„Egérutat nyerni a hadifogság felé”
95„Egérutat nyerni a hadifogság felé”
Ezután beszálltunk az időközben menetkésszé tett gépkocsiba, és elindultunk – a Berchtesgadenbe kelet felé vezető út helyett az ellenkező irányú utat választva – Seifriedsbergbe, törzsemhez. Ezzel otthagytam végképp a német és magyar „vezetést”. Számítottam azzal, hogyha jól megy, még valamivel a megszálló hatalmak előtt elérem törzsemet és családjainkat és talán kezembe tudom venni sorsuk intézését. Számolnom kellett azonban azzal is, hogy Hübschék – észrevevén az ellenkező irányba történt távozásomat – valami módon mégis megkísérlik, hogy az általuk szándékolt útvonalra tereljenek. Ezért mellékutakon, nagy gyorsasággal igyekeztünk egérutat nyerni. Egérutat nyerni szomorú sorsunk második felvonása: a hadifogság felé. Becslésem szerint ekkor kerek 300 000 magyar katona tartózkodott német területen. Tehát ennyien kerülnek a megszálló hatalmak hadifogságába. Ezért pusztultak el ezrek és ezrek, ezért szenvedtek milliók a magyarok soraiból, ezért jutott koldusbotra az ország, egy egész nemzet! Így zárult le 1944. október 15-e!
Útközben sok ide-oda bolyongó magyar katonacsoporttal találkoztam, kik leszakadva egyes vándorútra kelt zömüktől, étlen-szomjan, csak sejtésükre bízva keresgéltek magyar szigeteket, ahol megkapaszkodhatnak. Őket – mint azt már előző útjaimon is mindig tettem – a legközelebbi, általam ismert magyar csapathoz irányítottam, írással ellátva, melynek értelmében az illető csapat köteles őket pártfogásába venni. Kiderült ugyanis, hogy a Honvédelmi Minisztérium az általa elérhető körzetben elrendelte, hogy a magyar alakulatok húzódjanak le délebbre. Ezáltal egy csomó magyar alakulat elhagyta biztos szállását és élelmezési alapját és apró részekre szakadozva, néhány nappal később került kimerült, lerongyolódott, kiéhezett, torzonborz, cigánykaravánhoz hasonló állapotban a megszálló hatalmak fogságába, és elvesztette annak a megítélésnek, bánásmódnak a lehetőségét, melyet együtt maradva – legtöbb esetben – biztosítani tudott magának.
Garmisch-Partenkirchenig igen jó ütemben, minden akadály nélkül eljutottunk. Innen kezdve azonban a menetvonal teljesen a vesztett háború képét mutatta. A gépjárművek százai és ismét százai törtettek velünk szemben. Hármas-négyes sorokban, egymást előzve és árokba döntve igyekeztek az egérfogó közepe felé. Órákig kellett egy helyben állni, hogy pár métert előre jutva újabb órákig álljunk. Így vergődtünk el a Hitler Adolf hágóig. Ettől nyugatra már üres volt az útvonal. A hágó egyik tűkanyarjában hatalmas repülőbomba hevert a híd közepén. Néhány méterre tőle fegyveres német őr, aki nyilván a robbantásra várt. Csak gépkocsivezetőm kiváló szemének volt köszönhető, hogy nem futottunk rá a bombára is, a katonára is, mert lámpa nélkül mentünk lefelé a meredek szerpentineken az Iller völgyébe. Hajnali 3 órakor 12 óra hosszat tartó utazás után érkeztünk meg április 29-én Seifriedsbergbe törzsemhez és családjainkhoz.
Vasárnap volt. Az egész délelőtt repülőtámadásokkal telt el, még misére sem volt tanácsos csoportokba menni, mert az angolszász repülőgépek szakadatlanul a kis község felett keringtek és onnan támadták ismételten a 3 kilométerre fekvő Sonthofen várost, melynek közepét déltájban fel is gyújtották. Egy hatvan főből álló munkarészleget küldtem oda tűzoltásra és a lakosság segítségére. A fegyvertelenül, de zárt egységben közeledő katonáink láttára a sondhofeni lakosság fehér zászlókat tűzött ki házaira, bevonuló, megszálló csapatnak vélvén őket. Megtudtuk itt, hogy a németek nem szándékoznak ezt a várost védeni, mert sok kórház van benne.
