Tragikumfelfogása
Tragikumfelfogása
Tragikumfelfogása, Kemény nyomán, ekkor már kialakult; nézeteit még elutazása előtt A márványhölgyek s a Diocletian című színibírálataiban (1855) rögzíti. Koncepcióját az elsőben körvonalazza:
"A tragikai személy vonz vagy megdöbbent, s midőn szenvedélyei vakmerőségre, tévedésre vagy bűnre vezetik, aggódunk érte, midőn fölidézte maga ellen a nemezist és megbukik, anélkül, hogy eltörpülne, megrázkódunk, talán könnyezünk, de egyszersmind megnyugszunk, ennek így kellett történni; mert így kívánta a világrend és kedélyünkben semmi ingerlő, semmi fájó dissonantia nem marad hátra; mert fölindulásunk a megnyugvásban ringatózik."
Diocletian-bírálata, ennek mintegy kiegészítéséül, azt határozza meg, hogy a tragikus hős először is legyen vérbő jellem, aki felkelti részvétünket s figyelmünket, hisz "a hitvány bűn vagy gyáva erény csak undort és sajnálkozást gerjeszt"; másodszor: árnyalt s mély szenvedélyek vezette személyiség, aki "összeütközik a jogos viszonyokkal, a hagyományos erkölccsel, a kegyelettel, a kötelességgel, szóval azzal, amit társadalmi-, erkölcsi- vagy világrendnek nevezünk"; harmadszor: cselekvő ember, ki sorsát – a világrend, a nemezis bosszúját jól motivált tetteivel hívja ki maga ellen. A lehetséges tragikumtípusok közül tehát csak azt ismeri el, amelyikben a hős jogtalanul támad a "világrend" ellen, s így eszméivel együtt tanulságosan bukik el.
Felfogása a bel- és külpolitikai érdekű "súlyegyen"-szemléletnek valamint az arisztotelészi dráma-értelmezésnek ötvözete, s idővel kissé módosul, 207regresszívebbé válik: szinte Theodor Vischer (1807–1882) 48-ellenes valóságszemléletének s tragikumfelfogásának szellemében, noha kettejük szellemi kapcsolatáról nem beszélhetünk. Utóbb, a kiegyezés eszmekörében, a dráma morális igazságát csaknem a bukás mozzanatára koncentrálja, függetleníteni igyekszik a hős harcától: "A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hordozza nemezisét, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél fogva: ez az eszme győzelme, az a morál, a többi e tekintetben kevésbé lényeges, sőt éppen lényegtelen" (A francia klasszikai drámáról, 1867).
Tragikumelmélete, bár drámairodalmunkat nem lendíti előre, hosszú tevékenysége idején hasznos eredményekre vezet. Követelményei a drámai hőssel szemben a lélektanilag megalapozott, realista jellemteremtés útját egyengetik. Dramaturgiai tevékenységének további érdeme abban van, hogy színházi és drámairodalmi elmaradottságunknak mindvégig ostorozója. Berlinben írt cikkeiben ez már tisztán érvényesül. Főképp Signora Ristori című tárcájában (1855), melyben az otthoniaknak minden kertelés nélkül ezt üzeni: "vajon lesz-e oly magyar színésznő, ki a Ristorira szórt magasztalásaimért meg nem haragszik reám?… Úgy félek a gúnymosolytól, hogy alig merem kimondani:… Hiába büszkélkedünk aranyozott és koszorúzott színművekkel: nekünk nincs tragédiánk, hiába ámítjuk magunkat; színészeinkből a tragikai szellem, a pathosz egészen kihalni készül" – s így tovább.
A hazai közvélemény, kivált a színésznők ezen dühödnek meg. Tolmácsukként Jókai ragad tollat s válaszol Gyulainak: Ristori magasztalásában igaza van, de íróink és színművészeink elé túlzott követelményeket állít: azok úgy el vannak telve a hazafiúi és művészi buzgalomtól, hogy nyomorúságos viszonyainkhoz képest a lehető legtöbbet nyújtják (Egy kis vitatkozás, VU 1855. december 23.).
Jókai érzelmekkel játszó cikkét Gyulai a független műbírálat elleni terrorakciónak véli. Ezért viszonválaszát (Még egyszer Ristori, 1856) indulatosan fogalmazza meg. Válasza mégis értékes, mert mintegy mellékesen a harmincas, negyvenes évek tragédiakísérleteinek és színházi viszonyainak bár rövid, de kiváló jellemzését adja, s mert ritka felelősség-érző önvallomás:
"Én voltam az, ki az újabb irodalomért nem rég lándzsát törtem, kikelve Toldy ellen, ki erről csaknem megvetőleg nyilatkozott; senkinek sincs több hite irodalmunk jövőjében, mint nekem, ha nem bámulom is múltját és jelenét annyira, mint sokan… Egyébiránt tudja meg Ön s mindenki, akiket illet, hogyha milliószor hirdetik is hazafiatlanságomat, ha minden jogtalan utat elkövetnek is írói függetlenségem csökkentésére: az nem fog engem visszatartóztatni attól soha, hogy véleményemet az irodalmi dolgokban szabadon és függetlenül ki ne mondjam. És ide nem kell valami nagy lelkierő, csak egy kis kötelességérzet, amennyi az utcaseprőnek is van, ha hivatásáról tart valamit."
