megváltás
megváltás: I. Szóhasználat. A fogalmat, amely rokon az üdvösségvárással (® üdvösség), a héb. ÓSz-ben a padah tő jelöli; a LXX és az ÚSz a gör. lütrun ’váltságdíj’ szóval és ennek származékaival utal rá, a Vg: a redemptio ’visszavétel, visszavásárlás’ felel meg neki. – 1. Az ÓSz-ben. – a) A padah ’kivált’ ige olyan fogalmat jelöl, amely a kereskedelmi jogból volt ismert. Nem a ki-, ill. megváltó személyére esett tehát a hangsúly, hanem a váltságdíjra, amelyet maga az érintett személy is kifizethetett. Ennek a kiváltásnak a tárgya annak az embernek v. állatnak az élete volt, akit v. amit mint elsőszülöttet Jahvénak kellett fölajánlani (Kiv 13,12–15; 34,20; Lev 27,27; Szám 18,15), de valamely más okból veszélyeztetett élet is lehetett (Kiv 21,30; 1Sám 14,45; vö. Lev 27,28 kk.). A kifejezéssel rabszolgára vonatkoztatva is éltek (19,20; Kiv 21,8). A váltságdíj nagyságát előírhatta a törv. (pl. az elsőszülöttek esetében; vö. 30,12–16), de a felek megállapodásának tárgya is lehetett (21,30). Szám 3,12.46–48: a leviták jelentik a váltságdíjat Izr. többi törzsének elsőszülöttei helyett. Ez a gondolat összhangban van azzal, ahogy Jahve Izr.-lel (MTörv 7,8; 13,6 stb.) és az emberekkel külön-külön (2Sám 4,9; 1Kir 1,29; Zsolt 26,11; 31,6; 34,23 stb.) bánt. Váltságdíjról itt még nincs szó; ebből arra következtethetünk, hogy a helyzet reménytelensége állt előtérben, amelyből Isten kiszabadítja, kiváltja az embert. – b) A gaal ige, amelyet a LXX 45 esetben a gör. lütrusztai ’kivált’ igével ad vissza, jogi fogalom; mint ilyen a család teendőjére, ill. a legközelebbi rokon (a neve: goel) kötelességére vonatkozik azzal a családtaggal szemben, akinek birtoka (Lev 25,25–28; Jer 32,7; Rut 2,20; 4,4) v. aki saját maga (Lev 25,47 kk.; vö. Neh 5,8) idegen kézre került, akinek nevét a kihalás veszélye fenyegette (MTörv 25,5–10; Rut 3,9–13; 4,6; vö. Ter 38,6–26), v. akinek vérét ontották (Szám 35,12.19.21.24 kk.; MTörv 9,6.12; Józs 20,3.5.9; 2Sám 14,11; 1Kir 16,11). Az első 2 esetben vissza kellett váltani a földet v. a személyt; a 3. esetben el kellett venni az özvegyet (® sógorházasság); végül a 4. esetben nem volt szabad ellenértéket, váltságdíjat elfogadni, hanem a gyilkoson ® vérbosszút kellett állni (Szám 35,31 kk.). Az a gondolat, hogy az ember rokon az Istennel, jellemző a szemita vallásokra (lásd a személyneveket: Ábrám, Abimelek, Ahirám, Ámran stb., amelyekben az Isten atya, fivér v. nagybátya). Az izr. vallásban ehhez járult még a Jahvétól való kiválasztottság gondolata. Ez magától elvezetett oda, hogy Jahvéban a népnek és egyenként minden tagjának gyámolítóját (goel) lássák. Jahvéval kapcsolatban 2-szer találkozunk a váltságdíj fogalmával az ÓSz-ben. Iz 43,1–4: Jahve megváltja Izr.-t, váltságul odaadja érte Egyiptomot, Kust és Sebát (hogy kinek, az nem világlik ki a szövegből). Ugyanakkor 52,3: Jahve váltságdíj nélkül váltja vissza Izr.-t; vö. 45,13; 45,15: a váltságdíjként megnevezett országok meghódolnak Izr. előtt, az övéi lesznek. – 2. Az ÚSz-ben. A lütron a profán gör.