Délután megbeszélést tartottam a tisztekkel magatartásunkra vonatkozóan, melynek lényege az volt, hogy együtt maradva, helyünkön bevárjuk a megszálló hatalmak csapatait és azoknál jelentkezünk. E célból 4 kilátópontra 1-1 tiszti járőr kiküldetését rendeltem el azzal a feladattal, hogy egyrészt a megszálló csapatok közeledését idejében jelenthessék, másrészt biztonságot nyújtsanak az egyesével és kis csoportokban csellengő német katonák esetleges rajtaütései ellen. Ugyanis a német nemzetiszocialista párt vezetői a „Wehrwolf” szervezetet84, de a lakosságot is helyi ellenállásra szólította fel, mert a környező erdőkben több felfegyverzett fiatal suhanc, valamint SS-ember bújkált, akiknek a szándéka és magatartása ismeretlen volt. Annyi fegyverünk pedig nem volt a törzsnél, hogy ezeket már eleve ártalmatlanná tegyük. A lövöldözést azért is kerülni kellett, mert erre a józanul gondolkodó lakosság is felkért bennünket, megígérvén, hogy ők sem engedik meg a rendbontó elemek garázdálkodását. De azért sem lett volna célszerű helyi összeütközéseket előidézni, mert ezek biztosan a megszálló csapatok nagyobb fegyveres beavatkozását váltották volna ki, részint pedig a rejtetten még mindig ide-oda menetelő német csapatok valószínű lövöldözését vonta volna maga után. Így tehát csendben kellett maradnunk, családjainkkal együtt a szállásunkon, a még felfegyverezhető néhány embert az előbb említett kétes elemekkel szemben készenlétben tartva.
84 Helyesen: Werwolf. A néphit szerint olyan ember, aki időnként farkassá tud változni, s annak képében bajt, szerencsétlenséget okoz. 1945 tavaszán a Werwolf azoknak a fegyveres csoportoknak a neve, amelyek azt a feladatot kapták, hogy az ellenség hátában szabotázsakciókat hajtsanak végre, zaklassák, megfélemlítsék a lakosságot.
Fogságba jutásunk esetére egy kis vöröskeresztes bizottságot alakítottunk papjainkból, orvosainkból, néhány idősebb családtagból mint családgondozókból és néhány, idegen nyelvet beszélő, betegápoláshoz is értő tiszt- és tiszthelyettes-asszonyból. Elláttuk őket négy nyelven megírt igazolvánnyal és két vöröskeresztes gépkocsival.
Az április 30-án délutánig befutott hírek váltakozva egyszer francia, egyszer amerikai csapatok közeledését jelentették, melyek ekkor még 20-25 kilométer távolságban lehettek. Időnként gyenge harci zaj volt hallható. Délután 3 óra tájban azonban az Iller folyón túl, keletre, tőlünk 4-5 kilométerre erős helyi lövöldözés keletkezett, mely – megítélés szerint – harckocsik ágyújából és egyéb kisebb lövegekből származott, de nagyobb robbanási dörejek is hallhatók voltak. A velünk szemben lévő keleti, Iller-parti magaslatokon becsapódások is megfigyelhetők voltak. Egy kisebb, francia felségjelű páncélosegység pedig az Iller innenső oldalán átvonult déli irányba. Mindez alig egy félóra alatt játszódott le, utána ismét csend lett. Megszálló csapatokat ekkor még nem tudtunk megközelíteni.
Másnap, május elsején reggel dr. Málnássy alezredes orvost és Gschwindt zászlóst gépkocsin kiküldtem, hogy keressék fel a közeledő megszálló csapatok élét, jelentsék be tartózkodási helyünket és jelentkezési szándékunkat. Egyben a törzs részére elrendeltem a gyülekezést és a fegyverek összehordását egy közös helyre. Tiszteknél a pisztolyok megmaradtak.
A két kiküldött tiszt egy óra múlva azzal tért vissza, hogy francia páncélosok közelednek, velük az érintkezést felvették, és azt üzenik, hogy maradjunk a helyünkön, ott várjuk meg a beérkezésüket. Röviddel ezután az első francia harckocsik átfutottak községünknek a főútvonal mentén fekvő részén, mint a biztosító csapatok éle. Majd a biztosító csapatok zöme jött, mely azonban a főúton állva maradt, a harckocsik arcba fordultak községünk felé és annak egyes, a hegyoldalban magasabban fekvő házaira, valamint a mögöttük fekvő erdőszélre lövéseket adtak le. Tudomásom szerint Vasváry altábornagy85 felesége, aki törzsünk családjánál tartózkodott és az úthoz közel lakott, szaladt elsőnek a francia csapatokhoz. Jól beszélvén a nyelvet, megmagyarázta nekik, hogy a faluban magyar családok laknak. Én egy iskolaépületben laktam, ahol sok magyar család volt elhelyezve. Ezeket először a pincébe küldtük, majd összekapkodtam az elviendő holmimat, hogy egy helyen legyenek, ha indulnom kell a hadifogságba. Azután lementem a pincébe elbúcsúzni édesanyámtól és a testvéreimtől, hogy lemenjek a völgybe, a francia elővéd parancsnokához. Közben ők már beérkeztek a faluba, és két magyar tiszt értem jött a hírrel.
