Kalandjaim a költővel girbegurba pádimentumokon
Kalandjaim a költővel girbegurba pádimentumokon
A Három Hollóhoz címzett csárdából kukorékolás hallatszott, Zuboly, a tudós költő kukorékolt...
Hajnalodott Budapest felett, 1913-ban, kora tavaszon.
…Miért kukorékolt doktor Bányai Elemér, akit közönségesen Zuboly írói nevén szoktak szólongatni, amíg a muszka golyó leterítette őt a Kárpátokban?
Zuboly azért kukorékolt, mert dühös volt a maga angyali szelídségében – nem győzte már az asztalverdesést az elefánthangú Reinitz Bélával a mindennapi igazság keresésében.
Milyen volt Ady Endre kocsmája, a Három Holló?
Ma már a nyoma is eltűnt az Andrássy útról, mert ez a sorsa minden511 intézménynek, ha még egyszerű serház is, ahová a Szentek és Bolondok beteszik a lábukat.
A Három Hollóhoz pedig bőven jártak az akkori pesti szentek, amikor az éjszakának amaz órái elkövetkeztek, mikor a szerkesztőségi szolgák végre seprűt vehettek a kezükbe.
Kiseperték a serházzal szemben levő Pesti Napló szerkesztőségéből Kéri Pál urat, akinek homlokán akkoriban még semmiféle jegy nem mutatta, hogy egykor kötél általi halálra ítélik a magyar bírák – inkább poétás hajlandóságokat sejtetett ez a fiatalember, aki már tán gyermekkorában is kopasz volt...
Kegyelemben elbocsáttatott a Három Hollóhoz a New York kávéházból a vörös Grajna, más néven Greiner Jenő, akit azért neveznek Grajnának, mert Reiner, az operettíró akkoriban magyarosítja nevét: Rajnára – aki bár születésénél fogva egy Dalszínház utcai gazdag háziúrnak volt a fia, foglalkozásra nézve pedig az akkoriban sem rosszul jövedelmező közgazdász pályán működött: csak ünnepnapokon mondotta magát egy ezüst ötkoronás tallér tulajdonosának... Költői betegség lappangott ebben a vöröses férfiúban, akármilyen ravaszkodással dörzsölgette össze kezeit az asztal alatt. Nem csodálnám, ha egyszer titkos versekre találnának, amelyeket ez a férfinak is kiváló emberpéldány, a mindennapi nevén vörös Grajna itt-ott nők emlékkönyvébe elhelyezett...
Szabadságot kapott ugyanekkor kísértetjárásaira Révész Béla is, aki idáig egy régi kolostor faláról hallgatózott a körülötte történő eseményekre. Olyan szórakozottan lépett be a Három Holló füstjébe, mintha nagyon messzi földről, valamely melódiától visszhangzó szigetről jött volna az ábránd nélküli Pestre... És ezeknek a melódiáknak a visszhangját itt keresgélte volna tovább az Andrássy úti kis serházban, ahol néha a Különös Idegen riadozó vadászkürtje, máskor magányos fuvolázgatása felhangzott.
…Ám újra meg újra nyílik a Három Holló ajtaja, mint ez már régi szokásuk a kocsmai ajtóknak, amelyeket konok bánattal vagy illanó örömmel olajoznak.
Belépkednek más barátok és tisztelők, akik az éjszaka e késői órájában sem térhetnek addig nyugovóra, amíg néhány költeménynek vagy valami hasonló haszontalanságnak az élettörténetét meg nem beszélték.