-ben elsősorban a hadifoglyok kiváltásakor fizetett váltságdíjat jelentette, s azt az összeget, amelyet rabszolga kiváltásakor fizettek. Ez a kiváltás gyakran az istenek (Apollo, Szerapisz v. Aszklépiosz) oltalma alatt történt, akiknek templomában a rabszolgák elhelyezték a megtakarított tizedet, amíg a kívánt összeg egybe nem gyűlt. Mk 10,45 és Mt 20,28: a kifejezés, ill. a vele jelölt fogalom Jézus halálának jelentőségét világítja meg. Az eredetiben Lk 24,21; Tit 2,14 és 1Pét 1,18 a lütrusztai igét szerepelteti, Lk 1,68; 2,38 viszont a lütroszisz származékot; ugyanakkor a 21,28 és Pál ap. (Róm 3,24; 8,23; 1Kor 1,30; Ef 1,7.14; 4,30; Kol 1,14; Zsid 9,15) az apolütroszisz kifejezéssel él, amely a Zsid egy más helyén (11,35) az üldöző hatalmából való kiszabadulásra vonatkozik. – II. A ~ gondolatának kibontakozása. 1. Az ÓSz-ben. – a) A nép ~a. Egyiptom a szolgaság háza (amiatt a szolgaság miatt, amelyben itt Izr. élt). Ettől a Mikeás (6,4) által használt kifejezéstől már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a Jahve által végbevitt ~t az Egyiptomból való kivonulás képébe öltöztessék (vö. MTörv 9,26; 15,15; 21,8; 24,19; Zsolt 78,42; Neh 1,10; 1Krón 17,21). Oz 13,14 szerint az ország É-i része azt várta, hogy Jahve kiszabadítja (= kiváltja) az alvilág torkából, megmenti a haláltól (ezen pestist és egyéb katasztrófákat kell érteni), de Izr. erkölcsi eltévelyedései miatt Jahve erre nem mutatkozik hajlandónak (vö. 7,13; Jer 31,11; Zak 10,8 kk.; Iz 50,2: az Egyiptomból való kivonulás analógiájára a fogságból való szabadulás is ~ként jelenik meg). Zsolt 25,22; 44,27: a fogalom, ill. a kifejezés a fogság utáni közösségnek szorongatói kezéből való kiszabadulására utal. Jóllehet mindezeken a helyeken valami földi nyomorúság végére vonatkozik a ~ (a ~ negatív vonatkozása), a szövegösszefüggésben a kifejezés egyszersmind az üdvösség állapotába való átmenetet (pozitív szempont) is érzékelteti: az Egyiptomból való kiszabadulás következtében Izr. Isten népe lesz; Iz 50,2; Jer 31,11 (és Zak 10,8 kk.): a fogságból való szabadulás az üdvösség idejének kezdetét jelenti. Így a fogalomnak szellemi tartalma is van. Ezzel szemben a Zsolt 130,7 a bűntől való ~t tisztán etikai értelemben szerepelteti. Hogy Iz 1,27 esetében is erről van-e szó, az eldöntetlen kérdés. – A Kiv 15 Izr.-nek Egyiptomból való kivonulását a gaal fogalmával élve írja le (15,13), s a gondolatot a papi szerző a 6,6 számára is átvette; a Zsolt 74,2; 77,16; 78,35; 106,10; 107,2; Iz 63,8–9; Jer 31,11 Izr. helyreállításának reményét fejezi ki ugyanazzal a fogalommal, Mik 4,10 pedig a Bábelből való szabadulásra vonatkoztatja. Deutero-Izajás a szót különösen kedveli az eljövendő ~ra utalásul. Jahve mint Izr. teremtője (Iz 43,1.7.15; 44,21.24; 54,5), kiválasztója (44,1; 49,7) és jegyese (54,5), egyszersmind szabadítója is Izr.-nek (41,14; 43,14; 44,24; 47,4; 48,17; 49,7; 54,5). Megváltói tevékenysége nem korlátozódik a fogságból való kiszabadításra (43,14; 48,20), az ezzel kapcsolatos veszedelmektől való oltalmazásra (41,14; 43,1 kk.; vö. Zsolt 107,2) és Bábel megalázására (Iz 47,4 kk.; 49,26; vö. Jer 50,33 kk.), hanem Jeruzsálem helyreállítását (Iz 44,24–28; 52,9), valamint a népnek a pogányok szeme előtt végbemenő fölemelését is magában foglalja (49,7; vö. 60,16). A földi nagyság a lelki megújulás külső megjelenési formája; ez Jahve műve, amely a bűnök kiirtásában nyilvánul meg (44,22; 59,20 szerint a ~nak megtérés a föltétele), továbbá az üdvösség útjára tanításban (48,17), főképpen pedig Jahve dicsőségének Izr.