Nagy-Bánya, nov. 27.
Nagy-Bánya, nov. 27.
Mélyen fáj keblemnek: midőn azon nem reménylett szomorú tényt kell pirúlva a haza előtt bevallanom; hogy a camarilla erdélyi hőse ellen indúlt táborunk Dézsről megfutott.
Ezen őszinte sorokat csak azért bocsátom előre, hogy ne láttassam mentegetni a gyalázatot, – melly benünket talált, – más részről azért, hogy, ha netalán menthetők volnánk, itélje meg a közönség a körülményekből, mellyeket mielőtt elsorolnék: czélszerűnek tartom a közönséggel tudatni, miként haladtunk a két fejű sas csudatevő erejéről elhitetett kővárvidéki románok között Dézsig.
Nagy-Bánya volt a gyűlpont, hová Szathmármegye két önkénytes gyalog százada, és mintegy 125 főből álló lovas csapata, s később megyénk nemzetőrsége is összesereglett. Lelkesedve volt mindenki, annyival is inkább, minthogy legközvetlenebbűl fenyegeté megyénket a részszerint erdélyi, részszerint saját kebelében honoló elámított románság vad dühe. Seregünk bátorságát nem kissé emelé azon körülmény is, melly szerint Katona Miklós honvéd őrnagyot – mint azon egyént, ki Erdélynek szellemét, s topographiáját igen jól ismeri – vezéréűl nyerheté.
Nov. 5-én indúltunk ki Nagy-Bányáról, megkerestük Kővár minden helységeit. Ellenállásra egyedűl seregünk balszárnya talált két helyen: u. m. Sztrimbulynál, hol az ellenállók gyáva románokból állván, az első tüzelésre futásnak eredtek, a másik ellenállás történt Magyar-Láposon innen, hol mintegy ötezer oláh összesereglett, a hegyszorost kövekkel elzárta, azonban ezek is szétverettek. Történt itt, hogy Zágonyi Károly, önkénytes szathmármegyei lovas csapatbeli tizedes, negyed magával Magyar-Láposra bement, a helység magyar lakosaitól lábcsókolva fogadtatott, kik egyszersmind esdekeltek neki, hogy mentené meg őket, mert azon sors vár rájok, mint Domokos nevű szinte magyar helységgel, melly már az oláhok által lángba boríttatott. Összehivá Zágonyi a helység nemzetőrségét, s ritka bátorsággal rohant a románok nagy tömegének, közőlök hetet maga leterítvén, a példája által neki bátorodott lépesi nemzetőrség is sokat agyon vervén, meg lőn a tömeg szalasztva. A balszárny minden ellenállásnál sokat lekonczolt.
Utunkban a helységeket csaknem mindenhol üresen találtuk. A honmaradtak fejér lobogóval siettek előnkbe, s maguk megadásukat az alkotmányra letett esküvel is megerősíték. Több lázítók elfogattak, s a hadi törvényszék által halálra itéltettek.
Ebből azonban ne vonja senki azon következést, mintha az oláh mozgalom már lehangoltatott volna: mert e népfelekezet jelleme: bosszúvágyát bármikor is kielégíteni. Erővel mérkőzni gyáva, de egyeseken a legnagyobb kegyetlenséggel tölti boszúját, mit Borszó helysége román lakosai is bebizonyítának, midőn ápolásuk ígérete mellett körükben hagyott betegeinket halálra verték. A szerencsétlenekért részünkről vett elégtétel: a helység felégetése lőn.
Nem említem a nélkűlözések azon nemeit, miket Kővár vidékéni átvonúlásunk alkalmával kellett szenvednünk, mert a ki e vidéket ismeri, az tudhatja legjobban, milly fogadást nyerhete itt az elámított lakosoktól ellenségnek hitt táborunk, midőn még az élelmi szereket is elásák előlünk a földbe.
Már Dézs városához egy állomásra lehettünk, a midőn értésünkre esett: a városnak Urbán hatalma alatt létele.
Vezérünk – Kaczkó helységében, mintegy két órányi járásra Dézstől, tábort üttetett – hogy kipihenve, újúlt erővel szálljon majd szembe az ellenséggel.
Hajnali nyugalmunkból azonban lármadob által riasztattunk fel; csakhamar rendezve lőn seregünk, s a Dézs felől nyomuló ellenség elébe sietett, melly közeledésünkre, s egy pár ágyúlövésr? a városba visszavonúlt.
Megemlítendő: miszerint az ezen reggelt megelőző éjjel egy ágyúnk egész Dézs alá vonúlt, megkérdezendő mintegy: valljon nyer-e feleletet, miből tudható legyen, van-e az ellenségnek ágyúja? Embereink, kik a hely fekvésével ismeretlenek valának, egész a Szamos hidjának végéig vonúltak, hol megkezdvén az ágyúzást, nem ágyúval ugyan, hanem golyózáporral nyertek feleletet a parton levő füzesben megbútt gazoktól; itt jeles tüzérünk Kövi lábszárán igen tetemes sebet kapott.