A púpos Löffelmann csárdás, az Andrássy út Quasimodója nem minden512 jóakarat nélkül figyeli a Holló hátulsó szobácskájába gyülekező társaságot, habár ez a sermérő név szerint s személyesen csak azokat az urakat és hölgyeket ismerte, akik a közeli Orfeum vagy a Folies Caprice lámpásai alatt találták meg élethivatásukat, és masztix-, valamint rizsporszagot hoznak magukkal az ajtón át. Spicctáncosnők tervezgetik itt egy sarokban legközelebbi moszkvai utazásukat, míg a másik asztalnál olyan művésznők nevelgetik a barna söritallal keblük terjedelmességét, akik elmúlt életükben talán már Irkuckig is eljutottak, ilyenformán már nem akarnak messzibbre utazni a Szerecsen utcánál. Más sarokban feltünedezik Patti, a pesti éjszaka bűvészmestere, akiről az a legenda járja, hogy már több mint százesztendős, ugyanazt a parókát is kénytelen gesztenyebarnára festeni. Amott öreg artisták sírják bele a habos kriglibe azokat a régi időket, amikor még biztosan tudták a trapézugrást és a késnyelést.
Asztmatikusán szuszogva nyomul be az ajtón a régi Andrássy út éjjeliőre, akinek minden elfogyasztott spriccerről és palackpezsgőről tudomással kellett bírni, hogy a megfelelő forgalmi adót egy kis baráti kölcsön alakjában kivethesse... Diogénesz Blau volt ez a kövér ember, és bár tőzsdeügynöknek született: nagyon szeretett korhelykedő fiatal költőkkel éjszakázni és nékik elmondogatni a maga groteszk életfilozófiáját: öreg virágárus asszonyokról, akiktől már senki sem vásárolt virágot a Télikertben, valamint azokról a szerencsefiakról, akik még mindig fiákeren robogtak végig a régi Pest legszebb útvonalán, holott neki, Diogénesznek Európa legolcsóbb járművére, a konflisra sem tellett. – És e helyen az éjszaka ínyence mindig a csapolt sör frissessége iránt érdeklődött, természetesen jó, bécsies német nyelven kérdvén Löffelmannt vagy a megbízható csapost s jó szentesi dialektusban beszólott a szobába a maguk rejtelmes ceremóniáit végző Szentekhez és Bolondokhoz:
– Fiúk, ma nem jó a sör. Inkább bort igyatok.
Mik voltak azok a rejtélyes ceremóniák, amelyeket éjnek éjszakáján a Három Hollóban űztek, a kis szobában, azok a férfiak, akik a város legtávolabbi részéből is összegyülekeztek, hogy mindennapi szertartásukat elvégezzék?
Mint említettem: Zuboly szerkesztő úr már éjfél után kukorékolni szokott dühében, mert a Bömbölőt nem győzhette meg a kézenfekvő513 Igazságról, amelyet Zuboly úr szerint nyomban meg kellene értenie a legnagyobb marhának is a városban. De Reinitz túlkiált minden hangot a kis szobában:
– Maga a legnagyobb marha!
És öklével úgy verdesi az asztallapját, mintha verekedésre készülődne, pedig titokban csak azon töri a fejét, hol találhatna egy zongorát, amelyen legújabb dalszerzeményét Zubolynak, a legszentebbnek bemutathatná.
…Váratlan vendég nyit be az ajtón, Hatvany úr, aki azt a Különös Idegent keresi, aki Nagyváradról és Párizsból ebbe a városba tévedt, és itt az egzaltációra amúgy is hajlamos fiatalságnak olyan tippeket adott költeményeiben, amilyen tippeket a legvénebb papagájnak sem jutna eszébe kihúzni a planétásdobozból. De a Különös Idegen még nincs jelen a csárdában:
– Bizonyosan megint zsúr van Vésziéknél – mondja egy tévedező, de szordínójában is féltékeny hang az asztal mellett. Révész úr volt a felszólamló, mert nyilván ütött valahol fertályt a falióra, amikor az egyébként hallgatag kakukk is kikukkant házikójából.
