3. A magyar büntetőjogi fejlődés állapota 1848-ban
3. A magyar büntetőjogi fejlődés állapota 1848-ban
Mindenekelőtt bátran kijelenthető, hogy a magyar büntetőjog nem állt korszakos lemaradásban ahhoz az osztrák-német joghoz képest, amelyhez a magyar fejlődést 142unos-untalan hasonlítani szoktuk. Áttekintésünket a jogi gondolkodás és a praxis példáin tesszük meg.
A büntetőjogi gondolkodás kiteljesedése terén a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy nálunk nem voltak olyan egyetemi centrumok, amelyek szellemi műhelyei lehettek volna a fejlődésnek – éppen a már említett Mittermaier példája bizonyítja, mekkora ereje és tekintélye lehet egy jogtudósnak, akinek véleményére számít és épít a jogalkotás. Érdekes módon még az egyetlen Pázmány Péter Egyetem jogi fakultása vagy professzorai sem fejtettek ki e téren olyan aktivitást, ami kiemelésre érdemes lenne. Egy korabeli, kevéssé ismert jogász, Szokolay István írta kevéssel a forradalom kitörése előtt: “Nincs ország Európában, hol a tudomány iránt kevesb méltánylattal és vágyakkal volnának, mint hazánkban, – ez egy főoka miért az igazságszolgáltatás igen hiányos – és pedig nemcsak a büntetések használatánál, hol az érzelem tompító és vadító bot, s előleges vizsgálatnál veretés még mindig nagy szerepet játszik; hanem a bűntettek fogalmainak alkalmazásánál a bűntetti beszámításnál is.”350 A jogfejlesztés e gondolati síkja tehát azok tevékenységére várt, akik bíróként vagy politikusként szembesültek a büntetőjog elmaradottságával, fejlesztésének kényszerével és ugyanakkor azzal a lehetőséggel, amit a büntetőjog mintegy viszonzásul kínált. Ennek folytán nem meglepő, hogy reformkori jogi gondolkodásunk élharcosai általában ugyanazok a személyek, akiket a politikai, az országgyűlési csatározások küzdőterén is látunk. Reformkorunk fontos és jellegzetes sajátossága, egyben a fejlődés hatékonyságát előmozdító ténye ez: a jogi és a politikai harcokat ugyanazok vívják meg.
Szokolay István: Büntető jogtan a codificatio és tudomány legújabb elvei szerint, különösen bíráink s ügyvédeink számára. Pest, 1848. III-V. 1. Az 1848 előtti állapotokra nézve lásd még Csatskó Imre: Büntetésjogi elméletek, tekintettel a büntetés fajaira, különösen a halálbüntetésre. Bécs, 1843.
A kései reformkor nem kellően méltányolt alakja Szemere Bertalan. Az ő gondolkodása azáltal emelkedett ki kortársai közül, hogy mélységes humanitással átitatott, emelkedett szemlélettel jelenítette meg és ötvözte a magyar történeti hagyományokat, a jogi praxist és a korszerű, főleg az angolszász jogfejlődés eredményeire támaszkodó legmodernebb irányzatokat. Kiváló kriminalistánk így jellemzi: “Elutasítva a hegeli, kanti büntetési elméleteket és a tálió elvét, kidolgozta azt a közvetítő, egyesítő elméletet, amely egyfelől az igazság és a törvényesség, másfelől pedig a büntetéssel elérendő hasznossági célok és a humanizmus elveinek alapulvételével máig hatóan megszabta a magyar büntetőjogi gondolkodást.”351
Horváth Tibor: Szemere Bertalan és a reformkor büntetőjogi gondolkodása. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. Miskolc, 1991. 1. kötet, 47. p.