Jókai sem nyugszik s egy újabb vitacikket ír (Ristori Adelájd, 1856), de Gyulai ezt már szó nélkül mellőzi. Néhány hónappal később külföldi tanulmányútja is véget ér, mert tanítványa váratlanul meghal. Visszajön Pestre, ahol hamarosan az ev. ref. teológiai intézet "magyar irálytan" professzora lesz.
Későbbi színibírálói tevékenysége rendkívül sokoldalú: Dramaturgiai dolgozatainak túlnyomó részét a hatvanas, hetvenes években írja. A legfontosabbakat 208a Molière-vita időkörében (1867-ig); néhányukat Szigligetivel kapcsolatban.
A Molière-vitában főképp Wilhelm Schlegel (1767–1845) Magyarországon még népszerű téveszméivel polemizál (l. Vorlesungen über dramatische Kunst und Literatur, 1809–1811). Oly nagy drámatörténeti ismeretanyaggal s tájékozottsággal Molière korának irodalmában, ami egy francia kritikusnak is becsületére válnék (franciául csak olvas) azt fejti ki, hogy Molière nem erkölcstelen szerző; sőt Molière-t Corneille és Racine fölé helyezi értékelésében: "A vígjáték mind e napig a francia költészet legnagyobb dicsősége, s Molière, a komikus, majd oly magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus" (A francia classikai drámáról, 1867).
Azért érvel így, hogy a magyar színpadokon erősen népszerű újabb francia vígjátékot, általában a francia szalondráma képviselőit: Scribe-et, Legouvét, Dumas fils-t, Delavigne-t, Sardout, Feuillet-t stb. a régebbi francia színműírók – kivált Molière nevében s híven eddigi irányához, támadhassa (Le-couvreur Adrienne, 1863; Gauthier Margit, 1863; XI-ik Lajos, 1863; A Benoîton-család, 1866; Az erdő szépe, 1865 stb.). A felsoroltakban és társaikban, elődeikhez képest, csak hanyatlást lát. Szerinte a régibb francia dráma kereste az emelkedett, lélekformáló hatást, az újabb szalon dráma megveti azt. Amabban a cselekmény gyorsan, jól fejlődött, ezekben a regényi kényelem a túlnyomó. Amott a bonyolult, jellemekre épülő, pergő cselekmény uralkodik, az újabb színművekben tulajdonképpen csak a viszonyok rajza, a felszín világából merítve.
Szigligetivel aránylag sokat foglalkozik. Műveiben főképp a részletmozzanatoknak az egésszel, ti. a drámai összhatással való logikai és pszichológiai kapcsolatait vizsgálja. Gyakran megvédi a hírlapok túlzó támadásaival szemben, de elfogultság nélkül. Hangoztatja, hogy bár nincs egyetlen oly műve, amelyik önmagában lenne halhatatlan, egész munkássága mégis az, mert egymagában is korszakot képvisel: elődeinek hagyományát mértékletesen, ügyesen fejleszti tovább.
A lelenccel kapcsolatos megjegyzéseiben (1863) nemcsak a népszínművel összefüggő, ma is helytálló tudnivalókat gyűjti csokorba, hanem fejtegeti azt is, hogy alkalmasint mi lehetett volna e műfajból. A honi bohózat és operett, illetve a magyar polgári vagy rémdráma – szerinte – a népszínműből nőhetett volna ki.
A fejlődés ilyen útját a hatvanas években még lehetségesnek tartja: Szigligetit a haladás tudatos szolgálatára ezért ösztönzi. A lelencben már olyan művet lát, amelyik útban van a magyar polgári dráma felé. Benne csak egyet kifogásol: elérzékenyít, anélkül, hogy megnyugtatna, mert happy endingje elrugaszkodik a realitás-igénytől s az újromantikus irány felfogásának hódol.
Ide illő érveit nagy nyomatékkal hangsúlyozza: az újromantikus irányzatban csak egy halálra ítélt, de veszélyes, vegyes műfajt lát. Az újromantikus iskola jelentősebb képviselőivel, Dóczival és Csikyvel szemben váltig hangoztatja, hogy a mesés miliő felhasználhatóságát balul értelmezik; hogy a művészi fantázia szabadságát a drámai lélektan, a realizmus-igény rovására túlozzák el (Vegyes párok, 1889). Az tehát, hogy az irodalmi élet bizonyos újabb törekvéseitől a hatvanas, hetvenes években már elzárkózik, dramaturgiai 209téren általában nem korlátja; sőt, túlnyomó részt dicséretére szolgál, jó ízlésére vall.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
