idő
idő: A K-i ember elképzelése szerint olyan egyenes vonal, amelyre az események egymás után, mintegy elkülönítve felfűzhetők. Az adott ~pontból (a mostból v. a mából) kiindulva jövőnek számított az előtte álló, hátralevő ~ és múltnak az, ami már mögötte volt, elmúlt. A vonalat mindkét irányban korlátlanul meg lehetett hosszabbítani. Ezt az ~ fogalmat a gör.-ben, különösen a filozófiai nyelvben a kronosz szóval jelölik. – Az ÓSz-ben az ~ fogalmát a leggyakrabban (297-szer) a het szó jelöli; ezt sok kutató a ’válaszolni, valamivel foglalatoskodni’ értelmű hanah tőre vezeti vissza, mások a jahad tőből eredeztetik, amely a. m. ’találkozás időpontjában megegyezni’. Hogy a het a gör. kronosz elvont jelentését nem hordozza, már abból is kikövetkeztethető, hogy a LXX csak 3-szor v. 4-szer fordítja a kronosz szóval (Jer 30,2; 37,7; 38,1 és Eszt 5,13), ezzel szemben a kairosz szóval 162, a hora szóval pedig 26 alkalommal adja vissza, egyébként még különféle időhatározószókkal v. időre utaló melléknevekkel él. Neh 2,6; Eszt 9,27.31; Sir 43,7 és az ÓSz arám részeiben az arám eredetű zeman kifejezés szerepel. A hosszabb ~ tartamra, az élettartamra, a nemzedékre v. a tört.-i korszakra a dor szóval (Ter 6,9; 7,1; 15,16; Kiv 3,15; MTörv 32,7 stb.) utaltak, de az ’x napjai’ értelmű kifejezéssel is gyakran éltek (Ter 5,4 kk. 8.11.14.17.20; Józs 4,14; 24,31; Rut 1,1 stb.). Az ÚSz-ben (eredeti nyelven) szintén gyakori a „…napjaiban” fordulat (Mt 2,1; 11,22; 23,30; 24,37; Lk 1,5; 4,25; ApCsel 5,37; 7,45–46 stb.), a kairosz ’kedvező időpont’ v. ’jó alkalom’ és a kronosz azonban szintén előfordul, de az utóbbi nem elvont értelemben, ahogy a gör.-ben egyébként használatos (Jel 10,6–7: itt sem arról van szó, hogy az ~ mint olyan megszűnik, hanem, hogy a vég van közel). ® eón, ® év, ® hónap, ® nap, ® örökkévalóság. – Míg Ny-on az ~ fogalom mennyiségi jellegű, addig a K-i gondolkodásban a minőségi jelleg domborodik ki. Az izr.-k, miként a gör.-ök is, a naphoz és a holdhoz igazodva mérték az ~t. De míg a gör.-ök a nap és a hold mozgását vették alapul (innen érthető módon égitesteket emlegettek), addig az izr.-k az általuk kibocsátott fényhez szabták az ~t (ezért világítóknak nevezték őket: Ter 1,14.16; Zsolt 136,7). Ebből következően az izr.-k érzékileg megtapasztalhatónak, megfoghatónak, a gör.-ök viszont matematikailag levezethetőnek tekintették az ~t. Így érthető, hogy Izr. fiai azonosították a világosságot a nappallal, a sötétséget pedig az éjszakával (Ter 1,5). De megnyilatkozott az ~vel kapcsolatos konkrét szemléletmódjuk a napszakok meghatározásában is (18,1: a meleg napszakban; 1Sám 11,9.11: mire a nap melegen süt; 2Sám 4,5: a déli hőség idején; Neh 7,3: míg a nap melegen nem tűz; Ter 3,8: a nappali szellőben, értsd: amikor Palesztinában a Ny-ról érkező, hűvös szél fúj; 15,12.17: amikor a nap lenyugodott). – Más természeti