-ben való megmutatásában (44,23). Ez a ~ Jahve örök szeretetének (vö. 54,8) megnyilatkozása. A ~ fogalmának ezt a szellemi tartalmát az tanúsítja, hogy a szabadítás ismételten összekapcsolódik Jahvénak Izrael Szentjeként való szerepeltetésével (41,14; 43,14; 49,7; 54,5); egyértelműen kikövetkeztethető, hogy a ~ Isten szentségében gyökerezik. Ha az Egyiptomból való kiszabadulás, valamint az eszkatologikus megújulás is ~nak számít (vö. a héb. eredetivel), érthető, hogy a 63,16 szerint Jahvénak régtől (= öröktől) fogva gofel (= Megváltó) a neve; ugyanígy az is, hogy a zsidóság a várt üdvösséget szívesen nevezte Izr. ~ának. Ezt a kifejezést Lukács evangélista (Lk 2,38; vö. 1,68) is használta. – b) Az egyes ember ~a. A zsoltárokban a padah vált általánossá annak kifejezésére, hogy Jahve belenyúl nemcsak a nép (Zsolt 25,22; 44,27; 78,42; 130,7 kk.), hanem az egyes ember életébe, hogy kiszabadítsa a bajból, azaz megváltsa. Maga a baj, amelyből az ember szabadulni kíván, lehet betegség (31,6; vö. 31,11; 69,19; vö. 69,27.30), halál (Sir 51,2), üldöztetés (Jób 6,23; Zsolt 55,19; 71,23 kk.; 119,134). 2Sám 4,9 és 1Kir 1,29 mindenféle szorongatást említ; a Zsolt 26,11 és 34,23 általánosságban szól a bajból való kiszabadításról. A 49 szerzője elmagyarázza: ha mégoly gazdag is valaki, nem fizethet életéért Jahvénak váltságdíjat, hogy a haláltól megszabaduljon (49,8 kk.; vö. Jób 33,23 kk.); de ha mindenkinek meg kell is halnia, a zsoltáros meg van róla győződve, hogy Jahve kiszabadítja az alvilágból (Zsolt 49,16). Lehetséges, hogy itt a hit továbbfejlődésével állunk szemben: a halál után nem ugyanaz az igazak és a bűnösök sorsa; míg a bűnös a holtak országában marad, hogy ne lássa a világosságot (49,15.20), az igazat Jahve magához veszi (49,16). – Az emberek külön-külön is hitték, hogy Jahvéra számíthatnak mint megváltójukra, szabadítójukra. Jákobot az angyal kivezette minden bajból (Ter 48,16). A zsoltáros teljes bizalommal sziklájának (= menedékének) és megváltójának, üdvözítőjének (goel) nevezi Jahvét, aki életét megmenti a haláltól (Zsolt 31,5 kk.; 103,4; Siral 3,58), megvédi az özvegyek és árvák jogát (Zsolt 146,9) és megbosszulja az ártatlanul kiontott vért (9,13). Jahvét tehát arra kérték, hogy legyen szabadítójuk (69,19; 119,154). Jób (19,25) biztos benne, hogy ha ő mint bűnös bele is pusztul szenvedéseibe, Jahve bosszút állva tanúsítani fogja ártatlanságát. A Zsolt 72,14 szerint Jahve a szegények Megváltója, aki megszabadítja őket az erőszaktól és az igától. – 2. Az ÚSz-ben. – a) Jézus halála mint ~. Mk 10,45 és Mt 20,28: Jézus, az Emberfia azért jött el, hogy életét váltságul adja sokakért. Jóllehet ez a logion Lk párhuzamos helyéről (22,24–27) hiányzik, eredetiségét nem lehet kétségbe vonni, mivel az ® Emberfia nem őskeresztény messiási cím volt, hanem Jézustól eredt, továbbá a lütron az idézett helyeket nem tekintve, nem fordul elő az ÚSz-ben. Végül az életét adja, valamint a sokakért kifejezés szemita eredetű hebraizmus. Mk 10,39: világos, hogy