„...egyenlő az ágyútöltelékként alkalmazással”
67„...egyenlő az ágyútöltelékként alkalmazással”
Január közepén jelentkezett nálam egy újabb intézmény, mely arról biztosított, hogy a magyar hadosztályok rövidesen felállításra kerülnek. Ez a hadosztály felállító törzse volt. Egy német tábornok parancsnoksága alatt úgyszólván egy teljes német hadosztálytörzs, melynek feladata a hadosztályt annak magyar parancsnokságával karöltve megszervezni, felállítani, kiképezni és bevetésre kész állapotban átadni a magyar hadosztályparancsnoknak. Az 1. magyar hadosztály felállító törzsét az Oderától keletre, a Wandern melletti Grosskirschbaum táborba irányították, hogy itt szervezze meg a hadosztályt, melynek állítólag február 1-jére készen kellett volna lennie. Az AHA azonban azt a követelményt állította fel, hogy rajparancsnoktól felfelé minden leendő magyar parancsnokot előbb át kell képezni, s csak átképzés után lehet parancsnoksággal megbízni. Így a felállítandó első magyar hadosztály teljes parancsnoki karát is előbb átképző tanfolyamra kellett volna vezényelni. Senki sem tudta azonban megmondani, pl. hány rajparancsnokra lesz szükség, mert sem hadrendet, sem szervezési adatokat nem kaptunk még. Ezek többszöri, eredménytelen sürgetése után ismét olyan érzésem támadt, hogy a német hátsó vezetés – beleértve az AHA-t is – már nem ura akaratának, mert még egyszerű nyomtatványokat sem képes elkészíttetni idejében. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az 1. magyar hadosztályból február 1-jére semmi sem lesz, mert hiszen január közepén még a hadrendje sem volt ismeretes.
Közben az orosz erők egyre jobban közeledtek az Oderához. A grosskirschbaumi tábor már túl közel volt az arcvonalhoz. Ezért a hadosztály-felállító törzset elvitték onnan Grafenwöhrbe, a Bayreuthtól közvetlen délkeletre fekvő hatalmas táborba. Megígérték az ugyancsak Grosskirschbaumban lévő tiszthelyettesképző iskolának az áttelepítését is, de az egyelőre csak ígéret maradt. Tudomásomra jutott azonban, hogy megkérdezésem és beleegyezésem nélkül elvittek attól az iskolától 300-nál több hadapród őrmestert és zárt osztagban bevetették őket Breslau védelmére. Hasonló volt a tervük ugyancsak azzal a több mint 300 fiatal hadnaggyal és zászlóssal, akik 1944 októberében jöttek ki az iskolából, és most – átképző tanfolyam elvégzése után – a csapatokhoz való szétosztásukat várták Grosskirschbaumban. Amikor ezt egy délben megtudtam, Sányi vezérkari századosomat azonnal kiküldtem a helyszínre azzal a paranccsal, hogy még az éjjel ossza szét a hadnagyokat és a zászlósokat a különböző csapattestekhez, és indítsa őket haladéktalanul útba. Így másnapra már tényleg szétszéledtek a fiatalok egész Németország, sőt Dánia területére. Az AHA csak harmadnap szerzett erről tudomást. Erősen kifogásolta „önkényes” eljárásomat, de már nem lehetett rajta változtatni. Az AHA-ban bejelentettem tiltakozásomat egyes egységek vagy azok részeinek bevetése ellen, mert
a) a kötött írásbeli megállapodás szerint azok csak Magyarországon, közvetlenül magyar érdekekért vethetők be,
b) kiképzetlen, felszereletlen újoncalakulatok ezek, melyeknek ily állapotban való bevetése egyenlő az ágyútöltelékként alkalmazással.