jelenségeket is alapul vettek az ~ jellemzéséhez és meghatározásához: az esőt (Lev 26,4; MTörv 11,14; 28,12; Jer 5,24; Ez 34,26; Zak 10,1; Ezd 10,13) és a kiszáradt patakot (Jób 6,17). Így ha nem volt is eszközük az ~ méréséhez, teljesen világos volt számukra a holnap ebben az időben kifejezés (Kiv 9,18; Józs 11,6; 1Sám 9,16; 20,12; 1Kir 19,2; 20,6; 2Kir 7,1; 10,6), hiszen a konkrétan átélt pillanat szolgált mértékül az események ~beli rögzítéséhez. Az izr.-k az év v. a napok végére is konkrét ~ szemléletet tükröző módon utaltak: a termés betakarításának idejével kapcsolták egybe (Kiv 34,22) v. a csépléssel (23,16). A tavasz ugyanakkor a természet fölébredésével (= az esztendő visszatérésével) volt számukra egyértelmű (2Sám 11,1; 1Kir 20,22.26; 2Krón 36,10: az eredetiben) – közben az évet halottnak tekintették. Hogy az izr.-k nem mennyiségi oldalról ragadták meg az ~t, azt az is mutatja, hogy a ® napot nagyon későn osztották órákra. – A héb. ~ fogalom konkrét jellegéből következően nem kerülhet bármikor sor a cselekvésre, valaminek a bekövetkeztére, megtörténésére; ehelyett megvan mindennek a maga ideje (vö. Préd 3,1–8), s ez a felfogás a Ny-i nyelvhasználatban is tükröződik. – Az ~ ad életritmust a teremtett világnak. Megvan a kellő ideje a gyümölcstermésnek (Zsolt 1,3; Mk 11,13), az ellésnek (Jób 39,1 kk.), a madarak költözésének (Jer 8,7), a hold fölkeltének, a csillagok feljöttének (Jób 38,32), az aratásnak, a betakarításnak (Jud 8,2; Jób 5,26; Jer 50,16; Oz 2,11), a cséplésnek (Jer 51,33), a metszésnek (Én 2,12; vö. gézeri naptár: a metszés hava; más fordításban: az éneklés ideje), a jószág beterelésének (Ter 29,7), az evésnek (Rut 2,14; Zsolt 104,27; 145,15; Préd 10,17), a hadba szállásnak (2Sám 11,1; 1Krón 20,1). Eszt 1,13 alapján föltehető, hogy voltak bölcsek, akik értették az ~ket és tanácsot tudtak adni az embereknek. Ha egy ~ nem felel meg a rendeltetésének, nem olyan, amilyennek lennie kellene, törlik a naptárból (Jób 3,3–6; vö. Jer 20,14), visszatér a ® káosz (Jo 2,2; Ám 8,9) v. a tört.-i ~t fölváltja az üdvösség ideje (Iz 60,20; Zak 14,7). – Az ember életének is megvan a maga ritmusa (Préd 3,2–8; vö. Ter 38,27; Oz 13,13: a születés ideje; Ez 16,8: a szerelem ideje; Lev 15,25: a havibaj ideje; 1Kir 11,4; 15,23; Zsolt 71,9: öregség; Jób 22,16; Préd 7,17; 9,12: a halál ideje). Ha új erőre kap, akkor az ember megfiatalodik, visszatér ifjúkora napjaihoz (Jób 33,25; vö. Zsolt 103,5; Iz 40,31). Az ember napjainak a felelősségteljes életmód (vö. Jób 27,6) és Isten éber őrködése, gondviselése (Zsolt 31,16; 37,18; vö. 33,18 kk.) adja meg a jellegét. – Istennek is megvan a maga ideje: kegyelmének (69,14; Iz 49,8; 2Kor 6,2), haragjának (Zsolt 21,10; Jer 18,23), látogatásának, büntetésének (6,15; 8,12; 10,15; 46,21; 49,8; 50,27; 51,18), bosszújának (51,6; vö. MTörv 32,35), gyógyításának (Jer 8,15; 14,19), de elsősorban az ® Úr napja az Ő ideje. Néha úgy látszik, mintha az ember sorsa (szó szerint ideje) elkerülné Isten figyelmét, mert az ember hiába várja a napokat, amikor Isten megmenti az igazat (Jób 24,1); ennek ellenére az ember bízvást ráhagyatkozhat Istenre (Iz 33,6). Az az ~, amikor Isten belenyúl a tört.