Hatvány úr, aki karcsú redingot-jában bátran beillenék egy angol regénybe is, amelyet Pendennis Arthur ifjúkoráról írtak, nem sokáig állhatja a Három Holló zaftos virsli- és hagymás hering-kigőzölgéseit. Azonkívül is furcsállja, hogy Vörös Elek, a kifestett arcú orfeumi cigányprímás olyan otthonossággal telepedik le a Szentek és Bolondok asztalához, mintha együtt járt volna muzsikálni Párizsba azzal a fiatalemberrel, akinek az érkezését itt várják. Nem sok bizalmat ébreszt benne Blau Diogénesz sem, aki a jeles pesti kereskedőfirma fiának megjelenésére sokkal többet ólálkodik az extraszobát elválasztó függöny mellett, mint ezt más szegény költőkért tenni szokta. Hatvany úr mind reménytelenebbül várakozik, még az sem bírhatja őt maradásra, hogy odakünn a söntésben éppen döngetni kezdi hordóját a púpos Löffelmann.
…Már a közeli éjjeli kávéházakból jönnek a hírlapírók, akik gyűrött mandzsettájukon hordják az éjszaka érdekes híreit. Posta jön a Helvéciából, hogy M. doktor, a nevezetes lexikonszerkesztő éppen ebben a percben szöktette el a kávéház egyik nevelt leányát, aki az éjszakázó hírlapíró körökben Kisfuvaros Rózsi névre hallgatott. A szökés egy Ó utcai ablakon történt, mint akár a regényekben.
De a romantikus lexikonszerkesztő különös kalandja sem tartja vissza514 a vörös Grajnát attól, hogy a maga gyomorrákos undorával elmondja nézeteit a véletlenül távollevő asztaltársasági tagokról, holott a vörös Grajnának éppen az volt a fő erényessége, hogy szemtől szembe is nagyszerűen és kiadósan meg tudta mondani kellemetlen véleményét barátainak.
Már a rekedt hangú Bakti Gyula is betámolyog az éjjeli hírlapírók különös kiszólásaitól megrészegülten: a Friss Újság példányaival. A tolakodó rikkancs csak akkor vonul vissza, amikor őt erre szerkesztője, Révész úr inti.
De végre jő – Ő.
Hinnéd, hogy egy vidéki színész robban be az ajtón, akinek aznap némi sikere volt a kövér polgármesternénél... Máskor az ifjú Eugén Anyégin bundáját keresnéd rajta, amint szenvelegve jár mulatozásai után.
– Lédával voltam – te Bolond! – harsogja legjobb barátja s lakótársa, Révész fülébe, pedig Bélánk már régen leszokott arról, hogy szerelmének szemrehányásokat tegyen.
Csinos, vidékies úrfi.
A kezét néznéd: olyan tiszta, mint egy fiatal szerzetesé, amelyet az imént mártott meg a szenteltvíz-tartóban.
A haját vizsgálnád: ama sánta lord jutna eszedbe, aki költői ihletében átúszta a tengerszorost.
A szemében egy ijedt, beteg gyermek félelme, akit elalvás előtt dajkája a kapufélfának támaszkodó öreg Halál kalandjaival mulattat – míg a másik pillanatban akár olyannak is láthatod szemét, mint egy mohó kalandorét, aki Nagyváradtól Párizsig minden gyönyört felhabzsolni, minden női testből való drágaságot magához ragadni óhajtana.
Ó, ezek a felejthetetlen szemek!
Néztek mélázva, borral és szennyel meglocsolt kocsmaszobák felett, mintha szétnyíltak volna előtte egy pillanatra a falak, hogy lássa a messze elterülő, melankolikus Magyarországot!
Néztek kihívóan és dacosan, mintha félelem nélkül merednének szemközt azzal a halálos Sorssal, amely csak azért nem éri utol a Három Hollóban, mert az Andrássy úton nem talált bérkocsit, mind elvitték őket a sors menyasszonyai, a Cifra Nők, akik ilyenkor hajnaltájban szoktak hazafelé menni.515
De mégis legtöbbször hízelkedően, bocsánatkérőleg néztek ezek a szemek, mintha végtelen szelídséggel előre pardont kérnének az alkalmatlankodásért, amelyet tulajdonosuk majd itt, Magyarországon okozni fog.
...Ravaszdian, mintha hamis játékhoz invitálna: figyelte a kukorékoló Zuboly és a tomboló Reinitz vitatkozását. Nagy néha volt egy simogató sugara Révész Béla részére is, de ugyanakkor a maga nyerítő hangján a fülébe kiáltotta:
– Süket ember – bolond ember.
