„...a német összeomláskor 300 000 magyar katona tartózkodott német területen”
63„...a német összeomláskor 300 000 magyar katona tartózkodott német területen”
December utolsó napján végre megérkezett a törzsem, a családtagokkal együtt. Pár napos berendezkedés után megindulhatott a komoly munka, mely elsősorban a nyilvántartás minél pontosabb felfektetésére irányult. Mindenekelőtt tudni akartam, hogy mi érkezett be eddig magyar újoncokból Németországba, hol vannak azok, és mit csinálnak velük. Az adatokat az AHA-tól közvetlenül, továbbá rajta keresztül a német körletparancsnokságoktól, valamint a beérkezett magyar alakulatoktól kértük, de egyébként felfogtunk minden olyan hírt, melyből következtetni lehetett valamely magyar egység hollétére. Ezeket az adatokat mind nyilvántartásba vettük, mégsem volt sohasem teljes és tiszta képünk, mert lehetetlen volt az alakulatokkal a közvetlen érintkezés. Február elején nyilvántartásunkban szerepelt 113 607 honvéd személy (tiszt, tiszthelyettes és legénység). Ez a szám a március 5-i helyzetben 142 975 főre emelkedett, április elején pedig meghaladta a 200 000 főt. Becslésem szerint a német összeomláskor, április végén kereken 300 000 magyar katona tartózkodott német területen és került a megszálló hatalmak hadifogságába.
Saját személyemben felszabadulván a közvetlen irodai munkától, beosztott tábornokaimmal tervezgettem a csapatok mielőbbi meglátogatását. Sajnos, alig jutottunk messzebbre, mint a tervezgetés, mert nem tudtunk mozogni. Üzemanyagunk nem volt, gépkocsin nem mehettünk. Sürgősen kértünk Magyarországról. Értesítést kaptunk, hogy egy vagon benzin elindult címünkre. Ez a vagon Bécsben még megvolt, de aztán nyoma veszett a német vasutakon. Ismételt reklamációnkra az AHA kénytelen volt az esetet beismerni. A kárpótlásul ígért fagázos gépkocsi, melyet azonban csak március hó végén kaptam meg, azután is többet volt javításban, mint üzemben. Az elveszett 15 000 liter üzemanyag kárpótlásaként azért kaptam február havában 200, márciusban 400, összesen 600 literre szóló üzemanyag-utalványt.
Ilyen körülmények között vasúton kellett megkísérelni a csapatlátogatást. Január havában már nem volt lehetséges a tervszerű utazás Németországban. A vonatok az állandó bombázás következtében nem indulhattak menetrendszerűen. Az átfutó vonatok előrelátható érkezését sokszor csak az utolsó percekben tudhatta meg az utas. Legcélszerűbb volt tehát kimenni a vasútállomásra és várni addig, amíg a kívánt irányba indult egy vonat. Hasonlóképpen az sem volt előre megállapítható, hogy a rendeltetési helyére mikor érkezik meg az ember. Ily körülmények között egy 2-3 napra tervezett szolgálati utazás 2-3 hétig is eltarthatott. Ennek következtében saját magam a Berlin közelében elérhető alakulatokat néztem meg. Sövényházi-Herdiczky altábornagyra61 bíztam a 4., Újlaky vezérőrnagyra62 a 3. katonai körletben fellelhető magyar alakulatok megtekintését. Igyekeztem azonban a körletparancsnokokkal a személyes összeköttetést is felvenni. Mindhármunk külön-külön végrehajtott szemléje egybehangzóan az alábbi képet eredményezte.
61 Sövényházy-Herdiczky Jenő (Kassa, 1892.04.12. – Immenstadt, 1968.12.03.) altábornagy. 1944 október–novemberben a szabadkai 13. gyaloghadosztály parancsnoka az 1. hadsereg arcvonalán. 1944 novemberétől a háború végéig a honvédség németországi főfelügyelője mellé beosztott tábornok.
62 Újlaky Jenő (Kassa, 1890.01.06. – USA?) vezérőrnagy. 1943 szeptemberétől 1944 elején történt nyugdíjazásáig a debreceni VI. hadtestparancsnokságon szolgált beosztott tábornokként. 1944 novemberétől a háború végéig a honvédség németországi főfelügyelője mellett volt beosztott tábornok. Az USA-ba emigrált.
