A németek példája
A németek példája
De főképen tanúlta és tekintélyül ismerte a németek példáját. Ebből ismerte meg és fejtegette az új nyelvek gyarapodása módját s a nyelvújítás természetét. Vallotta, hogy a nyelvnek, ama hajlékony, sokszínű, tökéletes nyelvnek van valamely ideálja, melyre már Baco figyelmeztette a tudósokat, melynek kifejtését már ő óhajtotta, s melyet utána sok idővel a berlini akadémia fejtegetés tárgyául kitűzött (1796), melyet ennek következtében egy pályaművében Jenisch ismertetett, Herder is tárgyalt, mely ideált itt nem ismertethetjük. Erről mondja Kazinczy Báróczy életében: »Nyelv dolgában nem a szokás a fő törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, a minek lennie illik; hív, kész, tetsző magyarázója annak, a mit a lélek gondol«. És Csereihez így ír (1805): »Az eszthétikus írónak nem azt kell kérdeni, szólanak-e így és szólott-e így már egy más? Ez a kérdés csak a kiholt nyelvekhez való: hanem ezt: lehet-e nekem így szólnom, hogy szólásom elegáns, energikus és jó zengésű legyen. Én tehát neologus vagyok s azt tartom, úgy kell.« Támaszkodott Wieland újítást pártoló nézeteire Adelung ellen, ki egy kor és írói csapat nyelvét tartotta tekintélynek vagy ideálnak, – úgy mint némelyek tették Debrecenben és Dunántúl; kivált pedig arra, ki neki mindenben legnagyobb volt: Göthére, ki többek közt egy helyen így szól: »Der geistreiche Mensch knetet seinen Wortstoff ohne sich zu bekümmen aus was für Elementen es besteht; der geistlose hat gut rein zu sprechen, da er nichts zu sagen hat«. S ezt csaknem lefordítja Dessewffy József gróf, midőn így szól: »Bizonyosan kevés új szóra van szüksége a tudatlannak, a gondatlannak, mivel kevesek az ideái.« Göthe csakugyan sok jelét adta újítás-szeretetének, rövidített és némely képzőkkel új szókat csinált s kivált szófűzésben eredeti tudott és akart lenni. Vischer mondja, hogy Göthe ifjúkori nyelve tele van aposziopézisekkel s alkalmazta benne a végszótagok kurtítását, provincializmusokat is. És Lehmann kimutatja, hogy formált az -er, -inn, -heil, -ling, -ei képzőkkel.
Ily elveket és tényeket hirdetett műveiben, kivált leveleiben, melyek által magával kapcsolatban s ügye iránt érdekeltségben tudta tartani a kor legjobb íróit, irodalom-pártolót, a neologizmus s általában az új szellem kedvelőit. Így lelkesítette társait, állítván bíztatásul, hogy a magyar nyelv nagy írók által nincsen megállapítva s itt a neologizmus éppen úgy helyén van, mint egy megállapodott nyelvben tűrhetetlen. (Dayka költem. előtt és leveleiben). S ezt Kölcsey utóbb (Élet és Literatura 1825.) kiválóan a szófűzésre nézve állította.
Így a munka haladt. Új szók szaporodtak el az írók, kivált szépírók műveiben, a köztanácskozások termeiben, törvényszékeken és az egyházak szószékein. És nem ritkán túlzás, ügyetlenség, ízetlenség. Maga Kazinczy is sokszor túlzott. Érzelmesebb nyelvet akarván meghonosítani, sokszor lett érzelgőssé, kényeskedővé s mint maga mondá: selypítővé. Sok affektált szólással sértette a jó magyar közönséget s a régihez bensőkép csatlakozó komoly olvasókat. Mindenféle stílnak megfelelővé akarván a magyar nyelvet tenni, sokképpen tett erőszakot a nyelvszokáson, a nyelv világos törvényein. Idegen nyelvérzéssel alkotott szókat, mondatokat, idegen szórendet, hangzatosabb, de koros alakokat használgatott erőlködve, ábrándosan és sokszor csak képzelt szépség kedveért. Ez által némely becses és szép dolgozatát a közönség nagy részének kelletlenné tette s olyanokat is maga ellen ingerelt, kit a réginek mérsékelt javítását elnézték s talán kívánták volna. Szerencse, hogy ez a gyarlóság csak fordításaiban található; eredeti költeményeiben s legnagyobb értékű leveleiben alig, csak néha és kisérletképen, – úgy hogy ezek értéke teljes maradt.
Ez időtájon kezdett tisztúlni, magyarosodni a közügyvitel nyelve is. Az 1805-diki országgyűlés a magyar nyelv használatát minden körben elrendelte. Az iskolákban előbb csak tanítás tárgyául, most eszközeül kezdték felvenni, kivált ott, hol a latin nyelvhez való szorosabb ragaszkodást valamely különösebb érdek nem kívánta. A törvényhatóságok kezdtek gondoskodni a hivatalos nyelv magyarrá tételéről, törvénykezési szólások gyűjteményeiről. Már 1805-től fogva tették ezt Pest, Veszprém, Zala, Borsod megyék, felhasználván régibb idők ilynemű szavait is, melyek még itt-ott éltek vagy a szakbeli könyvekben voltak, de újabbakat is, bár nagy tartózkodással adván amazokhoz. Biharmegye ez ügyben több megye összejövetelét s közös gondoskodását javaslotta; mit azonban a kormány megakadályozott. (Mert sok ideig a magyar nemzet függetlensége eszközének és a monarchia egysége ellenségének tekintették a magyar nyelvet.) Így a nyelv ez úton is gyarapodott, másfelől közérdekké vált s a polgári és nyilvános életben is nagy tért foglalt el.
A közfegyelem és buzgólkodás indította egy jóakaratú irodalmi emberünket Kulcsár Istvánt, a Hazai Tudósítások szerkesztőjét, hogy egy pályakérdést tegyen fel a nyelvmívelés ügyéről, mely kérdés a nyelvújítást is érdekelte. Erre Kis János költő s Pánczél Pál feleltek, akiknek művei 1806-ban jelentek meg. De felelt gróf Teleki László is Buzgó esdeklések című munkájában (1808). Mindezek a nyelv ügyéről melegen, a nyelvújításról tartózkodó mérséklettel írtak. Majd Marczibányi István hazafias főúr alapítványából tűzvén ki kérdést, pályázat tárgyává tették a nyelvújítás dolgát is (1817). Midőn a kérdésre nagy alapossággal és bőséggel felelt meg gróf Teleki József, utóbb az akadémia elnöke. Az újítást elvben pártolja és követi, az újabb európai nyelvek és irodalmak történetéből, a nyelvek bölcselő fejtegetéséből s gyarapodásuk módjainak egybevetéséből ad a dologra útmutatást. (A többi nyelvügyi kérdésekre e tájon adott feleleteket l. Jutalomfeleletek a magyar nyelvről I., II. k. Pest, 1821.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