Eme bejelentésemet ugyancsak igen rossz néven vették, és különösen Hübsch őrnagy volt sértődött. Hangsúlyozta, hogy a német vezetés sehol sem alkalmazza a rábízott csapatokat ágyútöltelék gyanánt. Tiltakozásomnak nem sok eredménye lett, annál inkább sem, mert a magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy az ellenség által fenyegetett helyőrségekben – azok védelmére – az ott lévő magyar csapatok éppen úgy bevethetők legyenek, mint a német csapatok. Szükségesnek tartottam az erről tárgyalandó értekezleten még kikötni, hogy ezek a bevethetők csak teljesen kiképzettek legyenek, tisztességes felszereléssel és ruházattal. Ezzel csökkenteni szándékoztam a bevethetők létszámát, és szerettem volna elkerülni a valóban ágyútöltelékként való alkalmazást. Sajnos ez sem sikerült, mert a magyar csapatokat az összeköttetés hiánya miatt idejében nem tudtam értesíteni. Azt is követeltem, hogy legalább értesítsenek róla, ha egy magyar egységet bevetnek valahol, mert hiszen nekem a magyar emberekkel el kell számolnom. Az AHA kijelentette, hogy az nehezen fog menni, mert a bevetések helye hadműveleti terület, ahol külön parancsnokság működik, amely parancsnokság nem jelent a „hátsó hadsereg” parancsnokságának. Mindazonáltal fenntartottam ezt a követelésemet azzal, hogy találják meg a módját annak, hogy értesítést kapjak a magyar egységek bevetéséről. Minthogy nem bíztam ennek sikerében, a magam vonalán – személyi közvetítésekkel – elrendeltem, hogy minden bevetésre kerülő magyar egység haladéktalanul küldjön egy németül tudó összekötő közeget a felettes német parancsnoksághoz, és ez – ugyancsak magyar kapcsolatokat keresve – minden eszközzel kísérelje meg az értesítést hozzám eljuttatni. Ily módon, ha késéssel is, már a bevetés megtörténte után, de hírt szereztem a bevetésekről.
Ezek a hírek szomorúak voltak, mert egybehangzóan azt igazolták, hogy az újonccsapatok – ott, ahol az orosz meglepően tört előre – rosszul ruházva, hiányos felszereléssel és kiképzéssel, zsákmánypuskákkal, puskánként 20-25 tölténnyel kerültek bevetésre, sok helyen a védőállás legkellemetlenebb szakaszában. Ismételten előfordult, hogy az így bevetett, rendszerint szakasz- és századerejű egységeket azután nem értesítették a további szándékról, és tájékozatlanul magukra hagyták őket. De nemcsak ezeket, hanem egész magyar helyőrségeket, családtagokkal együtt hagytak így magukra értesítés nélkül, sőt, a helyzet megszilárdulásáról közölt hamis hírekkel az eseményekre felkészületlenül belelökték a bekövetkezendő, nem keresett harcba. Például Tóth ezredesnek is azt mondták még a rajtaütés napján, hogy az „Ostwall” (keleti védelem) oly erősen ki van építve és megszállva, hogy azon semmi sem jöhet át. Így került a Kinizsi Pál tiszthelyettesképző iskola Tóth Imre ezredes parancsnoksága alatt a hozzá csatlakozott egyéb szervekkel együtt, kb. 200 családtaggal Grosskirschbaum táborban január utolsó napjaiban az éjjeli órákban orosz páncélosok rajtaütő támadásába. A szemtanúk jelentése szerint az első ágyúlövés egy barakkot talált, melyben családtagok, nők és gyermekek laktak. Mindenki elvesztette a fejét és menekült a havas éjszakában, ki merre tudott. Egy százados az oroszok beérkezésekor kiirtotta egész családját: feleségét, gyermekeit, végül önmagát. Tóth ezredes segédtisztje – aki a rajtaütés utáni második napig elbújva ott maradt, és csak azután menekült el motorkerékpáron – megrázó részleteket mondott el többgyermekes anyák kétségbeesett futásáról, gyalog, hóviharban. Hát mégis igaz volna, amit a német propaganda az orosz csapatok magatartásáról híresztelt? Ezzel ellentétben azt is elmondta ez a segédtiszt, hogy az öngyilkos magyar százados még életben volt, amikor megjelent egy orosz tiszt is, aki látva a családirtást, megrázta a magyar százados vállát, mondván: „Hát miért tette ezt?” A grosskirschbaumi veszteség 13 tiszt 220 legénység és 106 családtag volt.