…Ezalatt a vörös Grajna valami rettenetes héroszi feladatra készülődött. Pénz hiányában adós akart maradni pohár söre és virslije árával az ismeretlen főpincérnek. Ügyét sikeresen végrehajtotta, mert a kalendáriumokra piros betűkkel volt felnyomtatva még 1913 száma.
De mi, gazdagok, mi, széllelbélelt, faágon való himbálózásra ítélt milliomosok tovább maradhattunk úgy a Hollónál, mint a Holló után következő csárdában, ahová Ő mindig olyan szerényen és bizonyos izgatottsággal lépett be, mint az úriházba a betlehemes fiú, akinek majd a verset el kell mondani.
…Mielőtt azonban bejárnánk a hatodik kerület egérlesően hunyorgató, hajnali kocsmahelyeit, beszéljük el az operai szfinxszel való csatát.
Ő hajnali bolyongásaiban már korábbról szemügyre vette ezeket a kőkeblű hölgyeket ott, az Operaház lépcsőinél, a mozdulatlan szívűeket, akik lelketlenség dolgában felülmúlnak minden cifra Elszántságot, amely éjszaka az Andrássy úton koncsorog. Ő tudta, hogy ezek a konok fütyülnek az ő költeményeire, holott másvilágias látományaiban kisütötte, hogy az egyik szfinx, amelyik a Dalszínház utca felé foglalja el örök állomását: éppen Léda asszonyhoz hasonlít.
(Azt hiszem, hogy minden szerelmes tapasztalhatta azt a különös érzést, amely akkor buggyan fel lelkében, amikor véletlenül valaki olyannal találkozik, aki némileg hasonlatos az ő szerelméhez. Elég néha egy szó vagy egy mozdulat az alteregó részéről, hogy a szerelmes káprázatokba essen – hátha valamely titkos kapcsolat fűzi őt az ismeretlen alteregóhoz. Így például azok a szerencsétlen éjjeli nők, akik az operai szfinxek előtt árulják hulladozó virágleveleiket: sohasem tudhatják, hogy miért hajol éppen az ő szegény virágszirmukért egy őgyelgő fiatalember, akit azelőtt sohasem láttak?... Kinek az elképzelt alteregója516 ő, az utca lánya, hercegnőé-e, aki most az udvari bálon pörgeti bokáját, vagy pedig egy kolostori szűzé, aki e percben talán hideg kövön térdelve imádkozik szerelme életéért?)
Ő a Dalszínház utcai oroszlántestű kőnőben fedezte fel Léda asszonyt, és felment hozzá a hét lépcsőfokon, mint a buddhista a hétrétű úton, hogy tiszteletét bemutassa a márványszívűnek. Az ilyen tisztelgések alatt barátja mindig távolabb állott, mert ez az úriember akkortájt nemcsak a kőszüzeket vetette meg, hanem a meleg húsból, forró szívből való hölgyeket is. Ugyanezért a jó barát a hajnal derengésében unottan kiáltott:
– Gyere már, Agyibagyi, mert még becsukják a Borozót.
– Várj! – felelt a magasból a tüdőbajosok és a szerelmesek örök rekedtségével ő. – Még csak egy szót mondok neki.
Nyilván sugdolózott a szfinxszel, lakására hívogatta őt abban az időtájban, amikor Révész Béla, a lakótárs majd a fülére fekszik.
De a szfinx nem ment el.
És Ő ezért nagyon megharagudott egy hajnalon.
Az igaz, hogy ennek a haragosságnak az előidézésében része volt Rákosi Jenő úrnak, aki éppen aznap vonultatta fel harmincmilliónyi magyar közvéleményét a szegény Dukduk Bandi ellen, és része volt annak az ártatlannak látszó, könnyű asztali bornak, amelyet ő olyan nagyon kedvelt, de a Púpos becsületes volt, nem vizezett.