Jézus saját halálára utalt. Azzal, hogy saját élete odaadásáról beszél (vö. Jn 10,11.15.17), Jézus tanúsítja: önként vállalta a halált annak a szabadon és tudatosan járt útnak a következményeként, amely útnak közte és a zsidók vezetői közt szükségszerűen összeütközéshez kellett vezetnie. Ez a halál ~t jelent: sokakért. Ez a kifejezés nem korlátozza Jézus megváltó halálának egyetemességét, inkább annak kiemelése, hogy tette, jóllehet egy embernek a tette, sokak javára szolgál (vö. Mk 14,24; Mt 26,28; Róm 5,15; Iz 53,11; Dán 12,3; Róm 8,32; 2Kor 5,14 kk.; 1Tim 2,6; Zsid 2,9: mindnyájunkért v. mindenkiért; Róm 5,6; 1Pét 3,18: a bűnösökért; Lk 22,19 kk.; Róm 5,8; 1Kor 11,24; 2Kor 5,21; Gal 3,13; Ef 5,2; Tit 2,14; 1Pét 2,21; 1Jn 3,6: értetek v. értünk). A koinében anti (a klasszikus gör.-ben ’valaki helyett’) ugyanazt jelenti, mint hüper (’valakiért, valaki javára’); vö. pl. Mt 17,27. A váltságdíjhoz kapcsolódó képben szükségszerűen benne rejlik Jézus halálának helyettesítő jellege. Ebben az összefüggésben a Kiv 21,29–30 és 30,12, valamint a Szám 35,21 kk. nyújt kellő magyarázatot a fogalomra; eszerint az, aki tettével rászolgált a halálra, nem adhat életéért váltságdíjat; vö. Péld 6,34 kk.; 13,8; Zsolt 49,8–10; lásd föntebb is. Mivel ennek megfelelően Jézus szavának is az „életért életet” elv az alapja (vö. Jób 2,4), nyilvánvaló: az volt a meggyőződése, hogy az ember lelke (= élete) pusztulásra szánt valami. Ezt, legalábbis zsidó kortársai vonatkozásában Mk 8,38 tanúsítja, ahol Jézus bűnös és házasságtörő nemzedéknek nevezi őket; vö. 10,25 és Mt 10,28. A Makkabeus mártírok életüket áldozták a törv.-ért és azért, hogy Isten haragja elforduljon népükről (2Mak 7,37 kk.; vö. 4Mak 1,11; 17,22). Ezt a pusztulást, amelyhez mérten az egész világ birtoklása semmit sem nyom a latban, az ember magára vonta (Mk 8,35 kk.; 9,42–48); ugyanakkor semmi nem volt a kezében, amellyel életét a halál hatalmából kiválthatta volna (8,37; vö. 10,27). Világos: itt az élet nem egyértelmű (vö. 8,35) kifejezés. Jézus földi megjelenési formájában, föláldozva életét örök életet szerzett az embernek. Arra, hogy kinek fizette Jézus a váltságdíjat, nem utal a szöveg. Az egyházatyák közül némelyek úgy gondolták, hogy a ® Sátán tartotta hatalmában az embert; ezzel azonban nincs összhangban az, hogy az ÚSz egészében Jézus úgy szerepel, mint aki fölötte áll a Sátánnak, legyőzte a Sátánt (vö. 3,27). Mások azt a nézetet vallották, hogy Jézus zsidó szokás szerint nem ejtette ki Isten nevét (vö. 14,62; Mt 10,28). Halálának Atyja szemében csereértéke volt, és így feláldozása az emberiség ~ára szolgált. Ezt a csereértéket mindazáltal nem Ő képviselte, hanem halála számított erkölcsi cselekedetnek, az engedelmesség tettének (vö. Róm 5,19), tehát csak átvitt értelemben lehet ~ról beszélni. Ám ez esetben jobb, ha a váltságdíj fizetését képnek tekintjük, amely arra szolgál, hogy Jézus megváltó halálát érthetővé tegye az ember számára, mint az olyan fogalmak esetében, amilyen pl. a kiengesztelődés v. az áldozat. Ennek az elgondolásnak a viszonylagossága és nem teljesen kielégítő volta abból is látszik, hogy az életet egyes-egyedül Jézus halálának gyümölcseként állítja