Az abolicionizmus egyik legkiválóbb harcosa volt Szemere. Érvelésének volt egy nagyon gyakorlati, tapasztalati tényeken nyugvó eleme, mely a magyar büntető praxisra irányította a figyelmet: “míg más műveltebb nemzeteknél évente 10-50, Ausztriában 1431824-1828-ig évente 22 ember múlt ki vérpadon, mi 1837-ben ugyanazon szabadságot s békét bírtunk két ember vére után.”352 Szemere a Karok és Rendek Táblája 1843. augusztus 19-i ülésén védte meg álláspontját, amelyből kiemelést érdemel a halálbüntetés eltörlése védelmében tartott beszéde. Ebben (támaszkodva egy korábbi írására353) olyan széleskörű elemzésnek vetette alá a halálbüntetés problematikáját, hogy ahhoz érdemben a mai napig alig lehetett valamit hozzátenni. Érvelésének egyik súlypontja volt annak hangsúlyozása, hogy a halálbüntetésnek nincs érzékelhető mértékben preventív hatása. A bűnelkövetők ugyanis nézete szerint háromfélék: “Az elsőt képezik azok, kikben az állati ösztön s indulat folyton vagy pillanatonként korlátlanul uralkodik az értelem s erkölcs felett; ezekre hasztalan a halálbüntetés, mert elégtelen […] mivel ilyenkor az ember sem fontol sem fél. A második osztályt képezik azok, kikben szenvedély s erkölcs körülbelül egyensúlyban áll, s érdek s körülmények teszik egyiket vagy másikat túlnyomóvá; ezekre részint fölösleges a halálbüntetés, mert ha lehető bizonyos a büntetés, nincs bűn, mitől az örökös fogság el ne rettenthetné; részint elégtelen, mert ha azt hiszik, hogy föl nem fognak födöztetni, azokra nézve minden büntetés olyan, mintha nem is volna, mivel nem azért követték el a bűnt, hogy nem elég súlyos a büntetés, hanem mivel bizonyosnak hívék azt büntetlenül elkövetni. A harmadikat képezik azok, kikben erkölcs az országló hatalom, kiket bűnre csak a kénytelenség, például az önvédelem vihet; […] itt a halálbüntetés szükségtelen, mert alkalmazhatatlan.”354
Szemere Bertalan: A büntetésről és különösen a halálbüntetésről. Buda, 1841. 190. p.
Az előző lábjegyzetben hivatkozott munkájáról van szó, amelyet Szemere egy, a Magyar Tudós Társaság által 1839-ben kiírt pályázatra (“Határoztassék meg a büntetés értelme és célja; adassanak elő annak biztos elvei, s ezekhez alkalmazható nemei; fejtessék meg, találhat-e köztük helyet a halálbüntetés és mely esetekben, miképpen és mily sikerrel gyakorolhatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban.”) küldött be. A bírálók (tizenkét dolgozat közül) az ő pályázatának ítélték az első díjat, az Akadémia pedig gondoskodott a kiadásról.
Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. Budapest, 1900. 3. köt. 43. p.
Az eljárásjogi javaslat tárgyalása lényegében kívül esik e dolgozat címében megszabott kereteken, így ehelyütt csak rendkívül röviden, az összefüggések indokolta minimális mértékben érintem e problémakört. Az eljárásjogi javaslattal az volt a “baj”, hogy rendszerét megalkotói az esküdtszékre építették. Az esküdtszék intézményének megítélése igen ellentmondásos volt nemcsak a hazai, hanem az európai jog történetében is. A német társadalom- és jogfejlődés hozzánk hasonló reformkori szakaszában (Vormärz) is felvetődött a gondolat, hogy a francia és főleg az angolszász példák nyomán üdvös lenne a bíráskodást esküdtszéki alapokra helyezni, ettől várva a kötött bizonyítási rendszer keretei között vergődő perjog megújulását.355 A 144német tudományosság bár megoszlott a kérdés megítélésében, egészében elvetette ezt az alternatívát, mondván, hogy a valószínű előnyök mellett sokkal nagyobbnak tetszik az a hátrány, amely abból származik, hogy a laikus magánszemélyek egyéni meggyőződésére hagyott ítélkezés esetén hiányzik a kontroll, a széleskörű manipulációnak is teret engedő szubjektivizmus talaján pedig esetlegessé válik az ítélkezés.356 A feudális abszolutizmus jogrendje még hitt abban, hogy a középkori jogbizonytalanság helyébe lépő törvényhez kötöttség van olyan nagy érték és olyan fontos vívmány, hogy ne bizonytalanítsuk el ismét a professzionális bíráskodást a laikus elem pozícióba emelésével. Az esküdtszéki bíráskodás azután nem is futott be a kontinentális törvénykezési gyakorlatban a mai napig sem olyan karriert, mint az angol és amerikai államokban.
A korabeli francia esküdtszéki rendszert részletesen bemutatta Ernst Ferdinand Klein és Gallus Aloys Kleinschrod. In: Archiv des Criminalrechts Bd. 1. (1799), Stück 4, S. 47 ff.
