Római kor.
Római kor.
Ez a hadjárat, mely az egykorú leírások szerint a Garam, Ipoly és a jenei tó között folyt le, a barbárok leveretésével végződött, kiket a rómaiak a nyugati Kárpátok erdőségeibe szorítottak vissza. Ehhez a hadjárathoz fűződik a »legio fulminatrix (mennydörgős légio)« emléke is. E túlnyomólag máltai keresztényekből állott légio könyörgésére egy alkalommal az égből aláhullott zápor és villám 281megsemmisítette az ellenséget. Ez a jelenet különben meg van örökítve Rómában, Antonius oszlopán. Marcus Aurelius 173. évi hadjáratát Dio cassius, Pannonia praefectusa Kr. u. 230-ban részletesen megírta az utókor számára. A császár feljegyzései szerint ez az ütközet a Garam (Granua) mellékén folyt le.
Marcus Aurelius ugyan legyőzte a quádokat, de azért a béke nem volt teljes. a quádok esetleges támadásai ellenében a védelemről kellett gondoskodni. Erre a czélra szolgált ama négy táborerőd, melyek nyomai még ma is láthatók. Az egyik a mai Bény falu helyén állott; a másik a Garam jobbpartján, a mai Váradnál volt, melyről Béla király névtelenje is megemlékezik. A harmadik Visk helység felett állott; ezt a nép »Mahir«-nak nevezi és husz ölnyi mély sánczaival egész légiónak nyújthatott biztos nyughelyet. A negyedik táborerőd a mai Felsőpalojtánál emelkedik és mintegy 40 hold terjedelmű; ezt a helyet a tótok Pogányhegynek, a magyarok Őshegynek nevezik. E két utóbbi erőd, úgy látszik, az előnyomulás fedezésére szolgált. (Századok, 1868. évf.)
E táborhelyeken kívül, a mai Szőnytől egészen Budapestig, mintegy 13 őrtorony maradványai észlelhetők. Ezek egyike Szob mellett, az Ipoly folyó tövénél emelkedett és kettős őrtornyának romjai ma is láthatók.
E védőművek azonban gyengéknek bizonyultak a barbárok támadásai ellen. Mialatt Nagy Constantinus († 337.) fiai az uralomért versengtek, a quádok és a szarmaták megsemmisítették az őrtornyokat és Pannoniát pusztították. Erre Constantinus fia, Constantinus (357–358.) a szarmatákat saját területükön támadta meg. A szarmaták azonban be sem várva a római légiókat, a Cserhát erdőségeibe menekültek. A római légiók tehát akadály nélkül vonulhattak az Ipoly és a Garam völgyén Brigetio-ba (Szőny). Néhány évig azután nincs értesülésünk a barbárok dúlásairól, de 374-ben a quádok újból támadólag léptek föl. Okul szolgálhattak erre az új császár, Valentinianus hadi készülődései, de még inkább Gabinius nevű királyuk esete, a kit a rómaiak láb alól eltettek. 374-ben váratlanúl áttörték a határt, két légiót megsemmisítettek és Szirmiumot fenyegették. 375 tavaszán Valentinianus személyesen vezetett ellenük hadat. Az előkészületek megtétele után átkelt a Dunán és a római légiók Marobaudes hadainak segítségével halomszámra pusztították a quádokat. 375 őszén a császár Brigetióban tartózkodott, hol a quádok békeköveteit fogadta, de a követek szaván felháborodván, gutaütés érte. (Millen. tört. I. CCXLVI.) A hosszú harczok megtörték a quádok és a szarmaták erejét, a népvándorlás folyama alatt pedig teljesen elvesztek a szláv népáradatban.
A quádok emlékét számos emlék őrzi. A Garam, melyet Marcus Aurelius császár Granuának ír, az ó-felnémet gruoni vagy gruani (az újnémet grün) szóból ered és zöld a jelentése; e szerint a folyó vagy zöldes vizétől, vagy a bennetükröző növényzettől vette nevét. A quádok adtak nevet az Ipoly folyónak is, mely németül Eipel-nek ejtetik és megfelel a magyarban is gyakori almás folyó névnek. (Borovszky Samu dr.: A Honfoglalás Tört. 84–85.) Selmeczbánya város ősrégi neve – Vannia – is valószínűleg Vanniustól, a quádok fejedelmétől veszi eredetét, a kit a rómaiak 51-ben elűztek e vidékről. Innen származhatott a szláv Bana és a magyar Bánya. Még Anonymus 37. fejezetében Selmeczbánya Bana név alatt fordul elő azon öt vár között, a melyeket a magyarok az éjszaknyugati hadjárat alatt elfoglaltak. A quádok és a rómaiak között a gyakori ellenségeskedések mellett is, némi kereskedelemnek, sőt bányaművelésnek nyomaira is akadunk, miként ezt az ezen vidéken talált római pénzek is tanúsítják.
A quádok építették azt a védőfalat és árokvonalat, mely a Dunától és az Ipoly torkolatától kezdve, a folyó jobb partján, a Búr völgyén át, némi megszakítással a Szitnya-hegységig húzódik. E védőfal Helembától egészen Lelédig égetett agyagból készült, az Ipolymentén Kiskeszinél 80 öl hosszú pogány temetőben és Pásztónál az Ipolyba félig beomlott körsánczban végződik. A fal nyomai még Szakállas és Lontó határában, továbbá Borfőnél és Szudnál is feltűnnek. E fal a keletről jövő támadások ellen nyujtott védelmet.
A fennmaradt harczi eszközök, erődítések fogalmat nyujtanak a quádok hadviseléséről is. Támadó fegyverük a parittya volt, melynek összenyomott gömbalakú kövei mindenfelé találhatók. A fegyverek között találunk bronzból készült nyílhegyeket, hatalmas kalapácsokat és szekerczéket. Rövid bronzkardok és lándzsák (nyársok) egészítették ki a fegyverzetet. Ilyen fegyvereket a már említett helyeken kívül, Romhányban is találtak és azokat jelenleg a vármegyei múzeumban őrzik. (Századok 1869–644.)
282A pogány temetők tanúsága szerint a quadok is elégették a halottakat, a hamvakat pedig durva urnába helyezték és a halott fölött gyásztort tartottak. Az egyes temetőkben talált őzagancsok és más állatok csontjai az egykori gyásztor maradványait hirdetik. A csontok között kancsók és fülesbögrék is akadtak. A Kiskeszi közsgében levő majdnem száz öl hosszú temetőhalomban igen sok csontot és cserepet találtak, a pereszlényi temetőben kőbaltákat és kőfokosokat, Magyarádon és Romhányon, a hol Sembery István végzett ásatásokat, három hamuveder, két nagy ruganyos csavar és két diszített bronznyárs került napfényre. (Századok, 1869. 644.)