Mi igaz hát mindabból, amit az orosz csapatokról mondanak és írnak? – kérdezte az ember önkéntelenül magától és egymástól. Ki tudott erre megbízható választ adni?... Tény, hogy ennek az esetnek a híre hamar elterjedt az Odera mentén elhelyezett magyar csapatok körében, és valamennyien önmaguktól igyekeztek nyugatabbra eső területre kerülni.
Néhány nap múlva, február 1-je körül, az oroszok Frankfurt és Küstrin tájékán már elérték az Odera folyót. A Küstrinben telepített magyar hadikórházunkat a magyar társkórház nem értesítette a kiürítési parancsról. A magyar kórház már ágyútűzben rakodott fel egy véletlenül elcsípett vasúti szerelvényre, felszerelésének jó részét visszahagyva, és napokig bolyongott irányítás nélkül, míg végre két részre szakadva, egyik részével Nyugat-Németországban, másikkal Thüringiában fedelet tudott biztosítani betegei számára. Elterjedt ugyanis annak a híre, hogy az oroszok a genfi nemzetközi egyezményt nem ismerik el, tehát nem is tartják be.
Fürstenwaldéba tömegesen érkeztek a menekülők kelet felől. Családtagjaink – kik polgári házaknál voltak elszállásolva – naponta hallották tőlük és szállásadóik szájából az ellenőrizhetetlen rémhíreket. Sőt, a szállásadók is megkezdték a menekülést Fürstenwaldéból, mert már itt is számolni lehetett orosz páncélosékek megjelenésével. El lehet képzelni a családtagok lelkiállapotát, kik otthonukat kényszerültek elhagyni, és most itt vannak idegenben, vagyonuknak néhány koffert kitevő maradványával, kisgyermekekkel, aggokkal, néhány asszony áldott állapotban, kitéve a Grosskirschbaumban lejátszódott rajtaütéshez hasonló eseményeknek. El kellett kerülnöm a fejetlenséget, ami a városban biztosan kitört volna meglepő támadás esetén, azért a tisztikarral folytatott előzetes megbeszélés után a családtagokat áttelepíttettem Wittembergbe, az ott lévő műszaki akadémiához, szükségszállásokra. Úgy véltem, ha a németek az Odera mentén nem tudják az orosz előretörést megállítani, akkor már Berlint is közvetlenül támadás fenyegeti, melynek sikere esetén a háborút be kell fejezni. A családtagokat tehát ki kell vonni az előre látható harcterületből.
A családtagok február 1-jei átköltöztetése után Fürstenwalde is hadműveleti területté vált. Egy német hadsereg-parancsnokság költözött ide, csapatok vonultak keresztül-kasul a városon, de számottevő erőt ezek nem képviseltek. A németek megkezdték a város körvédelemre való berendezését, melybe az ott lévő magyar vasútépítő újonczászlóaljat is bevonták. Ennek a zászlóaljnak mindössze 25-30 magával hozott puskája volt. Ezt a németek kiegészítették kb. száz darabra. A zászlóaljnak kiutaltak 8-10 kilométer széles védőkörletet, ebben folyt váltott századokkal az újonckiképzés és egyben az állás műszaki kiépítése, főleg fatorlaszok készítése német vezetés mellett. Páncéltörő fegyver egy sem volt, eltekintve néhány páncélököltől.
Jellemző az AHA-ban uralkodott idegállapotra, hogy február 3-án felhívtak onnan távbeszélőn, és burkoltan az iránt érdeklődtek: megvagyunk-e még, nem törtek-e be az oroszok Fürstenwaldéba. Berlinben valóban terjedtek ilyen hírek. Ugyanis az előző napon élte át Berlin az eddigi legnagyobb légitámadását, melyet katonai szemmel is úgy lehetetett tekinteni, mint a vele egy időben meginduló orosz támadás hátsó zárótüze.