A hidat az ellenség felszedvén, seregünk innen a vizen foglalt helyet, délután két három óra közt embereket látánk fejér kendővel közelíteni. Ezek Dézs jó szellemű polgárai voltak, örömhírt hozva: miszerint az ellenség futva épen most hagyá el városukat, mielőttünk igen feltünő volt, miután meg sem támadtatott általunk. Mi azonban ekkor be nem vonúltunk. Másnap, azaz nov. 21-kén reggel táborunk beszállott a városba, hol bár „éljen”-t is hallhatánk, fogadtatásunk feltünőleg hideg volt.
A piaczon megállván, midőn a városház ablakából a sárgafekete lobogó szemünkbe tünt, minden torokból „le vele!” hangzott, s azt levevén, a sárba taposták embereink.
Itt időztünk három napig, melly idő alatt háromszor történt 589lárma, nagy része táborunknak ki is vonúlt a Dézs és Szamosujvár közötti útra, de mindannyiszor mit sem láthatánk.
Nov. 25-én reggeli 10 óra tájban lármadobot hallánk, csakhamar összegyültünk, és siettünk a már valóban közeledő ellenség elébe.
Itt következik a fenebb említett szomorú tény.
Nincs fájdalmasabb, mint gyanúsíttatni, azért nem tartok azokkal, kik Katona Miklós vezérünket árulás vádjával gyanusíták, meggyőződésből kezet fogok azokkal, kik azt állítják; hogy az erők rendetlen felosztása, – melly hadtudományi képességét vonja kétségbe, – idézé elő veszteségünket.
Szamosujvár felől jő az ellenség, s vezérünk – Szatmármegye két önkénytes gyalog századát küldé ki plenkbe; a 80 főből álló, s hozzánk Dézsen érkezett bécsi legiót a város végén fedezésünkre hagyá, s még egy pár század gyalog és lovas nemzetőrségi csapatot, ezenkivűl 18 ágyúból hármat rendelt ki, a Lengyelhonhól, Zsurmay kapitány, lengyel fi vezérlete alatt haza tért Vilmoshuszárok 180 főből álló csapatát, s igy a legképzettebb erőt, s több nemzetőrségi századokat, és ágyúkat a hidon innenre rendelvén.
Az ellenség a Dézs és Szamosujvár közötti erdőt és szőlőhegyeket foglalá el, honnan ránk biztosan tüzelhetett, – ágyúit pedig a domboldalakban úgy helyezé, hogy ránk bátran lőhetett a nélkűl, hogy mi árthattunk volna neki. Mi tehát legkisebbé sem fedeztetve, kénytelenek voltunk hátrálni, – annyival is inkább, minthogy a nemzetőrség futásnak eredt.
E tény, vezérünk irányában igen nagy bizodalmatlanságot ébresztett. Ő ugyan biztatja seregünket – melly már csak 119 egyénből áll – adandó alkalommal szakértőbb vezérléssel.
Önkénytes bajtársaim a merre lehetett, szinte menekűltek. Néhányan, Jenei Dániel századosunkkal – ki bennünket igen ügyesen osztott fel az ellenség előtt – a midőn egy utczának tartottunk, a városon kivűli állomásunkról megpillantunk mintegy 10 főből álló csapatot felénk sebesen futtatni, s már már elveszetteknek hittük magunkat, midőn a jeles bécsi legio egy kertelés mellől elejökbe rohanva, bámulandó bátorsággal szembe szállott velök, a kölcsönösen történt átalános tüzeléssel – ezek közől egy se esvén el – az ellenség lovas csapataiból mintegy húsz legény vesztett el egyszerre. – A bécsi tagja ezen vitézségének köszönheti sok gyáva nemzetőr életét. Többen benyomúltak az ellenség lovasai közől a városba, de csaknem mind áldozatúl estek, úgy hogy veszteségök 50–60-ra tehető. Részünkről a ki nem menekülhetteknek száma igen nagy; a kik küzdve kijuthattunk is, minden podgyászainkat szállásainkon hátra hagyók.
Ezen alkalommal bebizonyíták Dézs lakosai, milly szelleműek, mert a helyett, hogy a mieink menekűlését elősegítették volna, ablakaikból lődözének rájok, s fosztogaták őket fegyvereiktől.
Tudja meg azért az egész haza e legundokabb tettöket, s ha eljő a boszúlás órája – mit reménylünk – legyen minden jóérzésű hazafi kérlelhetlen birájuk.
Ezek történvén nov. 25-én, már 26-án Nagy-Bányán voltank, egész éjen át utazván.
Nemzetőrségünk visszatarthatatlanúl szétoszlott, csak a szatmármegyei gyalog és lovas önkénytes csapatok, a bécsi legio, Vilmoshuszárok, ugocsai önkénytes csapat, és hevesi egy század nemzetőrség maradt meg. A szabolcsi és zempléni önkénytes gyalog és lovas csapatok – nem kis gyalázatukra – idehagyának bennünket, 14 egyént kivéve.
Most hát N.-Bányán vagyunk, elszánva, védni a hazának e dús kincstárát. Népe e városnak lelkes, kerülete sánczoltatik, s e munkában hölgyei vetélkedve vesznek részt.
Segítség ide minélelöbb! mert a védelmi erő csekély, s a vidék a legnagyobb veszedelemben forog. – Petrovich Antal, szatmármegyei önkénytes.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