a) Magyar részről. Az újoncalakulatok szakasz-, század-, zászlóalj- vagy osztály- és ezredkötelékbe szervezve érkeztek Németországba, megfelelő magyar oktatószemélyzettel. Fegyverzetük: századonként 8 puska, semmi több. Az iskolák hoztak magukkal csekély számú nehézfegyvert is. Ruházat általában teljesen lerongyolt, lehasznált, 2/10 értékű, ami normális körülmények közt már kiselejtezendő volna. Az emberanyag rosszul táplált, beteges külsejű, ápolatlan, mert a német élelmezés kevés volta, tápértékének hiánya és szokatlan elkészítési módja, a zsír és fehérje hiánya a jobb táplálékhoz szokott magyar katona testi állapotát napok alatt lerontotta. A németek nyújtotta elhelyezés több helyen olyan volt, hogy a napi rendes mosakodást sem tette lehetővé. Az alsóruha hiánya pedig eltetvesedéshez vezetett. Meghűlések, tífusz-, gyanús esetek következtében több haláleset fordult elő. Nyelvismeret és tolmács hiányában alakulataink sok helyen magukra hagyatottaknak, sőt elhagyatottaknak érezték magukat, mert legelemibb kívánságaikat sem tudták kifejezésre juttatni. Ezért ilyen helyeken olybá tekintették őket, mint primitív lelkű és műveltségű embereket, akikkel csak kézjelek segítségével lehet érintkezni.
b) Német részről. A magyar alakulatok elhelyezése nagyon sok esetben nem a bajtársiasság jegyében történt. Kirívó, éles különbségek voltak észlelhetők a németek javára. Ez az eljárás a magyar alakulatra a másodrendűség bélyegét nyomta, és benne elkeseredést, gyűlöletet ébresztett. Annál is inkább, mert Magyarországon a német alakulatok általában jobb elhelyezést kaptak vagy erőszakoltak ki maguknak, mint saját csapataink. Az étkezést német szakácsok készítették a legtöbb helyen. A magyar szakács csak a kukta szerepét tölthette be a konyhán, holott rendszerint jobban tudott főzni, mint német társa. Csak ritka helyen volt lehetséges a magyarok részére külön főzni. Ennek oka a laktanyák hatalmas főzőberendezéseiben, 400-500 főre szóló üstjeiben keresendő, ahol nem volt lehetséges egy-egy ilyen üstöt kisebb létszámú csapat részére kisajátítani, mert a laktanya oly zsúfolt volt, hogy minden üst-literre szükség volt. A német kiképző személyzet nem állott azon a szinten, amelyet mi vártunk tőle. Sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem tudott annyit, mint a mi kiképzőink.
Rendszerint súlyos sebesülésből felépült fiatal tisztek voltak, akik talán csak pár napig voltak harctéren, és máris bekövetkezett – talán éppen haditapasztalatlanságuk következtében – súlyos sérülésük. Ebből hosszas betegeskedés, műtét, kórházi ápolás, egészségügyi szabadság után felépülve, mint haditapasztalt oktatók állíttattak a csapatok elé. Igyekezetük sok, de korszerű oktatóértékük kevés volt. Hasonló értékű volt a kiképzésünkre rendelkezésre bocsátottak másik csoportja, az úgynevezett „átképzősök”. Ezek különböző szakbeosztású katonákból – számvivők, nyilvántartók, papok, egészségügyi személyzet, raktárkezelők stb. – néhány hetes tanfolyamon harcos katonákká átgyúrt, rendszerint idősebb emberekből állottak, akik még az első világháborúban szagoltak utoljára puskaport, ha akkor is nem ugyanilyen szakszolgálatot teljesítettek.
Beosztott tábornokaimmal együtt majdnem kővé meredtünk, amikor 1945 január havában azt láttuk, hogy a német oktatók a rohamot hóborította, asztalsimaságú terepen oktatják úgy, hogy a rohamozók előbb csoportokban, majd kettesével, végül egyesével, futva, kis szökellésekkel közelítik meg 40-50 méterig a megrohamozandó ellenséges állást úgy, ahogy azt 1914 előtt békében oktattuk, de 1914-ben, a háborúban már másként csináltuk. Ehhez hasonlóan folyt az egész harcászati kiképzés, minden helyőrségben egyformán. Kétségbeesetten tiltakoztunk ez ellen, mert hiszen mi ismertük legkorszerűbben kiképzett ellenfelünknek, az orosznak a harceljárását, és meg tudtuk ítélni, hogy ez a kiképzés, amit a németek folytatnak, nem más, mint vágóhídra terelés az orosz harcmodorral szemben.
Az oktatás módja az volt, hogy a német oktató hosszasan elmagyarázta – természetesen németül – a tennivalókat. Ezt egy tolmácsként beállított ember – sokszor újonc, aki mindkét nyelvet beszélte – inkább rosszul, mint jól lefordította magyarra. Azután következett a végrehajtás rosszul. Erre a német oktató kézzel-lábbal igyekezett magát megértetni és a hibát javítani. Ebből viszont a magyar ismét édeskeveset értett. Végeredményben eltelt az egész délelőtt a sok beszéddel, de gyakorlatban kevés eredménnyel. Csak ismételt, erőszakos felterjesztésekkel tudtam elérni, hogy a magyar oktatók oktassanak és ők vezessék a foglalkozást úgy, hogy a foglalkozás tárgyát előző napon beszélje meg egymás közt a magyar és a német oktatószemélyzet. A végrehajtásnál azonban a magyar parancsnokoljon, a német pedig csak felügyeljen. Hasonló volt a helyzet az iskolákban és tanfolyamokon is. A németek a német nyelvű oktatást óhajtották bevezetni, és csak hosszas tárgyalások után sikerült a magyar nyelvű előadásokat biztosítani.
