Az ojtozi völgyzár
Az ojtozi völgyzár
Az Árpád-vonal kiépítettségét és “működését”, ha nem is a legcélszerűbb, de a legérdekesebb egy konkrét példán bemutatni. Kovács Ferenc egykori hadnagy, a 24/1. erődszázad parancsnok-helyettese visszaemlékezésében így ír:34
34 Kovács Ferenc Clevelandből 2000 novemberében írott levele (Szabó József János birtokában).
256“1943. vége felé (...) a völgyzár építését már befejezték, sőt részben be is rendezték. (...) A székely határőrök állásai soha nem lettek sem teljesen befejezve, sem teljesen megszállva. Ideiglenes harcokra a lövészárkok, golyószóró-, géppuskaállások jók voltak, csak rossz idő vagy téli időjárás alkalmával már gond lett volna, arra nem voltak előkészítve. A székely határőrök lőszer és egyéb anyag utánpótlásuk [sic!] nem volt jól megszervezve. Mikor fogytán volt a lőszerük visszavonultak. Sokan közülük haza mentek a szomszédos falvakba, ahol laktak. A többiek puskával és kevés lőszerrel bevonultak az erődszázadhoz. Sebesülésem után a csíkszeredai kórházba kerültem (...) ott felkeresett vitéz Érchegyi alezredes úr (utász), aki felelős volt az erődök építéséért. Azt akarta megtudni, hogy milyen volt az erődök ellenálló képessége. (Minden völgyzáron belüli bunker, amely egy raj vagy félraj óvóhelye volt, sorszámot kapott. Akkori szóhasználat szerint ez a bunker a hozzátartozó tüzelőállásokkal egy erőd volt. A bejárat fölött fatáblán római számmal számozták. Ezért nevezik az emlékezők a bunkert erődnek. – SZ.J.J.) Valakik azzal vádolták őket, hogy az erődelemek túl puhák voltak páncéltörő lövedékek ellen. Közöltem vele, hogy az erődök nagyon kemények voltak, az ellenálló képességük 100 %-os volt. Az én vezetési pontom lőréssel ellátott erődeleme is kapott két találatot orosz gyalogsági páncéltörő ágyúból, de rá sem hederített. Mindössze nagyot puffant (...) 1943 vége felé helyeztek Ojtozba a 24. hv. zászlóalj állományából, az erődszázadhoz, századparancsnok-helyettesnek. (...) Én lettem az erődszázad kiképző tisztje. A századparancsnok dolga volt az erődszázad, illetve az erőd működtetésével járó nagyon sok tennivaló, feltöltés, lőszer, élelem, utánpótlás megszervezése stb. Mozgósításkor (...) átvettem az első, az úgynevezett gépszakasz parancsnokságát. Molnár hadapród őrmester elektromérnök (...) irányította a szakszerű elektromos szolgáltatást. Az elektromos zár használata sohasem lett elrendelve, biztonsági szempontok miatt. (Saját erők mozgatása.) Ezen kívül hozzám tartozott még a páncéltörő ágyús és a nehézfegyver szakasz is, kb. 100 emberért voltam felelős. A szakaszom körlete magába foglalta majdnem a fél völgyzárat. A századparancsnok Megyeri Sándor főhadnagy volt. Csendes, igen jó irodai ember volt, nem volt túl harcos természet. (...) Vác János zászlós volt a második szakaszparancsnok, aki budapesti fiú volt. Jó katona, okos bátor, öntevékeny. Ojtozban és az ojtozi harcok után is megállta a helyét. A 3. szakasz parancsnoka Virágh zászlós, egy derék ember volt. (...) Háromszékben folytatott harcokban halt hősi halált. A 4. szakaszparancsnok Polgár zászlós, szintén az ojtozi harcok utáni harcokban halt hősi halált. Jó katona volt. Kovács zászlós volt az aknavető szakasz parancsnoka. Nem sokat használtuk az erődszázadon belül. Idősebb ember volt (...) A tartalékszakasz parancsnoka Soós zászlós, szintén idősebb ember, de kemény kötésű bátor katona volt. (...) A legénység összetétele igen vegyes volt. Zömmel Erdélyiek [sic!], de volt közöttük budapesti, dunántúli, és felvidéki fiú is. A század kürtöse volt egyedül román. Elég buta de jó katona volt, igen szaporán lőtte az övéit, még meg is dicsértem érte. 1943 késő nyarán, illetve őszén és 1944 tavaszán volt néhány szakasz erejű felderítő vállalkozásunk, egyiknek én voltam a parancsnoka. A németeknek nem tetszett, védték román szövetségesüket és próbáltak kellemetlenkedni. A Sósmező irányába, a szárnyakra vezetett felderítések alkalmával majdnem mindig találtunk román partizánféléket, akiket Bereckre kísértünk. Az erőd hadtápbiztosítása (...) gyenge volt. Élelmet, lőszert, kötszert, gyógyszert Kézdivásárhelyről, illetve Bereckről kellett volna kapnunk. A század készletei mindössze napokra volt elegendő. A vizet az Ojtoz patak szolgáltatta, de a harcok negyedik napján szürke iszapos lett és büdös.