85 Vasváry József (Eszék, 1898.01.31. – Lauterach, Ausztria, 1984.04.24.) altábornagy. 1944 november–decemberben a III. hadtest, 1945 januárjától az V. hadtest parancsnoka. 1945–46-ban angol hadifogságban volt, ezt követően feleségével együtt Bregenzben telepedett le.
Az elővéd parancsnoka egy őrnagy volt, kinek Vasváry altábornagyné segítségével megmondtam, hogy kik és mik vagyunk, egyben kértem, hogy irányítson az elöljáró parancsnokságához.
Közben egyes lövések estek az erdőszélekről a francia csapatok felé, ami láthatóan felmérgesítette az elővéd parancsnokát. Azt kívánta, hogy mi mutassuk meg azokat a házakat, melyekben német fegyveres katonák vannak, mert ha nem szűnik meg a lövöldözés, akkor összelöveti a falut. Egyben elrendelte, hogy a magyar katonák lent, a völgyben sorakozzanak, ahol ő tartózkodik, és a tisztek is adják le pisztolyaikat. Részemre megengedte, hogy poggyászommal saját szolgálati gépkocsimon mehessek be egy francia tiszt kíséretében a francia magasabb-parancsnoksághoz. Így is történt. Ez a páncélosdandár-parancsnokság Immenstadtban volt. A parancsnok – egy ezredes – a tiszti étkezdében fogadott igen udvariasan és vendéglátón. Előadtam neki sorsunkat és kértem, ne tekintsen bennünket hadifoglyoknak, mert országaink nem voltak egymással hadiállapotban és a magyar csapatok nem harcoltak francia csapatok ellen. Kértem egyben, hogy mielőbb a francia legmagasabb-parancsnok elé kerülhessek kihallgatás és kérelmeim előterjeszthetése végett.
A francia dandárparancsnok azt válaszolta, hogy felsőbb rendelkezésektől függ minőségünk elbírálása. Addig ő kénytelen bennünket összegyűjteni és hátra irányítani. Ami személyemet illeti, hátrakísérnek a hadseregparancsnokhoz, ő biztosan óhajt velem beszélni. Valóban, a törzs tisztikarát gépkocsikon, legénységét gyalogmenetben behozatta Immenstadtba. A tábornokok őrizet nélkül magánlakásokon, a tisztek a parancsnokság épületében, a legénység tömegszálláson nyert elhelyezést.
A francia ezredes még külön üdvözölte a tábornokokat és ezredeseket az irodájában. Ez alkalommal hangsúlyozta a franciák szimpátiáját a magyar nemzet iránt, egyben sajnálatát fejezte ki, hogy szerencsétlen külpolitikánk folytán az ő ellenségeik oldalán állottunk. Kértem, legyen tekintettel családjainkra és vegye pártfogásába őket. Megígérte, ameddig az a terület, melyen családjaink el vannak helyezve, az ő parancsnoklási körletébe tartozik, nem lesz bántódása és baja családjainknak, mert csapatai fegyelmezettek és nem tűrnek mások részéről sem rendbontást. Egyben kérésemre megengedte, hogy egy orvosunk és a korban legöregebb tisztünk visszamehessen a családokhoz, azok gondozására. Így Ozoray ezredes és dr. Dóra gyermek- és nőorvos vissza is ment a francia dandárparancsnok által kiállított igazolvánnyal felszerelve.
Közben kiderült, hogy azokat az egyes lövéseket, melyek a francia elővéd parancsnokát felbőszítették és sorsunkat is befolyásolták, az erdőkben bujkáló, összeverődött SS-emberek, „Wehrwolf”-suhancok, sőt hindu szabad harcosok adták le a francia csapatokra. Ezeket a francia páncélosok hamarosan kipiszkálták az erdőkből. Községünk körül vagy 150-200 ilyen csellengőt gyűjtöttek össze rövidesen a franciák.
Itt, a francia dandárparancsnokságon egy francia százados részletesen kihallgatott, elkérte összes iratomat, térképeimet és hivatalos feljegyzéseimet.
