Az első vízszabályozó társulatok.
Az első vízszabályozó társulatok.
Így alakult meg előbb 1876-ban a régebbi „Csallóközi vízszabályozási társulat”-ból az „Alsó-Csallóközi és Csilizközi ármentesítő társulat”, melynek árterületéből mintegy 30,000 k. hold Pozsony vármegyéhez tartozik, a Duna mentén Felbártól Bősig, az érsekújvári Dunaág mentén pedig Vásárúttól Alsónyárasdig vonuló védőgátakkal. Ugyanitt a csallóközkürt-vásárúti gátszakasz, mint az utóbb említett gátvonal meghosszabbítása, jelenleg épülőfélben van. A társulat gátrendszerének egyéb vonalai a Duna, a Vágduna és az érsekújvári Kisduna mentén Győr és Komárom vármegyék területén vannak.
A nagydunamenti gát felfelé való folytatása Felbártól Vajkán, meg Gútoron át Szunyogdig, és onnan Vereknyén és Hidason át az éberhardi magaslatig az érsekújvári Dunaág mentén, a magyari öblözet gátszakaszával együtt, a felsőcsallóközi érdekeltség árterét védi. 1886-ban ez az érdekeltség 302is összeforrott, s a „Felső-Csallóközi ármentesítő társulat”-tá alakult Somorja székhelylyel. E társulat védett földterületének közel 95,000 k. hold kiterjedése van, melyet 116 kilométer hosszban kiépített töltések védenek az árvíz pusztítása ellen.
Az 1875-ben alakult nyitramegyei vágbalparti ármentesítő társulat árterületének átellenében a vízjogi törvény hatálya alatt 1888-ban a földmívelésügyi minisztertől hivatalból megalakított „Vágjobbparti ármentesítő társulat” 79 kilométer hosszú védőgátja Pozsonymegye keleti szélét Szeredtől délnek Zsigárdig védi a Vág árvizeinek rombolásától. Az említett két községen kívül még Vágszerdahely, Vága, Galánta, Taksony, Szeli, Deáki és Pered jelentősebb pozsonymegyei helységek határai tartoznak a társulat árteréhez, 30,000 holdat jóval meghaladó kiterjedéssel.
A védőgátak összefüggő felépítése a Csallóköz felszinét átszövő száz meg száz régi meder élő vízfolyását végképp megszüntette, és csupán a talajvizek lassan mozgó árját hagyta meg a homokos kavicsból felépült, vizet áteresztő altalajban. A Dunaszerdahely és Bős között elterülő, elég magasra fel nem iszapolt vidéken, a föld árja belvizeket fakaszt, s a mezőket mocsarassá teszi. E talajvízből származik Bős fölött a Csiliz patak forrása, mely alantabb Győr- és Komárom vármegyék határán ömlik a Dunába, és a patasi ásott csatornán át vezeti le Nyék és Várkony közeléből a mocsaras vidék belvizeit.
A folyóvizek partjain elterülő földek értékének növekedése a szabályozás továbbfejlődését vonta maga után. Míg a föld kisebb értékű volt, tulajdonosát nem igen bántotta a folyóvíz ama szeszélye, melylyel partjait alámosva, azokból sok holdra menő nagyobb területeket apródonként leszaggatott, s azok helyén újabb meg újabb medret vájt magának. Egyes földbirtokosok különben később sem tudták földjeiket az ily rombolások ellen megvédeni, s az első partbiztosítások – a kanyargós folyóvíz homorú partjainak a kimosások és leszakítások ellen való megvédése – oly szakaszokon történnek, a hol a víz eróziója egyes helységek értékesebb belső telkeit, vagy később a már összefüggő védőgátak egyes vonalait fenyegette a beomlás veszélyével. Ilyen kisebbszerü partvédezeteket a XVIII. században, különösen Pozsony környékén s a város védelmére, közköltségen építettek pozsonyvidéki gánitkőből. Ugyanakkor a Duna egyes mellékfolyásait zárták el kőgátakkal Pozsony átellenében. Ezek voltak az első zárógátak. A XIX. század harminczas éveiben „Dévény és Gútor között a Duna bizonyos irányának állandósítása czéljából számos kősarkantyút építettek.” De ezek „még rosszabb állapotokat okoztak, mert a víz a kősarkantyúk megkerülésével elhagyta előbbeni medrét … és az új medrek a réginél rendetlenebbekké alakúltak.” (L. Vizügyi Közlem. VII. 138. l.) – Csak a 70-es években került a sor valamivel nagyobb szabású partbiztosítások építésére, de akkor is minden szabályozási rendszer nélkül; pedig ez időben már nemcsak a partok megóvása, hanem jó hajóutak alkotása is befolyásolták a szabályozást. A többi között akkoriban egészítették ki a pozsonyi partvédezetet, és építették meg a gútori és a doborgazi partot védő nagyobb kőgátakat. A Duna főmedre, különösen Pozsonytól lefelé a Felső-Csallóköz mentén, még oly rendetlen volt, hogy több ágra szakadozva folyt benne a nagyesésű szilaj víz, mely a közbeeső apró szigetekkel együtt, Vajka község határában, mérföldnyi szélességet is elér, s hol az egyik, hol a másik mederágban jutott a hajózás igényeinek csak némileg is megfelelő nagyobbacska víztömeg. A hajózás pedig csak úgy vált lehetségessé, hogy minden egyes Pozsony és Gönyő között közlekedő hajót, a medret jól ismerő s változásait éber figyelemmel kísérő hajóvezetővel kellett ellátni. E szerteszét ágazó és minduntalan változó kisebb medrekben azután tág tere nyílt a hajózást vagy a jég normális lezajlását akadályozó zátonyképződésnek. Ez a körülmény igen gyakran nagy jégtorlódásokat és pusztító árvizeket okozott. Ezért már a 70-es években s a 80-as évek elején szükségessé vált a Duna medrét helyenként kotrásokkal is rendezni, de az egységes szabályozás hiánya következtében ez is kárba veszett kísérletnek bizonyult, mert a kotrások helyén egyes árhullámok újabb zátonyokat raktak le.