-be, természetesen elsősorban annak az ideje, akit ez érint (9,3: Midián; 13,22: Bábel; Zsolt 137,7; Ez 7,7 kk.; 22,3: Jeruzsálem; 21,30: Cidkija; 21,33 kk.: Ammon; 30,3 kk.: a pogány népek ideje, hogy bevonuljanak Egyiptomba; vö. Lk 21,24; Préd 8,5 kk.: az ember). – Üdvösségtört.-i szempontból nézve: a Biblia szerint Istennek a világban való működése meghatározza az ~ struktúráját és ezzel az emberiség sorsát, így az ApCsel 17,27 állíthatja, hogy Isten előre meghatározta a népek „itt lakásának” idejét, ill. sorsát a földön. Az ~ben valósul meg Isten gondviselése (vö. MTörv 2; 7; 8; 11; Bár [szír] 48,2; 4Ezd 13,57 kk. CD 2,8; 6,2). Isten üdvözítő terve is szükségszerűen az ~ben és az ~ folyamán valósul meg, így az ~ üdvösségtörténetté válik. Ez két végpont, a teremtés (Ter 1,1 kk.; Bölcs 2,23 kk.; Mt 19,4.8; Mk 10,6; Jn 1; 8,44 stb.) és a vég v. a kiteljesedés (Mt 13,39 kk.; 24,3; 28,20; Zsid 9,26; ® eszkatológia) közt zajlik, amely a kozmosz (® világ) megújulásával fog bekövetkezni az Úr napján, a maga idejében, amikor is elérkezik az igazak számára az aratás (Gal 6,9). Hogy ez mikor lesz, azt ember nem tudhatja (Mt 24,36; ApCsel 1,7; 1Tesz 5,1 kk.; 1Pét 1,11; 2Pét 3,10). Dán 8,17.19; 11,35.40; 12,4.9 a kiteljesedést közvetlenül megelőző ~t végső időnek mondja (® eszkatológia). A kettő közé esik az Isten Fiának emberré levése egy olyan ~pontban, amelyet a Gal 4,4; Ef 1,10 és Mk 1,15 az idők teljességének mond. Ez az apokaliptikus fordulat (vö. Tób 14,5; Dán 11,35; Bár [szír] 40,3; 4Ezd 4,36 kk.; 5,50 kk.; 6,18 kk.; 9,5; 11,40) föltételezi, hogy az ~khöz, vagyis a tört. menetéhez Istentől megszabott tér tartozik, amelynek be kell telnie, mielőtt az üdvösség elérkezne (vö. Dán 2; 7; 8; 11), de arról sehol nincs szó, hogy ez milyen tört.-i keretek közt valósul meg. Jézus élete egy olyan végpont, olyan csúcs felé tartott, amely egészen az ő ideje, az ő ® órája volt (Mt 26,18; Jn 2,4; 7,6.8; 8,20; 12,23; 13,1; 17,1). Azóta megtapasztalhatja az ember, ellentétben a megelőző ~vel, a „tudatlanság” idejével (ApCsel 17,30), hogy most van az a meghatározott ~, amikor Isten szavát hirdetik (1Tim 2,6; Tit 1,3). Az üdvösségnek Isten ajándékozta ideje követelményeket támaszt az emberrel szemben: az embernek az üdvösség idejét mint olyat el kell ismernie (Róm 13,11), és bölcs életvitel formájában okosan, jól kell vele gazdálkodnia (Ef 5,16; Kol 4,5); aki nem ismeri fel Isten látogatása idejét (Lk 19,44), az Isten ítéletét vonja magára (1Pét 4,17).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