Másnap, május 2-án a tiszteket gépkocsikon Leutkirchbe vitték a francia hadosztályparancsnoksághoz, és egy szállodában helyezték el őket. Ekkor szakadtunk el legénységünktől.
Leutkirchből a három tábornok május 3-án Ravensburgba, a francia hadtestparancsnokság színhelyére került. Itt ismét rövid kihallgatásban volt részünk, melyet a hírszerző osztály beosztott tisztje foganatosított. Május 4-én mi, tábornokok, Überlingenbe kerültünk, ahol a hadsereg-parancsnokság 2. hadosztálya86 volt települve. Engem innen a következő napon, május 5-én visszavittek Lindauba egy gépkocsin, Rommel német tábornok fiával együtt azzal, hogy a hadseregparancsnok óhajt velem beszélni.
86 Az 1. francia hadsereg-parancsnokság katonai hírszerző és elhárító részlege.
Lindauban voltam május 5-től 15-ig. Itt is kihallgattak, amikor ismét előadtam ama kérelmemet, hogy a francia hadsereg parancsnoka fogadjon. A francia 2. hadosztály, mely már ide települt előre, biztosított afelől, hogy a hadseregparancsnok időt fog szakítani arra, hogy beszéljen velem. Erre azonban nem került sor. Kérésemre néhány német tábornokot helyeztek el a részemre kijelölt szobában is, mert igen kellemetlen volt látni, hogy ők a folyosón, szalmán fekszenek. Egy részük azonban még mindig „Heil Hitler”-rel köszöntötte egymást, még mindig nem tért észre, és naiv helyzetmegítéléssel még mindig fennhéjázó gőggel tárgyalta a lezajlott, megrendítő világkatasztrófát. A francia felügyelő tiszt – lévén az én ágyamon kívül még egy dívány a szobámban – csak egy német tábornokot helyezett be hozzám szállásra, de beleegyezett, hogy napközben többen is bejöhetnek egy kicsit leülni és beszélgetni.
Innen írtam első ízben az 1. francia hadsereg parancsnokának egy levelet, melyben kértem, hogy a magyarok sorsának elbírálásánál legyenek tekintettel szerencsétlen helyzetünkre és külpolitikánkra, mely belesodort bennünket ebbe a már kezdetén kilátástalan háborúba. Kértem annak figyelembevételét, hogy nem volt köztünk hadiállapot és nem harcoltunk franciák ellen. Kértem azt is mindjárt, hogy vonják össze a magyarokat egy közös táborba, elválasztva a németektől, kik minden szerencsételenségünk okozói. Egyben megkértem az 1. francia hadsereg parancsnokát, hogy juttassa el levelemet édesanyámhoz, kinek közelgő 80. születésnapjára szeretnék szerencsét kívánni és egy szál virágot küldeni abból a kertből, amelyikben most naponta sétálgatok és dolgozgatok.
Örökké hálás leszek Lattre de Tassigny tábornoknak87, az 1. francia hadsereg parancsnokának és a levelemet átvevő lindaui francia főhadnagynak, valamint mindazoknak, akik abban közreműködtek, hogy ez a levél eljutott édesanyámhoz, sőt annak válasza is hozzám. Az isten áldja meg őket ezért a nemes cselekedetükért!
87 Lattre de Tassigny, Jean (Mouilleron-en-Pareds, 1889.02.02. – Párizs, 1952.01.11.) francia tábornok. Franciaország második világháborús vereségét követően a kollaboráns vichi-köztársaság hadseregében szolgált tovább. A szövetségesek afrikai partraszállását követően (1942.11.08.) a németek ellen fordult. Elfogják, 10 évre ítélik. 1943 szeptemberében megszökött és Angliába emigrált. A szövetségesek oldalán az 1. francia hadsereg parancsnokaként részt vett Dél-Franciaország felszabadításában, majd DNy-Németország elfoglalásában. A német fegyverletétel alkalmával (1945.05.08.) ő képviselte Franciaországot. 1949-ben a NATO szárazföldi erőinek főparancsnoka, majd főfelügyelője, később az indokínai francia csapatok főparancsnoka. Halála után postumus Franciaország marsalljává léptették elő.