A kérdés egyik kiváló kortárs kriminológusa így fogalmazott: “Die wichtigste Bedenklichkeit, die meiner Meinung nach gegen die Einführung eines Geschworenengerichts eintritt, liegt darin, daß das von den Geschworenen nach ihrer Privatüberzeugung ausgesprochene Urtheil keiner gesetz-mäßigen Prüfung fähig ist, indem es an einem allgemeinen Maaßstabe fehlt, wornach die Richtigkeit desselben ermessen werden könnte.” Ernst Ludwig August Eisenhart: “Potest poena dilata exigi, non potest exacta revocari”. In: Archiv des Criminalrechts Bd. 3. (1800), Stück 2. S. 18.
Az esküdtszéki bíráskodás bevezetéséért vívott harc Magyarországon speciális volt annyiban, hogy benne nemcsak a társadalmi előrelépés igénye fogalmazódott meg, hanem az elnyomó Habsburg abszolutizmus elleni küzdelem porondja is volt. A nagy francia forradalmat követő években nálunk leghaladóbbnak számító magyar jakobinusok sem követelték ezeknek az új típusú bíróságoknak a megszervezését. Még a mártírhalált halt kiváló jogtudós, Hajnóczy József is elégedett mind nyomtatásban névtelenül megjelent, mind kéziratban fennmaradt munkáiban a feudális magyar bírósági szervezet reformjával.357 Az esküdtszékre vonatkozó nézetek feltűnésének első jelei nálunk csak a reformkorban kezdtek mutatkozni, de még a haladás olyan harcosai, mint Széchenyi és Kölcsey sem tartották lényegesnek az esküdtszék meghonosítását. Általában törvény előtti egyenlőséget követeltek, kiálltak az úrbériség eltörlése mellett és ki akarták terjeszteni a bírói tisztség viselésének jogát a megfelelő szakképzettséggel rendelkező nemtelenekre is.358 Az 1830-as évek végétől kezdve megjelentek a rendi alapon működő igazságszolgáltatással szakítani, helyette az esküdtbíráskodást bevezetni akarók, s számuk nőttön-nőtt. Zsoldos Ignác akadémiai székfoglaló előadásában 1839. november 17-én, a Magyar Tudós Társaság tizedik nagygyűlésén fejtette ki nézeteit arról, hogy a személyes szabadság legbiztosabb 145kezesei az esküdtszékek tagjai, “kik a törvény vaspályáján érzéketlenül haladó igazságszolgáltatás egyetlen védelmei”.359 Ennél jóval szélesebb társadalmi kört szólított meg Szemere Bertalannak a büntetőbíráskodás kérdéseit is érintő, nyomtatásban először 1840-ben megjelent nyugat-európai útleírása,360 amelyről ezt állapítja meg reformkorunk egyik legkiválóbb kutatója, Both Ödön: “E kötetben a szerző úgy állította egymás mellé a magyar és a francia bíróságokat, hogy minden gondolkodni tudó és akaró olvasójának a francia esküdtszéki szervezet és eljárás magasabbrendűségét kellett elismernie a magyar feudális bíróságok és eljárás felett”.361 Kossuth Lajos 1841 márciusában a Pesti Hírlap hasábjain szállt síkra az esküdtszék mellett, mondván, hogy enélkül “sem a büntető törvényszolgáltatás, sem az alkotmányos szabadság épülete bevégezett nem lehet.”362 Pár hónappal később a nagyszerű jogász, Szalay László tette közzé több, mint ötíves tanulmányát, amelyben nagy összehasonlító joganyag felhasználásával fordította olvasói figyelmét az esküdtszéki bíráskodással járó előnyök felé.363
Vö. Bónis György: Hajnóczy József. Budapest, 1954. 252. és a köv. lapok, továbbá Csizmadia Andor (sajtó alá rendezte): Hajnóczy József közjogi-politikai munkái. Budapest, 1958. 84. és köv. lapok.
Részletesebben lásd, Balogh Jenő: A “stadium” és Széchenyi büntető perjogi javaslatai. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése 80. évfordulójának ünnepére. Budapest, 1933. 77. és köv. lapok.
Zsoldos Ignácz: A bírákról s bíráskodásról általában. A Magyar Tudós Társaság évkönyvei. 5. kötet. 1838-1840. Buda, 1842. 2. osztály, 368. p.
Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Pest, 1840. E tárgyra nézve bővebben lásd Both Ödön: Die wichtigeren sozialen, politischen und verfassungsrechtlichen Ansichten des jungen Bertalan Szeme-re. Szeged, 1985. In: Acta Jur. et Pol. Szeged, Tom. XXXIII. – Studia in honorem Velemirii Pólay septuagenarii.
