Pályafordulata. Szépírói tevékenysége csúcsán
Pályafordulata. Szépírói tevékenysége csúcsán
Az ötvenes évek végétől műtörténeti irodalomszemléletének mindinkább hátat fordít, dogmáiba merevül, tevékenysége azonban gazdagabb, mint annak előtte. Többé már nem Petőfiért és Aranyért csatázik; energiái javát más tennivalók kötik le: dramaturgiai és irodalomtörténetírói eredményeit készül 210kodifikálni. Pályafutásának eme szakasza az irodalmi kettészakadás kezdeteinek életrajzi megfelelője.
Tevékenysége Csengery Antal 1857-ben induló Budapesti Szemléje körül: Deák-pártivá alakuló magatartását, valamint dramaturgi erőfeszítéseit mutatja be. Erre A Nemzeti Színház és drámairodalmunk című programértekezése, arra pedig Jókai Dózsa Györgyéről írt bírálata a példa, 1857 utolsó harmadából.
Programcikke nem más, mint Szépirodalmi szemléjének kéziratban maradt ötödik szakasza, némiképp áthangszerelve. Rendszeres dramaturgiai tevékenységét ebben hirdeti meg. A színi állapotok ily elmélyült elemzésével korábbi írásaiban nem találkozunk. Színészet- és drámatörténetünk tüzetes áttekintését adja, azt kárhoztatva, hogy drámairodalmunk még mindig a színi hatás bűvöletében él; hogy kultusszá emeli a "természetieskedést" (a költői "reál" egyik jelentkezéseként); hogy mellőzi a lélek, a szív konfliktusainak igényes ábrázolását.
Dózsa-bírálata ennek folytatása. Így ostorozza Jókait: a színi hatás legolcsóbb eszközeivel él, – Dózsát a történelmi tények feltűnő mellőzésével ábrázolja – drámája tragikum nélküli áltragédia. Minden sorában az indulat bujkál: nemcsak az bosszantja, hogy Jókai rossz művet írt, hanem az is, hogy a Dózsa-dráma az osztályok közti feszültséget a "világrend" vigasztaló végső győzelme nélkül mutatja fel, s így a nemzeti egységpolitika taktikáját támadja.
Ugyanekkor (1857-ben) lát napvilágot Egy régi udvarház utolsó gazdája című kisregénye; sikere országra szóló. Irodalmunkban – a Beszterce ostroma őseként – ez mutatja be először az enervált nemesség haláltusáját. Hőse Radnóthy Elek, a 48 előtti liberalizmus képviselője. Radnóthy – akár a nemesek nagy többsége Világos után – idegenül csöppen az önkényuralom időszakába, melyben élhetne, de nem tud, mert a való helyére múltjából sarjadó képzelgéseit iktatja. Gyulai legfőbb művészi érdeme, hogy a jellemábrázolás így kínálkozó lehetőségeit finom mértéktartással, kiválóan aknázza ki.
A kisregény cselekmény-rendjében Radnóthy gyakorlatias esze ellenére hasznavehetetlen, pusztulásra méltó ideológussá, naiv, néhol bosszantó, csökönyösségében pedig sajnálni és megmosolyogni való öregemberré válik. Szándékai és cselekedetei lépten-nyomon ellentétbe kerülnek egymással: régimódi büszkesége fennhéjázó gőggé alakul át, férfias határozottsága jogtalan erőszakoskodássá, tudománya tudománytalansággá, hazafiassága meg oktalan, anakronisztikus lázadássá.
Tettei, mivel nem tisztán tragikusak és nem tisztán komikusak, utoljára is – mint az öreg Toldiéi – búskomoly "humorba" olvadnak, idegen kézre jutó udvarháza pedig a veszendő haza jelképe lesz. Sorsa tehát mindenképp tanulságos. Bukása egyfelől az élet logikájára, a társadalom fejlődésének törvényszerűségére figyelmeztet – Kemény szellemében, másrészt meg össznemzetiként él tovább az olvasó emlékezetében (l. az analógiára Keménytől az 1853-as Élet és irodalom hetedik szakaszát).
Gyulai e kisregényével a klasszikus magyar széppróza élvonalában áll, írói termésének más darabjai azonban ennél kevésbé jelentősek. A romantikus történet-típusoktól ezekben is idegenkedik; általában nem oly cselekményéket 211rajzol, amelyek több figura összetalálkozásából keletkeznek. Egy-egy személy jellemrajzát adja, mellékalakjainak funkciója minimális: motivációs lehetőségeket teremteni, mint a Radnóthy-kisregényben is, a főhős "pszichológiai életrajzának" lepergetéséhez (A vén színész, 1851; A fösvény halála, 1853; Glück-Szerencse úr, 1857; Nők a tükör előtt, 1863; Egy anya, 1866 stb.).
Lélektani felkészültsége, kortársaiéhoz képest, Keményé és Aranyé után következik. Írásait, amazokéhoz hasonlón, a szigorúan zárt, karakter-központú kompozíció jellemzi. Tudatos művész, praktikus elme: a szélső-romantikus emberábrázolásnak s a kiagyalt teóriáknak egyaránt ellensége.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