Az első támadás augusztus 24-én a román átállást követő napon történt. Egy kisebb román csapat, 30-40 fő lehetett, pokrócokba bújva, géppisztollyal a nyakukban, felderítés nélkül jöttek fel az első erődelemekig. Rövid harc után megadták magukat. Az első hadifoglyainkat 257Bereckre kísértük a határvadász zászlóaljhoz. Néhány órával később egy nagyobb román alegység tűnt fel egy román alezredes parancsnoksága alatt. Azt hiszem nem tudta, hogy egy völgyzár közepén lovagol. (...) az alezredes »bevonulását« egy román motoros csoport követte. Német kétlaki gépkocsikon, villámgéppuskákkal felszerelve. Rövid csetepaté után ők is megadták magukat és követték társaikat Bereckre. Ez volt az utolsó román próbálkozás. Az oroszok a román átállást követő második illetve harmadik napon igen nagyerőkkel kezdték meg a támadást délről, Sósmező felől. A sósmezei tiszti őrs parancsnoka Cseh György főhadnagy a 30-40 fős őrssel hősiesen ellenálltak és egy kivételével hősi halált haltak. Egyedül Sós szakaszvezetőnek sikerült az erődszázadig visszajutnia. Ez a tiszti őrs volt az erődszázad előőrse. (A határvadász-zászlóaljakban békeidőben a határőrizetet ellátó határportyázó-századok is voltak. Azok állományába őrsök, tiszti őrsök és kisőrsök tartoztak, annak megfelelően, hogy milyen nagyságú és fontosságú határszakaszt őriztek. Ellenséges támadás esetén a portyázószázadokat általában elővédként alkalmazták – SZ.J.J.) Az erődszázad előterében Sósmező és Ojtoz között volt még két előőrsünk, golyószórós és géppuskás csoport, akik már az én szakaszomhoz tartoztak. Ezek harcolva, egymást fedezve – ahogy gyakoroltuk – bevonultak az erődbe. Igen nagy veszteséget szenvedtek, közel a fele odaveszett a két előőrsnek. Az oroszok az Ojtoz patak keleti oldalán észak felé támadtak. Az erdőben, a hegy lábánál nyomultak előre, sok géppisztolyt és aknavetőt használtak. Az erőd tüzére aknavető tűzzel válaszoltak. Igen pontosan lőttek, de az erődben nem tudtak kárt tenni. Az első sebesültünk – az erődszázad körletén belül – Illés őrvezető, nehézpuskás rajparancsnok volt. Toroklövést kapott távcsöves puskából. Az erődszázad védelmi rendszere bevált. A századnak vesztesége az erődön belüli harcokban minimális volt. Nagyon sok kézigránátot (Vécsey féle) használtunk. Az erődharcnak talán a leghatásosabb fegyvere volt. Volt belőle szerencsére elég. Sok egyéni hőstett született. Csaszár István tizedes géppuskás erődelem parancsnok géppuskával, kézigránáttal és gyalogsági ásóval tisztázta a helyzetet és verte vissza az orosz túlerejű rohamot négy alkalommal. Barta tizedes golyószóró rajparancsnok közelharcban verte vissza a támadást több esetben. Az én géppuskás állásomat támadó orosz csoport is alaposan belekóstolt a kézigránát és gyalogsági ásó harcba. A 24/1. Erődszázadot [sic!] nem tudták bevenni, pedig támadta az orosz éjjel nappal. Folyamatos aknavető és tüzérségi tűz alatt tartották a völgyzárat. Ez a tűz a szárnyakról jött, ahonnan a székely határőröket visszaszorították. A szárnyak védelme gyenge volt. Ez nem az ott védő határőrök hibája volt. Utánpótlás nélkül nem volt mit tenni. Nem volt elég ember és lőszer. Az erődszázadot így három oldalról bekerítették, csak északra, Bereck felé volt nyitva az út. Ekkor Berecken már harcok folytak. Az Ojtozi szorost négy napi sikertelen támadás után az oroszok gyújtógránátokkal felgyújtották. Igen erős tüzérségi tüzet is kaptunk, sok volt a becsapódás, de egyáltalán nem volt veszélyes, a bunkerek jól tartották magukat. A gyújtógránátok hatására