Az egyenként beérkező magyar jelentésekből sikerült megállapítani, hogy a németek századtól zászlóaljig terjedő erőben magyar egységeket vetettek be Breslautól délre, Breslauban, Frankfurtnál, Küsternnél, Stettinnél és ettől északra eső területen is. Valamennyit hiányos felszereléssel, zsákmánypuskákkal felfegyverezve.
Felmerült egy újabb jelenség is, amelyből fontos következtetéseket lehetett levonni. Egyes német helyőrségek parancsnokai úgynevezett „riadóegységeket” szerveztek felsőbb parancsra a helyőrség épkézláb embereiből, valamint hirtelen behívott, öreg népfelkelőkből a közvetlenül fenyegetett városok védelmére. Eme egységek felszereléséhez és mozgóképessé tételéhez mindent összekapartak, amit csak elértek. Így a magyar újoncegységek járműveit, lovait is, melyek az illető magyar egység belső életének (élelmezés, felvételezés, áthelyezés esetén a legszükségesebb anyagszállítás) lebonyolításához feltétlen szükségesek voltak. Ezeket a magyar javakat tisztán zsákmányanyagként kezelve, nyugtázás nélkül sajátították ki, elvévén azokat a kiszolgáló magyar katonák kezéből. Csak ismételt tiltakozásomra volt hajlandó az AHA oly értelmű rendeletet kiadni, amely szerint ilyen anyag csak égető szükség esetén vehető igénybe. A magyar létszükségletet az igénybevételt elrendelő német parancsnokság a magyar parancsnokkal egyetértésben állapítja meg, és a valóban igénybe vett anyagról szerkesztett nyugták egy példányát az érdekelt magyar alakulatnál hagyja, másikat pedig felterjeszti az AHA-nak. Még ezek után sem szűntek meg ezek az önkényes rablások, mert a központi rendeletek útja akkor már kiszámíthatatlan volt. Ezek vagy valóban nem érkeztek meg már rendeltetési helyükre, vagy pedig nyugodtan letagadható volt a megérkezésük, mert a vasútvonalak bombázása, a postaküldemények elveszése napirenden volt.
A „riadóegységek” felállításából és azok felszerelésének körülményeiből azonban megállapítható volt, hogy keleten, az orosszal szemben nincsenek a feltartóztatáshoz, de még a védelemhez sem elégséges hadműveleti erők, és egész Németországban nincsen már annyi korszerű fegyverzet, amellyel a még mindig kiképzés alatt álló, több százezer embert fel lehetne fegyverezni. Hiszen csak magyar alakulatokban ekkor már 114 ezer fő volt Németországban. Ebből a megígért 4 magyar hadosztály bőségesen felállítható lett volna. Nem volt feltehető, hogy ily szükség esetén a német vezetés lemondott volna ezek bevetéséről, ha lett volna mivel felszerelni őket. Arról nem tudtam semmit, hogy a magyar SS-hadosztályok ügye mennyire haladt, mert – mint már említettem – ezeket kínai fal zárta el tőlem. Csupán az első SS magyar hadosztály sorsáról sikerült mégis megtudnom, hogy Breslautól keletre eső területen félig kész állapotban bevetettek egyes részeket belőle. Eme hadosztály parancsnoka, Grassy altábornagy ugyanis meglátogatott Fürstenwaldéban, s akkor említette azt is, hogy a felállítás befejezése végett nyugatra viszik őket, csendes területre. A többi SS felállításáról ő sem tudott képet adni.
