3
3
Kék és fehér pettyes nyakkendője volt, s ő volt az a Mednyánszky, aki ragaszkodott a bárói titulushoz.
– Az utolsó báró a felvidéken – mond Csáky Pál –, a többi bárók mind régen elköltöztek innen.
Mednyánszky báró kicsit „nagyothallott”, mint mondani szokás, nem reflektált Csáky Pál megjegyzésére, ellenben elmondta szokásos bevezetőjét, mielőtt a házba beléptünk volna, ez őszi napon, a virágágyak közül, amelyek valóban olyanok voltak, mintha alattuk csupa régi hölgyek volnának eltemetve, akik tavasszal szempillájuk felnyitásával kormányozzák, hogy mely fajta virágok nyíljanak ki az életben maradott utolsó Mednyánszky mulattatására, és ősszel egyetlen sóhajjal intézték el a virágok további sorsát.
„Reméljük, hogy Eduárd eltett magának az imakönyvébe elég szagoltatni való sóskát” – mond például a föld alatt az a Mednyánszkyné, aki valaha udvarhölgy is volt, és nem tartotta érdemesnek a nagyvilági események miatt a különböző növények neveinek megtanulását, mire pedig ide, az ősi házba visszatért: már késő volt.
– Hát ilyen gazban, elvadultságban születtem én? – kérdezte, amikor a nagyvilágból visszatért a régi házba, persze, régen elvesztett szívvel, félig-meddig megecetesedve, nagyon szeszélyes gondolatokkal, amelyek akkor is keserűvé válottak, amikor a csizmás tót szolgáló léptei kopogtak a szobája felé.
– Parasztok! – morfondírozott az utolsó báróné, és legszívesebben lehunyta a szemét, hogy mit se lásson se Markából, se Zsuzsiból, senkiből, akik ebben az életmódjában, az „életből való száműzöttségében” körülvették.
A báró majd megtalálja azokat a növényeket, amelyek késő téli időre is megtartják a szagukat, ha gondosan félrerakják őket. Persze, főként a levendulát!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