A Szfinx makacsabb volt ezen a hajnalon, mint egyébkor. Nem adott választ a költő esdeklő szavaira.
– Hátha nem jössz, viszlek! – kiáltotta ő a magasban, és szilágysági szilajsággal a nőoroszlán hátára vetette magát.
A kőszívű megnyergelése azonban most sem sikerült. A távolabb álló Jó barát csak annyit látott a lefolyó eseményekből, hogy egy szegény, kalap nélküli férfitest zuhan le a szfinx hátáról, és a gyönyörű férfifő, amelynél szebb és finomabb nem volt Nagy-Magyarországon: nagyot koppan az ölnyi mélységben az egyik lépcsőfokon.
No, ennek kampec – gondolta magában a Jó barát, mert az ilyen válságos pillanatokban az embernek mindig a legegyszerűbb szavak szoktak eszébe jutni.
A költő egy másodpercig vagy kettőig holt mozdulatlansággal feküdt Szerelme lábainál.
– Ó, a nyomorult! – hallatszott egy fájdalmas nyögés a hajnali sötétségbe517 borult lépcsőkről. Ilyen hangon nem a költeményekben, hanem az életben szoktak beszélni...
Az odasiető Jó barátnak megint csak egy paraszti mondás jött a nyelvére:
– Kancarúgás nem szégyen!
Ennek a disznótoros mondásnak volt-e hatása vagy pedig valamely csodálatos, láthatatlan karok – talán éppen az édesanyjáé onnan a messzi Érmindszentről – vigyáztak az ölnyi magasságból lezuhanó költőre: – Ő nevetve talpra ugrott, megkereste elhullott fövegét, és vitézkedő kedvvel, mint legjobb napjaiban szokta: nyomult előre a közel Borozó piros köddel fénylő ajtajának. A Jó barát álmélkodva utána. Ő a kocsma küszöbén megfordul, és hangosan kiált:
– Hol marad Bolond és Szent Barátom, Béla?
De már jött is a hűséges Révész, és arca még mindig krétafehér volt a kiállott ijedelemtől.
A reggel halottasán józan ujjait már kopogtatásra emelte a kocsma ablakai előtt, Ő még mindig azt magyarázta az egybegyűlt barátoknak, hogyan rúgott fel a nőoroszlán, amikor hátára pattant... A New York kávéházból telefonon előhívott Lukács doktor rövid vizsgálódás után megállapította, hogy a költő koponyáján a legkisebb sérülés sincs, ugyanezért nem is adott hitelt az egész kalandnak.
Ámde csak ballagjunk tovább azon a bizonyos Mező utcán, ahol az akkori Pest fiatalságának életéből legalább egy fertálynyi lejátszódott.
Az éjjelező hírlapírók, ha ingük nem is volt a legkifogástalanabb: felhajtott bundagallérral ballagtak itt végig, mikor Popovics, a huszárnadrágos portás az utolsó részeg embert is kocsira ültette az orfeum előtt. Pár nélkül maradt alvatag hölgyek néztek reménytelenül a költő karcsú alakja után, amely ilyentájon bizony már ingadozott, mint a nádszál a szélben, míg a hív Révész, talán éppen lakótársa gyengesége miatt kettőzött erővel birkózott meg azokkal a folyadékokkal, amelyekről az orvos urak már akkoriban is azt mondották, hogy ártalmasak a szívnek. Ám a Dessewffy utca sarkán csárdája ajtajában áll Kovács, a kerek fejű kocsmáros, és nyájas, vidékies szívélyességgel invitálja fogadójába a társaságot, amely még a tegnapi napról keletkezett. Ó, itt hiába kerestük már azoknak a francia szappanoknak a szagát, amelyektől még korán estén a költő arca illatozott. Zuboly medvebőr szagát518 inkább lehetett volna érezni ezen az arcon... Tompa szájából sem szálladozott a fogkrémek és öblítővizeknek illata, pedig ezekkel a tisztálkodó szerekkel mindig bőven szeretett bánni. Inkább Révész Béla örök szivarjának a kesernyés ízét vette kölcsön az ő lehelete is... A hajzata, amely az esti órákban szeretett még úgy fodrozódni, mintha éppen akkor frissen került volna ki egy női kéz simogatásai alól, a Dessewffy utca sarkán már homlokába lógott, mint akár azoké a futó költészeké, akik többé-kevésbé már utánozgatni kezdik őt ebben az idő tájban is... És fehér gallérján foltok mutatkoznak az éjszakai eseményektől, mintha ingén is nyomot hagytak volna azok a méltatlan szavak, amelyeket itt-ott maga is elejtegetett.
