Boszorkányperek.
Boszorkányperek.
A XVII. század második felében és a XVIII. század elején ismét felszínre kerülnek a boszorkányperek, mint azt a Rimaszombat város levéltárában is feltalálható oklevelek bizonyítják. Megtörténik, hogy a boszorkányokat iszonyú kínzások között megégetik.
A boszorkányperek még a megyei törvénykezésbe is beleveszik magukat. Mint igazságügyi kuriózumot közöljük az 1720. évi június hó 1-én Nébeszt György vármegyei alispán elnöklete alatt tartott ülésen Tóth Katalin poszobai lakos ellen letárgyalt boszorkányper egyes részleteit.
Az első tanú Georgius Kováts, Fáy Gábor jobbágya, ki hosszasan előadja, „hogy hallotta Szabó Gergelytől egy alkalmatossággal, hogy a Varga Istvánné kemenczéjéből egy tálból vett ki egy csomó füvet, a melyet is a 325maga tehenének adván, azon a nyáron tejet nem ehetett, hanem csak tejfele volt. Hallota a fatens Fazekas Andrástól, hogy mikor a Szabó Mihály tehene megromlott, bőgött.” Második tanú Balogh Erzsébet. Ez a tanú hallotta, hogy a Varga Istvánné tehene az ablakon benézett és ott bebőgött. Varga Istvánné megcsapta a tehenet elől ruhájával, a tehén akkor az ajtóra ment és ott bőgött be. Hallotta, hogy mondotta Varga István a feleségének, „a nagy Istenért kérlek jó Kata, mindeneket elhagyj, mert ha a vármegye kezébe akadsz, ki nem mégy onnan könnyen.” Gál Katalin tanú panaszkodik, hogy a leánya lába megdagadt, mert Varga Istvánné házánál járt s férje azt izente neki „hogyha a lábad jobban nem lészen, szolgabíró uramhoz megyek panaszra, úgy aztán másnapra kelve, mingyárt jobban lett a leány lába,” és aztán „látott valamely füvet is, oly szennyes volt, a melyből is vett egy marékkal, annak utána adván a maga tehenének, tejet sem ehetett azon a nyáron, mert csak tejfellé és vajjá vált.” Babus András tanú „egy alkalmatossággal látta vala Varga Istvánnét hajnalban az udvaron a kutágast fejni.” A többi tanú is így teszi vallomását, mire a bíróság Tóth Katát 60 botbüntetésre ítélte. Hogy a delikvens túlélte-e a 60 botütést, arról hallgat a krónika.