Lindauból május 16-án Tuttlingenbe kerültem gépkocsin. A fogolytábor parancsnoka, Rousseau francia százados erkélyes, tiszta, szépen bútorozott szobát adott, és az étkezéseknél, melyeket tisztikarával együtt fogyasztott el, vendégül látott, asztalánál az asztalfőre ültetett és elsőnek kínált. Két és fél napig voltam itt oly bánásmódban, amely úri helyeken a vendégnek jár ki. Esténként éjfélig együtt ültünk kiváló feketekávé, szivar és likőr mellett, és elbeszélgettünk hazáink, nemzeteink sorsáról a legszebb tárgyilagossággal. Sajnos, itt ismét német tábornokokkal kerültem össze, és sorsom, a továbbiakban pedig a többi magyar sorsa ismét összekapcsolódott az ő megszolgált sorsukkal. Tuttlingenből május 18-án Kehlbe, innen pedig Strassburgon át 22-én Vancouleurs-be, majd 25-én Dijonba kerültem.
Tuttlingenből még egyszer írtam egy levelet de Lattre de Tassigny tábornoknak, melyben az előző levelemben foglalt kérelmemet ismételtem meg. Erre a levélre Dijonban kaptam választ, mely szerint a magyarokat jelenleg hadifoglyoknak tekintik, ellenben összevonásunk és más nemzetektől való elválasztásunk érdekében a hadseregparancsnok úr a szükséges lépéseket megtette. Az 1. francia hadsereg területén ezt már el is rendelte, a hátországra vonatkozóan pedig azonos rendelkezések kiadására felkérte a hadifoglyok főfelügyelőjét.
Vencouleurs-ből írtam a svájci magyar követségnek is, kértem, hogy a hadifogolyként kezelt magyarok érdekében járjon közbe. Ugyanezt akartam kérni a Franciaországban esetleg meglévő magyar követségtől is, azonban az egybehangzó válasz az volt, hogy itt nem működik a külképviseletünk. A hadifogoly részére rendelkezésre álló, hetenkénti egy levelet vagy lapot pedig biztos helyre kellett küldenem. Ez a levelem is célhoz ért. A svájci magyar követség elküldte azt Párizsba, az ottani főkonzulátushoz. Ő tehát tudomást szerzett létezésünkről, és megkezdődött egy igen jól eső támogató munka az érdekünkben, kisebb-nagyobb élelmiszercsomagok és dohányféleségek küldésének formájában.
Írtam innen ugyancsak a svájci nemzetközi vöröskereszt bizottságnak, melyben a magyar vöröskereszt támogatását kértem.
Dijonban a német tábornoki fogolytáborba kerültem, ahol végre összetalálkoztam Sövényházi-Hardiczky altábornaggyal és Újlaky vezérőrnaggyal, valamint 2 másik magyar tiszttel. A hadifogolytábor parancsnoka biztosított a 3 magyar tábornok részére egymás melletti fekhelyet, sőt később, amikor egy kisebb és tisztább, tehát barátságosabb helyiség megürült, elsősorban minket, a 3 magyar tábornokot helyezett ide.
Dijonból újabb kérvényt írtam a hadifoglyok főfelügyelőjének, melyben kértem a magyarok összevonását egy közös táborba. Ugyancsak ismét kértem írásban a svájci vöröskeresztet, hogy segítsen a magyar hadifoglyokon.
Az összevonás iránti kérvényeimnek megvolt az eredménye, mert június 16-án értesített a francia táborparancsnok, hogy néhány nap múlva az osztrákokkal együtt külön táborba kerülünk Lyon mellett. Valóban, június 21-én útba indítottak bennünket az osztrákokkal együtt új helyünkre, a Lyontól körülbelül 8-10 kilométerre lévő Saint Priestbe, ahol egy ősrégi, XVI. Lajos-korabeli kastélyban helyeztek el bennünket. A 3 magyar tábornok egy II. emeleti, tágas szobát kapott gyönyörű kilátásssal a Rhone völgyére. Június 27-én megérkezett ide a volt főfelügyelői törzs teljes tisztikara, július 16-án 31, majd néhány nap múlva 5 újabb magyar tiszt érkezett. Ezzel a magyar tisztek és tisztjelöltek létszáma 112-re emelkedett.
Saint Priestből újabb kérvényeket küldtem a hadifoglyok főfelügyelőjéhez, melyek egyikében kértem a francia megszállás alatt lévő német területeken lakó családjainkkal való gyorsabb posta-összeköttetést, a másikban pedig, hogy ne tekintsenek bennünket hadifoglyoknak, tekintettel arra, hogy Magyarországon ugyancsak nem kezelték hadifogolyként a német hadifogságból hozzánk menekült franciákat.
Egy másik kérvényt írtam Lyonba, a genfi vöröskereszt bizottság ottani kikülönített szervének. Ezek meg is látogattak bennünket, és megindítottak egy szép segélyezési tevékenységet...
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