És magatartása, amely odáig az egész világ iránt való hízelkedést és barátságosságot is tudta kifejezni: a Dessewffy utca sarkára érve vad és cinikus lett, mint egy vidéki hírlapíróé, aki szívből megveti pesti kollégáit.
Kovács vendéglőjében a nyers vereshagyma szaga éppen akkor ereszkedett küzdelembe a fokhagyma szagával. Az elmúlt éjszaka fülledt még élményeivel a fogadó szobájában. Muzsikus cigányok kártyáztak egy sarokban, és ölbeli gyerekkel tarkabarka cigánynők várakoztak reájuk. A pincérnő olyan közönséges volt, mint a nagymosás. De helyén volt Kovács, a nyájas kocsmáros. Habzó bort, amolyan pezsgőfélét állított az asztal közepére, amely asztalhoz aztán figyelmező füllel maga is lekönyökölt.
…Hát lehetett ez a csárda akármilyen utolsó ebben a nagy országban: az igazi Ady mégiscsak itt mutatta ki valódi arculatát, két barátja és egy analfabéta kocsmáros előtt, aki odáig, amíg Ady-verset nem olvasott: egyetlen költeményről sem tudott a világon a káromkodáson és a Miatyánkon kívül.
Itt ugrott ki, a szurtos kis szobában, ahová néha messziről behallatszott a Terézia-templom déli verse (mert a harangozok mindig konkurálni akartak az illuminátorokkal), az az Ady Endre, akit Vészi bácsi udvarias zsúrján nem láthattak a még akkor hajadon fővel járó Vészi hölgyek, de nem ismerhetett meg maga az okos Léda sem, ez a Nagyváradról származott kézilámpás, amely mindig előre szerette volna az utat mutatni a botorkáló költőnek, míg a költő néha szeszélyességében a háta mögé világított a lámpással, aminthogy mindvégig ismeretlen519 maradt ez az igazi Ady úgy a Három Hollónál, a Szentek és Bolondok Társaságában, valamint a Meteor kávéházban, ahol ambíciós fiatal ügyvédek, orvosok, tanárok is tisztelegtek néha a költőnél, és tiszteletükkel majdnem olyan terhére voltak, mint a plébánosnak a kezet csókolgató iskolás gyerekek.
Itt, a csárdában, amelynek talán már a helye sincs meg: többek között kiderült a Költőről, hogy veszekedő és gyűlölködő emberi tulajdonságai vannak. – Hej, hogy tudott marni, csízni, gyilkosságra uszítani itt irodalmi barátai és ellenfelei ellen két Barátot, akik közül az egyik a jó Gondviselés komolyságával ült mellette, míg a másik olykor csak azért ereszkedett irodalmi témák megvitatásába, hogy ne kellessen még hazamenni, amit nem nagyon szeretett tenni. Azok a mondatok, haragosságok, gonosz lenézések, vitriolos kiszólások, amelyek valaha tán a nagyváradi bodegában kezdődtek, itt folytatódtak. Nemigen nyomtattak le az akkori magyar hírlapok kétszer egy nevet, amelyről a Kovács-kocsmabeli bús duhajnak nem lett volna meg a maga megjegyzése. Epe, gúny, dölyf, mélységes megvetés minden szó, amely a szurtos kis szobában elhangzik, ahol a jelenlevő Tisztelő, a kerek szemű kocsmáros értetlenül bólongat a „Fiúnak”, amint a költőt becézgetve nevezte. De azok az írók, akiket valamely külföldről ideplántálódott szokás szerint: beérkezetteknek szoktak mondani, szorongathatták a nadrágszíjukat, hogy a nadrág le ne essen róluk ilyen reggeleken, amikor a költő Kovács úr odújából szemlét tartott a kombattáns magyar irodalom felett. Az öreg Rákosi Jenőtől az ifjú Dinnye Mihályig mindenkiről volt valami olyan mondanivalója, amelynek nem nagyon örvendezett volna az illető, ha az ablakon át hallgatódzik.