Tiszta vizet öntendő a pohárba, magától az AHA vezetőjétől óhajtottam megkérdezni, miért nem állítják fel a magyar hadosztályokat. Jüttner kitért a válaszadás elől. Helyettese, Keiner fogadott csak, és akkor – a megszokott rosszul leplező mosolyával – az alábbiakat közölte velem: ők felállították volna már a magyar hadosztályokat, de a magyar kormány nem tartotta be a megállapodást és nem küldött elegendő haditapasztalattal rendelkező keretlegénységet és alparancsnokokat. Márpedig csupa újoncokból álló hadosztályokat nem lehet bevetni. Ezért ő azt javasolja, hogy hadosztályok helyett állítsunk fel magyar ezredeket és osztályokat, ezek – magyar parancsnokok alatt – német hadosztályok keretében könnyebben esnek át a tűzkeresztségen és olcsóbban szerzik meg a haditapasztalatokat. Természetesen ez esetben nem lehet biztosítani, hogy ezek a magyar alakulatok csak Magyarországon kerüljenek bevetésre.
Amikor az eddig bevetett magyar alakulatok hiányos fegyverzetére célozva azt mondtam, hogy ezt látszik bizonyítani, miszerint nincs elegendő német fegyver és felszerelés. Ezt bizonyítja a magyar szegényes felszerelés német részről való igénybevétele, valamint az a körülmény is, hogy a kiképzésre szánt, zsákmányolt és selejtfegyverek nagy részét is igénybe vették bevetésre kerülő alakulatok számára. Erre Keiner méltatlankodva, de határozottan kijelentette, hogy van fegyver is, felszerelés is, de azt csak teljes hadiértékű hadosztályok kapják. Egyébként ne bizalmatlankodjak, ők a megállapodásaikat be fogják tartani, csak – magyar hibából – eltolódik a végrehajtás.
A szita átlátszó volt:
a) nincs elegendő fegyverzet és felszerelés további érdemleges új felállításokra,
b) a részletekben felállított magyar egységekkel toldozni-foldozni óhajtanának egyes leharcolt német seregtesteket, hogy újra bevethetők legyenek. Természetesen nem Magyarországon.
Ezeket a benyomásaimat és megállapításaimat írásban lefektetve külön futárral jelentettem a honvédelmi miniszternek, az alábbi helyzetképet adva.
1. A németek január közepéig szemmel láthatóan igyekeztek megállapodásaikat velünk szemben megtartani, azaz a vállalt seregtesteket felállítani.
2. Január közepe óta, a beállott események folytán fokozatosan elnagyolják a magyar ügyet, a kiképzés úgyszólván szünetel, helyette közmunkára, romeltakarításra és védőállás építésre használják fel csapatainkat.
3. Január végétől kezdve egyre-másra vetik be kiképzetlen újoncalakulatainkat, hiányos felszereléssel. Ily állapotban azok otthon, Magyarországon is harcolhatnak.
4. Jelenleg már nincs fegyver új felállítások részére, ezért még egyetlenegy hadosztályt sem tudtunk a magyar egységekből felállítani. Ezek után nincsen további célja a Németországban való tartózkodásunknak.
5. Kértem a honvédelmi minisztert, annál is inkább, mert én a magam részéről nem járultam hozzá hadosztályok helyett egyes csapatrészek felállításához, mondván, hogy én ebben nem dönthetek.
Erre a jelentésemre február második felében érkezett meg a miniszter válasza, melyben közli, hogy szívesen kijön személyesen, csak készítsem elő látogatását. Ezt meg is kezdtem azonnal az AHA-ban. Jüttner Obergruppenführer hajlandó volt a megbeszélésre, mondván, hogy a meghívásról majd értesíti a honvédelmi minisztert. Ezt a találkozást azután állandóan sürgetnem kellett Jüttnernél, aki ezekben az időkben nehezen volt hozzáférhető és többször kitért az elől, hogy személyesen szóba álljon velem. Helyettese, Keiner tábornok pedig azzal intézte el érdeklődésemet, hogy ezt az ügyet Jüttner személyesen intézi. A találkozás valójában – előttem ismeretlen okokból – csak március második felében jött létre. Erről a későbbiekben számolok be.
