Ányos Pál: Barcsay kapitánynak
Vettem leveledet Slezia széllyéről, |
Mért távoztál tovább Elbe vidékéről?
Hogy többet aggódjam barátom éltéről!
Melly csuda végzések birják a világot, |
S egy eset ugy felbont minden barátságot,
Hogy csak ezer halál tehet igazságot!
Mi haszna volt ennek régi százodokba, |
Számtalan test fekütt gőzölgő halmokba,
S csak illy temény vala kedves trónusokba.
Világ épülete szinte megrázkodott, |
Ceres a letapodt teleken bánkodott,
Önnön az ég annyi káron szánokodott!...
Mennyit dühösködött Babylon tőrével! |
Baktria jajgatta Ninust fegyverével,
Lássuk már, mire ment olly sok nép vérével?
Egy setét nap véget vetett nagy nevének! |
Ő szedte rózsáit Szemirám kertyének,
Melly csudát képezett a világ szemének.
Tekintsük most Cyrust perzsák hatalmával, |
Hát Xerxes tengeren épitett hidgyával,
Midőn szembeszállott Spárta királyával?
Számtalan veszett el mindegyik népéből, |
S addig ki nem állott kegyetlenségéből,
Mig végre leejté Dárius fejéből.
Mint éhes oroszlány, midőn barlangjából |
Szinte ugy költözött Sándor hazájából,
Mintha kiemelné a feldet sarkából!
Végső veszélyt üzent Statira férjének, |
S már annyira vitte élét fegyverének,
Hogy szük lett a világ sok győzedelmének.
Oltárokat emelt Hipasis partyánál, |
Noha nem született Juno udvaránál,
Jupiter fia volt vitéz táboránál!
Mégis csak elveszté ő is koronáját, |
Róma osztotta fel utóbb is prédáját,
Midőn fogva vitte Fülöp onokáját.
Emlitsem-é Róma sok viszontagságát? |
Melly győzedelmekkel nyerte méltóságát?
S melly könyvekkel nézte fonnyadni nagyságát?
Tudom, hogy nem unszolsz elbeszéllésére, |
S ha egyet pillantunk olly sok nép vérére,
Nedves homály borul mindkettőnk szemére!
Lásd már most, barátom, Bellona javait! |
Hallanánk csak szólni Várnának halmait,
Majd megmagyaráznák harcolás hasznait!
Mért szomoritottad tehát barátodat, |
Véled-é, hogy csak Márs szereti karodat,
S Muzsák nem óhajtyák ugy társoságodat?
Jönnél csak, barátom, Duna mellyékére! |
Megesküttetnénk ott Múzsák szerelmére,
Hogy mord szemet vetnél hadak istenére...
Mulasd magadat, édes barátom, szomoru verseimmel. Ó még sokat mondhattam volna arról az iszonyuságról, mellyet egy holttestekkel béfedett mezőn magamnak képzelek! - de hiszem, te azokat magad látod; nem szükség képiró, midőn az eleveny képet szemlélhettyük! - Ó! félj barátom a haláltól s tartsd meg magadat barátod számára, ki, hidd el, hogy igazán szeret... |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me