Ez volt az igazi Ady – a gőgbe, lenézésbe, sőt néha némi antiszemitizmusba burkolódzott csinoskás vidéki fi, holott már javában a Nyugat főmunkatársa volt. Külsőleg finom, Párizst járt, elegáns magyar úriember…
…A Kovács csárdában nem sokat számított a tartózkodás időpontja és a fogyasztás mennyisége, mert a társaságnak folyószámlája volt itt, mint valami bankban, ahol nagyobb letétet őriztek.
…És mégis: ezekben a kocsmás-csárdás időkben volt Ő a legdíszesb karácsonyfa a magyar irodalom ligetében.
A versforrás csodálatos bőséggel bugyogott belőle, akár a Kocsmacsillag520 állott a feje felett, akár valamelyik barátságos házban évődött. Papirost és ceruzát vett elő a Holló kocsma asztalánál, hogy javítás nélkül, folyamatosan leírt új versével valamely barátját megajándékozza. De megtette ugyanezt a Télikert kucséberszagú, illatszeres miliőjében is, mintha csak azt akarta volna elérni, hogy barátai sohase felejtsék el a vele töltött éjszakákat.
Ajándékozott, mint egy fejedelem.
Bizonyára maradtak versei különböző hölgyeknél is, amikor éppen Vénusz csillaga ragyogott az égboltozaton. Könyvei egymás után jelentek meg, a brómos üveget inkább poétás affektációból hordta a kabátja zsebében: valójában még nem volt arra szüksége. Fülledt volt a pesti éjszaka a mámortól, amelyet a francia módszer szerint készített borok, Egyiptom földjéről származott mákonyos cigaretták és a művelődést, irodalmat óhajtó nők okoztak – hiszen még mindnyájan emlékezünk arra a szerencsétlen leányra, emlékezetem szerint: Puella classicának nevezte magát, aki költőnőként mutatkozott be az egykori Helvécia kávéházban, papirosokat és könyveket tartott a kezében, amikor a vidéki kupecek borral rakatták meg az asztalt, és valóban fel is olvasta Éj leánya legújabb költeményeit, ha Ady Endre véletlenül a kávéházba bevetődött...
Ugyancsak az éjjeli mulatókat járta az a fokosos ember, aki színes papirosokra nyomott verseit árulta és szavalta: az egykori Hazafi-Verai Jánosnak valamely késői maradéka. De ugyanakkor az orfeumi zenekar már azokat a finom francia melódiákat játszotta, melyeket egy héttel előbb a nizzai karneválon muzsikáltak, és nappal se volt csodálkoznivaló, hogy egy jobban sikerült magyar regényből rövid pár hónap alatt két-három kiadás megjelenik...
Még boldog béke volt Magyarországon, Budapest úgy vágyódott a civilizáció – és benne: a jó irodalom után, mint azok a vad néptörzsek, amelyek először kóstolják meg a messzi földről jött hajósok pálinkáját.
A költő, aki kezdettől fogva valakinek érezte magát ebben a városban: olyan széles, céhmesteres léptekkel mehetett végig az Andrássy úton, mintha azt várná, hogy a paloták térnek ki majd útjából. Hiszen már Reinitz komponálásában a zenehangok is szárnyukra vették némely versét, különösen olyankor, ha azokat a zeneszerző személyesen bömbölte el a Magyar Világ kávéház szeparéjában. Én mindig csodálkoztam az ilyen hangversenyek után, hogy nem kértek kártérítést a zongoráért.521
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