Közben az alábbi fontos események történtek: Magyarossy vezérezredes, áttelepítési kormánybiztos Berlinbe helyezte át székhelyét az Adlan szállodába. Helyettese, Gyimessy altábornagy63 Bécsben maradt. Rövidesen azonban – az okokat ismét nem ismerem – Magyarossy eme beosztása megszűnt, illetve azt Mecsér András berlini követ vette át, Magyarossy pedig bevonulásra kapott parancsot. Erről engem egy szűkszavú rendelet értesített, mely rendelet ezekben az ügyekben a követet jelölte meg elöljárómként. A követet ezután rendszeresen tájékoztattam az újoncalakulatok elhelyezéséről és általában a magyar csapatok lényegesebb ügyeiről. Ez annál is inkább szükséges volt, mert a követségnek jobb telefonösszeköttetése volt a magyar kormánnyal, mint nekem a honvédelmi miniszterrel, és sokszor kellett ezt a lehetőséget igénybe venni adminisztratív jelentések továbbítására is. Katonai attasénk e célra nem volt igénybe vehető, mert a német attasé osztállyal együtt Berlinen kívül tartózkodott, és telefonon úgyszólván nem volt elérhető, gépkocsin pedig – az úgyszólván teljesen hiányzó üzemanyag folytán – ugyancsak nem volt felkereshető.
63 Gyimessy Frigyes (Gyulafehérvár, 1890.09.29. – Melbourne, 1974.08.03.) altábornagy. 1943 szeptemberétől 1944 szeptemberéig a Honvédelmi Minisztérium Anyagi Főcsoportfőnöke volt, amikor is beosztásáról lemondott. A nyilas hatalomátvétel után a HM németországi anyagi meghatalmazottjának helyetteseként szolgált a háború végéig. Németországban maradt (Ingolstadt, Moorberg, Darmstadt), 1951-ben kivándorolt Ausztráliába.
Érdekes egyénisége volt a követségnek Porzezinsky követségi tanácsos64, volt vezérkari alezredes. Fanatikus híve volt az új rendszernek, és a követ állandó betegeskedése folytán mozgatója az egész követségnek. Teljesen rózsás színben látta és hirdette a német ügyet és vele együtt a megmozdulni, kibontakozni sem tudó magyar bel- és külpolitikát, még akkor is, amikor a veszett ügy kézzelfogható jeleit tártuk elébe. A végén bizalmatlan lett velem szemben, sőt még Mecsér követtel is, aki katonai vonalon tett megfigyeléseimben nekem adott igazat.
64 Porzezinsky György erősen nyilas érzelmű vk. alezredes.
Megkezdődött azután törzsem felduzzasztása az általam nem kért funkcionáriusokkal és személyekkel. Vezérkari főnökül bevonult Szávay Sándor vezérkari ezredes65, aki még Budapestről való elindulásomkor kilátásba helyezte, hogy ő fogja ezeket a teendőket átvenni, de eddig nem tudta ezt a beosztást elfoglalni. Most hozta magával a kinevezési rendeletet. Eddigi vezérkari főnököm, Vasváry Károly vezérkari alezredes már jól begyakoroltan vezette az ügyeket, most azonban át kellett adnia hivatalát az új főnöknek, akit előbb azonban – elég hosszadalmasan – tájékoztatnia kellett. Kaptam azután a kiképzési osztálytól több tisztet, akiknek – az otthoni elképzelés szerint – itt kellett volna a kiképzést irányítaniuk. Ezek a tisztek mind azzal a reménnyel jöttek ki Magyarországról, hogy itt családjukkal együtt nyugodt életük és munkakörük lesz. Nagy volt a csalódásuk, amikor megismerték a németországi helyzetet.
65 Szávay Sándor (Sopron, 1900. ?. ?.) vk. ezredes. 1944 májusa és novembere között a Honvédelmi Minisztérium személyügyi csoportfőnöke. 1945 elejétől a honvédség németországi főfelügyelőjének a vezérkari főnöke. Hazatérése után a kitelepítésben játszott szerepe miatt a népbíróság háborús bűnösként 1946. november 11-én 2 évi börtönbüntetésre ítéli.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
