káosz
káosz (gör. ’sötét mélység’): ’Mély völgy’ értelemben először a LXX-ban szerepel: Mik 1,6 és Zak 14,4. Mind a Papi irat szerzője (Ter 1,1–2,4a), mind a Jahvista (2,4b kk.) egy ősállapot leírásával kezdi a ® teremtéstörténetben Jahve teremtő művének bemutatását, amelyet a gör., babilóniai, föníciai és egyiptomi kozmogóniákkal ~nak lehet nevezni, jóllehet ez a kifejezés nem szerepel a Ter-ben. (A ~ a kozmosz ellentéte; ® világ). – A 2,4b kk. nem kozmikus értelemben szerepelteti a ~t, csak a föld ősállapotára utal; puszta volt és üres, semmilyen növényzet nem borította. Az 1,2 az ég és föld ősállapotának leírását tartalmazza. Itt a Papi szerző a mai kozmoszból indul ki. Ennek a kozmosznak fogalmából mindent kirekeszt, ami szerinte a rendet és a tökéletességet alkotja, hogy – az akkori kozmográfiai fogalmak szerint – elérkezzen ahhoz a ponthoz, ahol Isten teremtő tevékenységével közbeléphetett. Az első elem ebben a ~ban a ® föld, de egy tohu vabohuval összefüggésben. A tohu a víz nélküli, úttalan pusztaság, ahol eltévednek a karavánok és elpusztulnak (MTörv 32,10; Jób 6,18; Zsolt 107,40); a bohu rokon az arab bahijával (a. m. ’üresnek lenni’), ez tehát nyomatékosítja a tohut; a 2 szó kapcsolata így a pusztaság pusztaságára, a lehető legkietlenebb pusztára utal. Izajás és Jeremiás e kifejezésekkel a Ter 1,2-re célozva azt a pusztulást írják le, amely Isten büntetéseként Edomra és Júdára vár (Iz 34,11; Jer 4,23). A 2. elem a tehom, a még mindent elárasztó, határok közé nem szorított ősvíz, amelyet egy ruah (Isten szele v. lelke) „kavar fel” (merahefet) és sötétség borít. Sok exegéta a Vg-val összhangban Isten Lelkét látja a ruahban, aki életadó erőként megtermékenyíti a vizeket. Mások a merahefetet ’tojáson ülő’-nek értelmezik, ami a föníciai kozmogóniában szereplő világ tojására emlékeztet. Isten Lelkének ilyen „megtermékenyítő” szerepét nehéz összhangba hozni azzal a meggyőződéssel, amely szerint minden élő Isten szavának köszönheti a létét. Ezen túlmenően a 23,9 és a MTörv 32,11 alapján föltehető, hogy a merahefet erőteljes, heves mozdulatra utal; ez semmiképpen sem tekinthető költésnek, hanem – azzal összhangban, hogy ez a ruah a ~ része – inkább Isten szelét (= viharos szelet) kell rajta érteni (H. Orlinsky). A papi teremtéstört. nemcsak abban különbözik az Izr.-lel szomszédos népek kozmogóniáitól, hogy a teremtő Isten, aki a ~ból a kozmoszt létrehozta, létében semmiképpen nem függ ettől a ~tól, hanem abban is, hogy a teremtéstört.-ben elismeri a teremtő Isten tevékenységének elsőségét: „Kezdetkor teremtette Isten…” (Ter 1,1). – Arra a kérdésre, hogy az 1,1 kk. szerzője a ~t is Isten által teremtettnek tekintette-e, a válaszok eltérők. Nagyon sok exegeta creatio primát tételez föl az 1,1 alapján, az ősanyag létrehozására gondolva, amelynek leírását az 1,2 tartalmazza. Ebből az ősanyagból jött létre Isten szavára a kozmosz (1,3 kk.). E magyarázat ellen felhozható, hogy az ég és föld mindig a már létrehozott, renden alapuló világmindenségre utal, ezért nem lehet az 1,2 kaotikus tömegére gondolni. Ezenkívül azt várnánk, hogy az 1,2 perfectum historicummal kezdődjön, de ezt a szerző – úgy látszik, szándékosan – elkerülte. Mások úgy vélik, hogy az 1,1 az 1,3 föltétele, az 1,2 pedig közbevetés (1. Amikor Isten az eget és a földet teremteni kezdte…, 3. Isten szólt…) v. úgy értelmezik a szöveget, hogy az 1,1 előfeltétele az 1,2-nek (1. Amikor Isten az eget és a földet teremteni kezdte, 2. a föld… volt). A ~ egyik esetben sem tárgya Isten teremtő tevékenységének. Ez a föltevés mindenesetre szembenáll az összes korábbi fordítással és a maszoréta vokalizációval is; ezen túlmenően nem is meggyőző. Ezért jobb az 1,1-ben az 1,2 kk. összefoglalását látni, és azt föltételezni, hogy az 1,2 a teremtő Isten teremtő munkájának kiindulópontját állítja elénk, így nem szabad pozitíve úgy értelmezni, mintha a szerző azt akarta volna mondani, hogy már azelőtt is létezett valami, mielőtt Isten teremtő tevékenységét elkezdte, hanem negatíve kell érteni, vagyis hogy a semmi volt Isten teremtő munkájának a kiindulópontja, és a szerző épp erre akart rámutatni. Ugyanebben az értelemben mondja a Bölcs 11,17 (Zsid 11,3) a Ter 1,2-re célozva, hogy Isten a világmindenséget formátlan anyagból alkotta. De érezzük: ez a megfogalmazás nem fejezi ki a maga teljes mivoltában Isten teremtő tevékenységét, mert hiszen nem lehetett léte annak, ami még nem létezett. Érthető tehát, hogy pontosításra törekedtek, elsősorban a gör. fordítások. A LXX-ban a tohu vabohunak az felel meg, hogy ’láthatatlan és rendezetlen’ volt (vö. Szümmakhosznál: ’alaktalan és differenciálatlan/osztatlan’); ugyanakkor Aquila így fordította: ’a föld volt az üresség és a semmi’ (vö. Theodotion). 2Mak 7,28 nyújtja a legjobb megfogalmazást, de még itt is érzékelhető némi habozás. Némelyik kéziratban ez áll: ’Isten az eget és a földet nem a létező dolgokból alkotta’; mások szerint: nem létező dolgokból, azaz olyanokból, amelyek nem léteztek. Az első esetben a fordító kategorikusan kizárt minden praeexistens anyagot; a második esetben grammatikailag nézve, subiectum ex quo-ról van szó, ami azt a gondolatot keltheti, hogy a participium előtti tagadás csak viszonylagos értékű: dolgokból, amelyek gyakorlatilag nem léteztek. A Vg így fordítja: ex nihilo fecit; ez a formula megfelel a teol.-i fejlődésnek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