Már az első szemléink alkalmával feltűnt, hogy mily kevés fegyver áll rendelkezésre a kiképzés céljaira. Egy újoncszázadból legfeljebb egy szakasz vonult ki 25-30 puskával, a többi fegyvertelenül várta, amíg átveheti a puskákat a fegyveres szakasztól. És miféle fegyverek voltak ezek? Elém került egy raj, melynek 10 emberénél négyféle puska volt, és pedig francia, belga, orosz és szerb zsákmányfegyver, különböző űrmérettel, tehát tölténnyel is és különböző csőhosszakkal. Nem volt sisak, hiányzott a gyalogsági ásó, a korszerű harc egyik legszükségesebb eszköze, hiányoztak a nehézfegyverek, csak néhány korszerűtlen páncéltörő ágyú, esetleg 1-2 aknavető állott egy-egy újonczászlóalj rendelkezésére.
Amikor ebbeli aggályomat fejeztem ki, hogy ily kevés és ily minőségű anyaggal nem lehet korszerű harcosokat a tervezett idő alatt kiképezni, azt válaszolták, majd ha a hadosztályok felállításra kerülnek, akkor kiadják a korszerű fegyvert, és azzal már csak rövid átképzésre lesz szükség. Eddigi tapasztalataink túlontúl megtanítottak bennünket arra, hogy ez csak levegőbe beszélés, mert eddig minden új hadosztályt azonnal be kellett vetni. Ott már nem volt idő újabb átképzésre. Amit az újonc nem tanulhatott meg, azt később már nem tudta pótolni, különösen ha nem is azokkal a fegyverekkel kapta a kiképzését, amelyeket a harcban kell majd kezelnie. Ekkor támadt az az érzésünk először, hogy ebből, a Németországba kihozott emberanyagból nem lesznek harcos hadosztályok, legalábbis arra az időre nem, amikor még Magyarországért, magyar földön bevethetők lesznek.
A német központi vezetés igyekezett ennek az érzésnek az ellenkezőjét belénk plántálni. Kineveztek a Németországban levő újonccsapataink számára egy német felügyelőt Wolff gyalogsági tábornok személyében, és ezzel megalakult a már decemberben tervezett német felügyelőség. Ennek velem közölt hivatása lett volna a magyar csapatok nyilvántartásában, kiképzésének, ellátásának irányításában való közreműködés. Valójában azonban semmi segítséget sem jelentett, sőt, bizonyos mértékben késleltető és gátló szerepet játszott köztem és az AHA között, mert az írásbeli érintkezés átterelődött a német felügyelőn át vezető útra. Ezen felül a német felügyelőben felébredt bizonyos törekvés, mely szerint velem szemben az elöljáró szerepét óhajtotta volna játszani. Egy-két ilyen sikertelen kísérlet után azonban letett erről a szándékáról. Majd elkezdett egyes magyar alakulatokkal közvetlenül intézkedni. Ezt is kifogásoltam, de teljesen nem tudtam megszüntetni, mert ezek után annak a német csapatnak adott intézkedéseket, melyhez az illető magyar alakulat kiképzés, elhelyezés, ellátás dolgában utalva volt, és ezáltal közvetve szólt bele olyan magyar ügyekbe, melyek megállapodásunk értelmében nem tartoztak rá. Egyébként az AHA is adott ki egy intézkedést, melynek értelmében futárt a honvédelmi miniszterhez csak az ő engedélyével küldhetek, az ő általa adott úti okmányokkal. Tiszteket sem hivatalos, sem magánügyben avagy szabadságra Magyarországra nem küldhetek. Németország területén végrehajtandó szolgálati utazásokhoz szükséges okmányokat avagy gépjármű-menetlevelet csak az a német parancsok írhat alá, akihez a magyar szerv (kiképzés, ellátás, elhelyezés) szempontjából utalva van. Ez személyemre vonatkozóan például azt jelentette volna, ha én gépkocsival az AHA-hoz akarok menni, előbb Wolff tábornok vagy meghatalmazottja által aláírt menetlevelet kell beszereznem. Ismételten bejelentettem a fenti rendelkezések elleni tiltakozásomat. Minthogy az AHA nem vonta vissza ama rendelkezéseit, kénytelen voltam túltenni magamat rajtuk és magyar bélyegzővel, valamint aláírással ellátott úti okmányokat kiadatni. Meg kell hagyni, hogy a vasúti vagy közúti ellenőrző közegek ezeket a magyar bélyegzős okmányokat nagyobb becsben tartották, mint a német bélyegzősöket.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
