelmi miniszter törzsénél hallottam. Ezek szerint a bécsi katonai körzetben a párt, tehát a Gauleiter82 vette át a katonai vezetést. A harcok folyamán odaszorult magyar csapatokat lefegyverezték, megfosztották járműveiktől, élelmiszerüktől és családtagjaikkal együtt úgyszólván hadifoglyokként kezelték őket. A lakosság körében azt a hírt terjesztették, hogy a magyar csapatok magatartása miatt jöttek az oroszok német területre. Ez volt tehát a fizetség azért, amiért Magyarország akkori vezetői odaadtak mindent, ami felett rendelkeztek, országot, nemzetet, szabadságot egy légvárakra épített, önző német célkitűzés érdekeiért.
82 A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt egy adott körzete, a Gau vezetője. A Gauleiter 1933-tól egyidejűleg az esetek többségében a német központi kormányzat helytartója (Reichsstatthalter, Poroszországban Oberpräsident) is.
Brannenburgba érkezve a kijelölt laktanya ügyeleti tisztje tudtunkra adta, hogy a német törzs innen továbbment Schlierseebe, Brannenburgtól nyugatra, a bajor hegyek közé. Késő éjjel érkeztünk meg ide, egyenként vadászó amerikai repülőgépeket kerülgetve. Schliersee község a hasonló nevű tó partján fekvő fürdőhely. Itt kaptunk az I. emeleten két szobát hármunk részére. Tudniillik a motorkerékpárjától megfosztott Gschwindt zászlóst magamhoz vettem.
Másnap, április 27-én tájékoztatást kértem a nyilvántartó törzstől. Nem tudtak adni. Szemrebbenés nélkül azt mondta a tábornok is, Hübsch őrnagy is, hogy nincs kapcsolatuk sehova sem, mást nem tudnak, mint amit a rádió mond. A rádióban pedig csak egy steier adóállomás volt hallható, mely a két-három napos eseményeket mondta az arcvonalakról. Azután felemlítettem a motorkerékpár elvételét és az erre vonatkozó AHA-rendeletet. Látszólag megbotránkoztak rajta, tagadták ilyen rendelet létezését. Legerle tábornok azonnal rendeletet írt Kufsteinbe a kerékpár visszaadása végett, és megígérte, hogy különfutárral küldi el, és még aznap elhozatjuk a motorkerékpárt.
Ezen a napon érdekes esetet hallottam a honvédelmi miniszter törzse helyéről, Tannból érkezett német alezredestől. Ez az alezredes összekötőtiszt szerepét töltötte ott be Greifenberg német tábornok83 és a miniszter közt. Elbeszélése szerint a tíz munkatárs fellázadt a honvédelmi miniszter ellen, mondván, hogy ezekben a súlyos időkben a miniszter nem képviseli eléggé a honvédség érdekeit. Tehát mondjon le és adja át a helyét olyannak, aki hajlandó valamit a magyar érdekekért tenni. Erre a miniszter elment Szálasyhoz beadni a lemondását, mert nem bírja alárendeltjei bizalmát. Onnan visszajőve állítólag Szálasy ama parancsát hozta magával, hogy tartóztassa le a tíz tisztet. Csakhogy nem volt kivel foganatosítani a letartóztatást, mert a 10 tiszten kívül csak néhány küldönc állott ott rendelkezésre. Ezért a miniszter Greifenberghez fordult, hogy ő tartóztassa le a tíz magyar tisztet. Greifenberg nem vállalta a letartóztatást. Erre a miniszter a melléje beosztott pártösszekötőhöz fordult hasonló kérelemmel. Ő azt mondta, hogy ez magyar belügy, amihez neki semmi köze sincs. Végül a miniszter nem tudván mást csinálni, saját kezűleg írt rendelettel nyugdíjba helyezte mind a tíz tisztet.
83 Greifenbergre vonatkozóan lásd a 2. sz. jegyzetet.
Nem tudom, mennyiben felelt meg ez a hír a valóságnak, de ha igaz, előbb is észre térhetett volna ez a tíz tanácsadó.
Április 28-án reggeltől fogva állandóan kerestem Hübsch őrnagyot vagy Legerle tábornokot. Mindig foglaltak voltak, tanácskoztak, értekezleteket tartottak. E napon reggel 8 és 10 óra közt a müncheni rádió ismételten bemondta, hogy Bajorország elszakadt a Német Birodalomtól, függetlenítette magát és beszünteti a háborút. A rádiókészülék, melyből a hírt saját fülemmel hallottam, a német nyilvántartó törzs egyik irodaszobájában volt, ahol láthatóan görbe szemmel nézték jelenlétemet, de mégsem küldtek ki.