Both Ödön: Küzdelem az esküdtbíráskodás bevezetéséért Magyarországon a reformkorban és az 1848. április 29-i esküdtszéki rendelet (a továbbiakban: Esküdtbíráskodás). 9. 1. Szeged, 1960. In: Acta Jur. et Pol. Szeged, Tom. VII. Fasc. 1.
Kossuth Lajos: Bűnper. Pesti Hírlap 1841. március 10.
Szalay László: A büntető eljárásról különös tekintettel az esküdtszékekre. Pest, 1841.
Az országgyűlés 1843. november 29-i kerületi ülésén a büntető eljárásjogi törvényjavaslat feletti vitát Ghéczy Péter nyitotta meg, kiemelve az esküdtszékek fontosságát. Zsedényi Edvárd, a konzervatívok vezérszónoka felszólalásában ad Graecas Kalendas indítványozta elhalasztani a szóban forgó intézmény bevezetését. Hosszas tanácskozás kezdődött, majd ismét Szemere Bertalan határozott fellépése mentette meg az ügyet: remekül felépített beszédében sorra cáfolta meg a “fontolva haladók” érveit, minek következtében az országgyűlés alsó táblája még azt is megszavazta, hogy az esküdtszékek alakításánál ne legyenek tekintettel a születési, rendi előjogokra. A főrendi tábla azonban 1844. szeptember 10-i ülésén nemet mondott, és ezzel meghiúsult az átfogó bírósági reform.
1848-ban azonban ismét megmozdult a progresszió: Pest népe a 12 pont nyolcadikjaként követelte az esküdtszékeket. Az országgyűlés kénytelen volt politikáját (Kossuth szavaival) “a körülmények színvonalára” emelni, ami ez esetben végre az esküdtszékek felállításához vezetett, mégha csak a sajtóvétségek elkövetői ellen indítandó 146eljárásra korlátozottan is, nevezetesen az 1848:XVIII. tc. II. fejezetének tizenhárom szakasza által megállapított keretszabályozás formájában.364 A Deák Ferenc nevével fémjelzett esküdtszéki rendelet365 rendelkezései közül szabadjon az esküdtképességet szabályozó rendelkezéseket kiemelni. A rendelet szerint minden törvényhatóságban (a rendelet kézhezvételét követő 14 napon teljesítendő összeírás nyomán) fölállítani rendelt esküdtszékek tagságára nézve igen hasonló szabályozást olvashatunk a passzív országgyűlési választójoghoz képest. Eszerint esküdtképesek a 24. életévüket betöltött, de 60-at még el nem ért személyek, kik évi 200 forint tiszta jövedelemmel rendelkeznek. Mind az életkori, mind a vagyoni cenzus alól felmentést kaptak a nyilvános tanárok, az akadémiai tagok, más tudósok és orvosok, ügyvédek, mérnökök és a községi jegyzők. Kategorikusan kizárta a tagságból a rendelet az egyházi személyeket, a katonákat, bírákat, ügyészeket, szolgákat, napszámosokat és írástudatlanokat, valamint a vakokat és nagyothallókat (1-4. §). A jogalkotó láthatóan a büntető ítélkezés jogát is hasonló társadalmi állású személyek kezébe kívánta adni, mint akiket a törvényhozás képviselőházába engedett. A rendelet által kilátásba helyezett büntetések rendszeréről ehelyütt annyit, hogy az mindenben megfelelt a polgári szemléletű büntetőjognak, konkrétan pedig még az is elmondható, hogy a szövegezés oly nagy mértékben támaszkodott az 1843. évi II. javaslatra, hogy annak szövegéből egyes részleteket csekély stiláris változtatással több helyütt szó szerint átvett.
Vö. Both Ödön: Az 1848. évi sajtótörvény létrejötte. (A sajtószabadság problémája Magyarországon a reformkorban.) Szeged, 1956. Acta Jur. et Pol. Szeged. Tom. I. Fasc. 4. 54-64. p.
Bár az 1848. április 29-i esküdtszéki rendeletet a szakmai közvélemény minden további nélkül Deák Ferenc nevéhez kapcsolja, meggyőző érvek szólnak amellett, hogy a rendelettervezet fogalmazványa – a nem jelentős számú javításoktól eltekintve –, így a munka érdemi része nem a miniszter, mégcsak nem is a kodifikácionális ügyosztály vezetésével megbízott Szalay László, hanem az ügyosztály fogalmazói segédje, Békey István tollát dicséri. Lásd Both Ödön: Esküdtbíráskodás, 21. p.