a fenyők égtek ugyan, de a lombos fák nem gyulladtak meg. Az avar sem gyulladt be, mert nedves volt. A fű pedig ekkor még igen dús és zöld volt, az sem égett. Nem sok eredménye volt a gyújtógránátoknak, mindössze kellemetlen füst borította a völgyet. A harcok negyedik napján kaptam a visszavonulási parancsot telefonon Megyeri főhadnagy úrtól a századparancsnoktól. Észak felé, a Magyaros tetőn át Bereck felé kellett visszavonulni. Éjszaka volt, 1, 2 óra lehetett az idő. Sötét volt, csak az égő erdő világított. Oroszok csellengtek az úton és a házak udvarán, fosztogatták a laktanyát. Több oroszt láttam páncélos fejvédőben, de harckocsi nélkül. Több esetben harcolva vágtuk át magunkat. A legtöbbször nem tudták kik vagyunk. Nagyon kellett vigyázni a saját utóvédünkre, akik később indultak vissza. Az erődszázad keleti oldalán a Tölgyes éle pataka völgyében 1 kilométerre az országúttól sebesültem meg géppisztoly-sorozattól. 258Egy fáról lövöldöző orosz katonát a következő pillanatban (Király) géppisztolyommal lelőttem. Az orosz sorozatától még két emberem sebesült meg. Lóháton, támogatva jutottunk el a Magyaros tetőig, ahol a század már visszavonult részei gyülekeztek. Sok német tábori csendőr volt ott, nem tudom honnan kerültek oda, addig németet egyet sem láttam, kivéve a román átállást követő visszaözönlőket. Egy csapatcsendőr százados rám nézett és hidegen csak ennyit mondott: »Herr Leutnant Sie sind kaputt.« (Hadnagy Úr, Önnek vége. – R.I.) Nem sokkal ezután elájultam és a kórháznak berendezett berecki templomban tértem magamhoz kábultan. (...) Székelyudvarhelyen a X/1. tábori kórházban műtöttek meg. (...) A tábori kórházzal vittek Parajd, Szováta, Szeretfalván át Zalaegerszegre a hadikórházba. Szeretfalván találkoztam 24. határvadász-zászlóaljtól és a 9. hegyidandártól (az elnevezés téves, a 9. székely határvadászdandárról lehet csak szó – SZ.J.J.) emberekkel. Tőlük tudtam meg, mi lett az erődszázad sorsa Ojtoz után. A részleteket később Andráshidán, Zalaegerszeg közelében jegyeztem le. Itt volt a 9. hgy. dd., a 67. hv. csoport, a 24. hv. zlj., 24/1. er. szd. gyűjtő állomása. Itt szereztem tudomást a kemény, veszteségteljes harcokról. Az erődszázad és a 24. hv. zlj. a német 4. páncélos hadseregcsoporttal (ez a 4. német hegyihadosztály, ezt szállították a térségbe, és alakulatait egyenként vetették harcba, amint a vasútállomásokon kirakodtak – SZ.J.J.) közösen hajtottak végre ellentámadást, az ojtozi völgyzár visszavételét tervezték. Az erődszázad ezekben a harcokban teljesen felmorzsolódott, sőt a 24. hv. zlj-tól is sokan hősi halált haltak itt. Igen nagy volt a tiszti veszteség. A németek és az oroszok vesztesége is igen nagy volt. Itt kapott haslövést Megyeri százados, az erődszázad parancsnoka is. Véleményem szerint a Kézdivásárhely, Alsó- és Felsőcsernáton, Bereck térségében vívott harcokban az erődszázad azért szenvedett olyan nagy veszteséget, mert nem voltak felkészítve támadó harctevékenységre. Ennek ellenére nagyon jól harcoltak. A harci szellem, amit sikerül beléjük oltani, itt is meghozta a gyümölcsét. Az oroszoknak igen nagy volt a vesztesége, nem számoltak azzal, hogy itt ilyen komoly ellenállásba ütköznek. A 9. hgy. dd. Idecsnél dicséretet érdemlően harcolt. A 24. hv. zlj. itteni parancsnoka Schmindt Tibor százados volt és Idecsfalvánál halt hősi halált. Az ojtozi sebesülteket a berecki katolikus templomban berendezett segélyhelyre vitték, én is ott voltam. A halottakat az ojtozi templom kertjében és annak környékén temették el.”