Eme hír után erőszakkal bementem Legerle tábornok szobájába, aki Hübsch őrnaggyal élénk tárgyalásban volt. Megkérdeztem tőlük, milyen kihatása lesz ennek a hírnek az ő magatartásukra. Mindketten azt válaszolták, hogy „puccskísérletről” van szó. Megkísérlik „megbízható” helyről tájékozódást szerezni, ennek eredményéről majd értesítenek. Hogy melyik az a „megbízható” hely, ezt nem árulták el kérdésemre sem. Azt mondták, talán valamelyik védőkörlet-parancsnoksággal sikerül összeköttetést teremteni.
Körülbelül 2 órai hallgatás után újból megszólalt az előbbi rádió, és közölte, hogy a Münchenből hallott előző hírek egy helyi csoport puccskísérletéből származnak és nem fedik a valóságot, mert a német központi vezetés azonnal ártalmatlanná tette ezt a gyenge kísérletet. Ez alkalommal a folyosón fogtam el az egyébként bezárkózott őrnagyot, aki mosolygó arccal közölte velem az előbb hallott hírt, és hozzáfűzte: „Tehát minden rendben van, minden megy tovább.” Arra a kérésemre, hogy mondja el, mi van rendben és mi megy tovább, nem válaszolt, hanem behívott Legerle tábornok szobájába. Itt közölték velem, hogy a német nyilvántartó törzs feloszlik, én pedig még a mai nap folyamán vonuljak be Berchtesgadenbe, azzal a német vezérkari alezredessel együtt, aki nekem a hírt hozta a honvédelmi miniszter tíz munkatársának fellázadásáról.
Kérdésemre, hogy mi van német részről Berchtesgadenben, azt válaszolták, hogy ott működik a központi vezetés „szervezési törzse”, és én annak vezetőjénél jelentkezzem. Kérdeztem, hogy ki rendelkezett így. Erre az volt a válasz, hogy a magyar miniszter és a német vezetőség így állapodott meg egymással személyemet illetően, tehát ez a magyar honvédelmi miniszternek a rendelete, német hozzájárulással. Saját magukra vonatkozóan azt közölték velem, hogy a német törzs egy része Landshutba fog menni, mint „vezetői tartalék”. Furcsának és gyanúsnak találtam ezt, mert Landshutnak ebben az időpontban – az én számításom szerint – már amerikai kézen kellett lennie. Nem tudnák ezt az itteni német törzs vezetői? Vagy még mindig nagyképűsködni akarnak velem szemben? A törzs többi részére vonatkozóan azt mondták, hogy azok személyenként különböző helyekre fognak bevonulni.
Maga Hübsch őrnagy ugyancsak Landshutba megy. Meggyőződésem, hogy Hübsch őrnagy nem mond igazgat. Ismételten kértem őket, hogy adjanak helyzettájékoztatást, mert már napok óta nem tudok semmit sem itt, az ő környezetükben, és lehetetlennek tartom, hogy ők is teljesen tájékozatlanul üljenek és üdüljenek itt a Schlier-tó partján. Mozgási lehetőségem nincs. Gépkocsimban van még körülbelül 200 kilométerre való üzemanyag, ezt is cigarettáért és szivarért szereztem német gépkocsivezetőktől. Ha ez elfogy, akkor fekve maradok valahol az út szélén. Egyetlen motorkerékpárunkat elvették. Törzsemmel nincs semmi kapcsolatom, azt sem tudom vele közölni, hogy legújabban Berchtesgadenbe irányítottak, és ott keressen a törzsem.
Hübsch őrnagy erre megígérte, hogy ebéd után részletesen tájékoztat arról a kevésről, amit tudnak. Most azonban ebédelniük kell, mert még ma nem ettek semmit. 13 órára készen lesznek, akkor majd ő jelentkezik nálam. 13-tól 14 óráig vártam Hübsch jelentkezését, annál is inkább, mert megállapítottam, hogy már visszajöttek az ebédről. 14 órától 15 óráig kerestem őt állandóan. Szobája üres volt, de íróasztalán nyoma volt annak, hogy az épületben tartózkodik. Legerle tábornok szobája be volt csukva, kopogtatásomra nem jött válasz. Senki sem tudta megmondani, hogy a két keresett személy hol tartózkodik. Ez mind azt az érzést erősítette meg bennem, hogy nem akarnak már találkozni velem. Erre írtam egy cédulát, melyen közöltem Hübsch-sel, hogy hiába vártam a kért tájékoztatásra, tehát útba indulok, mert már késő van. A cédulát az íróasztalára helyeztem.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