1848 büntetőjogtörténeti áttekintéséhez nagyon hozzá kívánkozik egy “pillanatfelvétel” a gyakorlatból. A magyar reformkor jogtörténetével talán legtöbbet foglalkozó jogtörténészünk egyik remek tanulmánya foglalkozik Szeged város azévi büntetőjogával.366 A szegedi “rabokat ítélő törvényszék” hatásköre a megyei büntető sedriakhoz hasonlóan a felségsértés, hűtlenség és a tágan értelmezett bankjegyhamisítás eseteinek kivételével minden közbűntettre, sőt bizonyos magánbűntettre is kiterjedt, az utóbbiak közül főleg a testi sértések súlyosabb eseteire. Eredetileg csak polgárok és jobbágyok ellen járhatott el, nemesek és katonák ellen nem. Ezt a nyílt rendi jogegyenlőtlenséget törölte el az 1848:XXIII. tc., melynek értelmében a rendi hovatartozás a városokban elveszítette eljárásjogi jelentőségét. A város bírósága (a 147régebbi gyakorlatot folytatva) 1848-ban is megtéríttette a büntetés kiszabásán túl a sértett polgári jogi igényét, sőt a gyermekét kocsmában elhagyó anyát 60 forint tartásdíj megfizetésére is kötelezte.
Both Ödön: Szeged város büntetőbíráskodása 1848-ban (a továbbiakban: Szeged). Szeged, 1958. In: Acta Jur. et Pol. Szeged, Tom. IV. Fasc. 1.
A büntetőperekben az ártatlanság vélelmét nem ismerve a befogottat egyszerűen rablónak, gyilkosnak titulálták a per során. Helyzetét súlyosbította, hogy a nemtelenek elleni per általában a sommás büntető per szabályai szerint folyt, ahol hivatásos védő nem működhetett közre.367 A bizonyítás során még mindig a kötött bizonyítás rendszere érvényesült, ám ennek keretei között 1848-ra Szegeden is az anyagi bizonyító eszközök váltak túlnyomóvá. A bizonyítás alaki eszközei, köztük az eskü, még nem tűntek el teljesen, de “tisztító” vagy “főre való esküvel” a vitatott büntetőügyet már nem döntötte el a városi törvényszék. A szóbeli bizonyítékok megszerzése során, így a beismerő vallomás esetén is, erőszakhoz már nem nyúltak a bírák: “Bizonyosat nem írhatunk ugyan, de tagadó vallomások igen nagy számára tekintettel valószínűnek tartjuk, hogy a beismerés kicsikarása érdekében városunkban 1848-ban legalább rendszeresen már nem kerül sor sem tortúrára, sem szelíd tortúra alkalmazására.”368 A sommás perben hozott ítélettől eltérően a rendes büntetőper befejeztével hozott ítélet ellen volt helye fellebbezésnek a királyi táblához, 1848-ban azonban Szegeden a felperes tiszti főügyész egyetlen fellebbezést sem terjesztett elő.
“A város törvényszékének 1848. évi jegyzőkönyve kifejezetten mindössze egy alkalommal tesz említést arról, hogy a szabadlábon lévő vádlottakat törvényes megbízottjuk is képviselheti a bíróság előtt.” Szeged, 15. p.
Szeged, 19-20. p.
A vérhatalommal rendelkező törvényszék 1848-ban mindössze egy alkalommal szabott ki halálbüntetést, egy igen súlyos beszámítás alá eső rablógyilkosnak vétette fejét. Nem tűnt még el a bot és a korbács által foganatosított testfenyítő büntetés sem teljesen, bár a májusban megválasztott új összetételű, polgári szemléletű bírákból álló fenyítőszék csak egy ízben, október 20-án ítélte 25 korbácsütésre egy tettenért bűnszövetség vezetőjét, a bátaszéki cigányvajda feleségét. A legsűrűbben alkalmazott szankció a szabadságvesztés volt. A büntetési tételek generális maximuma 5 év volt, minimuma pedig 6 óra, a gyakorlatban azonban ritkán került sor 1 évet meghaladó szabadságelvonásra. Elmondható, hogy a szegedi törvényszék bírái joggyakorlatukban az anyagi büntetőjog terén 1848-ban már nem feudális, hanem polgári szemléletre valló elveket érvényesítettek – büntetőtörvény híján is.