elénk, holott Pál ap. tanítása szerint a feltámadás az élet forrása, így Jézus halála csak annyiban tekinthető életet adónak, amennyiben általa megkívánt szükségszerű előzménye, ill. feltétele feltámadásának (vö. Jn 12,24). – b) A ~ fogalmának képi jellege Pálnál egyértelműen megmutatkozik, amikor az ap. a keresztények társadalmi helyzetéről tanít (1Kor 7,20–23). A hit szempontjából teljesen közömbös, hogy valaki szabad v. rabszolga, mert Krisztus mindkét csoportot megváltotta és megfizetett érte, hogy a rabszolga szabaddá legyen, a szabad pedig az Ő rabszolgájává. Mivel a ~ műve nincs tekintettel a földi társadalmi különbségekre, nyilvánvaló, hogy szellemi síkon mozgó dologról van szó. Ezt az értelmezést Pálnak a szabados élettel kapcsolatos tanítása (1Kor 6,15–20) is támogatni látszik; a test bűne, a kicsapongás visszaélés a Krisztus fizette váltságdíjjal. Ezt a gondolatot a 2Pét 2,1 még ki is egészíti: a visszaélés azokkal a jogokkal, amelyeket Krisztus a ~sal szerzett az embernek, pusztulást von maga után. 1Pét 1,18 szerint a keresztényeket az atyáik által rájuk hagyományozott értéktelen életmódból váltotta ki Krisztus, Tit 2,14 szerint pedig minden gonoszságtól megszabadította. Gal 3,13; 4,5: Pál az ósz-i üdvösség rendjéből az úsz-i üdvösség rendjébe való átmenetet a törv. szolgaságától való ~ként állítja elénk. De, hogy a ~ nem csupán negatívum (= megszabadítás a bűntől), hanem elsősorban pozitívum, azt a Róm 3,24 tanúsítja: az ember a ~nak köszönheti a ® megigazulást. A váltságdíj (vö. 1Kor 6,20 és 7,23) Krisztus vére volt (1Pét 1,19; Jel 5,9; vö. Zsid 9,14 kk. és Róm 3,24 kk. – itt Krisztus halála összekapcsolódik a keresztje által kiérdemelt kiengesztelődéssel). – c) A ~ mint a végérvényes üdvösség megvalósulása. A jámbor zsidó (Lk 1,68; 2,38) és a keresztény (Róm 8,23 kk.; Ef 1,14; 4,30) üdvösségvárás tárgya eszkatologikus jellegű. A Róm 8,23: a test ~a az embernek nem a testiségtől való megszabadítását jelenti (ez nem olyan dolog Pál ap. számára, amit kívánna; vö. 2Kor 5,2–4), hanem azoktól a terhektől való mentesülését, amelyek a test gyarlóságából következnek (vö. Róm 8,21). 8,23; 1Kor 15,35–57; Fil 3,21: ezekből kiviláglik, hogy Pál a ~ba (a szó teljes értelmében) a feltámadást is beleérti. Ennek az eszkatologikus ~nak azonban már a jelenben is részesei a hívők, hiszen Krisztusban, akivel Isten által közösségben vannak, a ~ jelenlevő valóság (Róm 3,24; 1Kor 1,30; Ef 1,7; Kol 1,13 kk.). A ~ban való részesedést a bűnök bocsánata jelenti (Ef 1,7; Kol 1,14), de ez a maga teljességében csak az idők végén jut az embernek osztályrészül, amikor az utolsó ellenség, a halál is megsemmisül (1Kor 15,26). Az a ~, amelyet Lk 21,28 a zsidóságtól fenyegetett fiatal keresztény közösség számára vár, szintén a végleges üdvösség elővételezése, amely Jeruzsálem pusztulása után az Egyh. kivirágzásában öltött testet. Azokon a szentírási helyeken, ahol a lütroszisz (= ~) szerepel, sehol nincs szó váltságdíjról. Ez arra vall, hogy a szó elvesztette eredeti értelmét és az üdvösség teol.-jának szakkifejezésévé vált, amely az embernek Istentől Krisztus által végbevitt teljes megújulására utal.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
