A KÖNIGGRÄTZI CSATA UTÁN.
A KÖNIGGRÄTZI CSATA UTÁN.
A porosz seregek 1866 julius 3-dikán döntő csaták nyertek az osztrák seregek fölött.
Julius 7-dike óta – írja Gorove István naplójában – mióta temesi birtokomból visszajöttem, figyelem a dolgokat, melyek ügyeinkre közvetlen befolyással vannak.
E hadjárat, mely hét nap alatt az osztrák birodalom legerősebb seregét tönkre tette; mely az ellenségnek a birodalom legbelsejét és székvárosát megnyitotta; e hadjárat, melynek következtében az osztrák kétségbe esetten a leglealázóbb s egyszersmind a legfurcsább menekülési eszközökhöz nyúl, minők Velencze s Olaszország átadása nem az olasznak, hanem a francziának; e hadjárat, melynek következtében az osztrák összes kormány ma Magyarországba vonul vissza, a hadsereg minden fölszerelési s előkészületi hivatala itt üti fel tanyáját, a császárné s a trónörökös Budára menekűlnek 578minő következésekkel van Magyarországra nézve? Részletekben írom le előbb, mielőtt az egész situatiót rajzolnám.
A magyar kormány az ujonczállítás ügyében a legnagyobb ellenszenvre, sőt ellenszegülésre talált; a hivatalos jelentések mindenünnen úgy szólanak, hogy az ujonczozás keresztűl nem vihető; három nappal ezelőtt azt a módosítást kellett rajta tenni, hogy a főispánok fogadás, önkénytesek vagy a hol lehet, sorsolás útján állítsák ki a hogy képesek az ujonczokat. Maholnap az egész rendeletet vissza kell vonni. Ez azoknak kudarcza, kik az országot nem akarták megkérdeni.
Más a magyar kormányférfiakról nem hallatszik.
A császárné 9-dikén lejött fővárosunkba, minden bizonynyal azért, hogy meggyőződést szerezzen magának róla, milyen a dynastia irányában itt a hangulat. A császárné megérkezésekor megjelent Deák azon előre bocsátott kijelentéssel: «Gyávaságnak tartanám elfordulni a császárnétól most, mikor szerencsétlenségben van, miután elébe mentünk akkor, midőn a dynastia dolgai jól állottak» Deákkal kivonultunk még: Andrássy, Szentiványi, Kemény, Szentkirályi, Kovách László, én és többen. Tehát daczára a változó hangulatnak úgy lépünk föl, mint fölléptünk 65 végén és 66 elején.
Ugyanily fogadásban részesűlt a császárné 13-dikán több követek részéről, kik közűl azonban hiányzék Deák. Ez alkalommal egy igen nagy néptömeg jelent meg, mely szívesen fogadta a császárnét s az ez úttal érkezett trónörököst s nővérét.
Ilyen tehát a hangulat az egyik oldalról.
Más oldalról mindenfelől jönnek a hírek, hogy az ország érzülete naponkint forradalmiabbá válik. Kecskeméten az olasz foglyokat ezrek fogadják roppant lelkesedéssel; Fejérmegyében a nép kinyilatkoztatja, hogy készebb az erdőkbe futni s magát eltorlaszolni, mint magát a mészárszékre vitettni. Ez most a jelszó az új porosz lőfegyverek következtében. Pesten a külvárosok zúgnak; az ifjuság legnagyobb része veres tollat tűzött. Szólottam egy mérsékelt, előkelő választómmal, a ki azt állította, hogy Deák és pártja a jövő országgyűlésen minoritásba jutnak, s vegyék által mások a párt vezetését, mint pl. Ghyczy. Horváth Lászlóval Gyöngyös hangulatáról beszéltem s ő is azt állította, hogy a 15-ös bizottság munkálatának bukni kell; Somssich egy négy tagból álló társaság előtt nyilvánította, hogy ha még egyszer megverik az osztrákot, Magyarországban bizonyosak a kitörések.
Ilyenek a más oldalról való symptomák.
Mit csinál e közben a magyar kormány?
Lajtán túl is erős az elégületlenség s átalános a követelés, hogy a régi rendszerrel örökre szakítani kell: alkotmány-, miniszteriumváltoztatás s a magyaroknak két föliratuk szerinti kielégítése.
Mit csinál a magyar kormány? Semmit. Azt mondják, megállapodásuk az, most nem tenni semmit, de a békekötés után ügyekezni, kielégíteni a nemzetet? Miként? alább szólok róla.
579Julius 10-dike volt, midőn Deákkal a Császárfűrdőből jöttem. Teméntelen felszólításokat kapott, mondá ő. Egyik azzal jön: neked nagy befolyásod s nagy popularitásod van, állj élére a dolognak, segíts a kormányon; a nemzet követni fog s nincs kétség benne, ezen az úton a magyar dolgokra, a döntő befolyást a legfelsőbb körökben magadnak kivívod. Képzelheted, mit feleltem nekik. Jön a másik; ez azt mondja: csak neked van popularitásod, rád hallgat a nemzet; állj élére a dolgoknak; követeld, hogy az országgyűlést összehívják; az országgyűlés mondja el még egyszer, mit akar; határozza meg a föltételeket, s ha nem teljesítik, majd tudja a nemzet, mit tegyen. Ezeknek azt feleltem: És ha a békét nálunk nélkül megkötik s Ausztriának ismét visszaadatik a lehetőség, 300 ezer ember felett rendelkezni: hogy fogod te vagy én vagy akárki kivívni azt, a mit követelnénk?
Az események oly előre nem látható folyást vettek, hogy egyes ember most tanácsot nem adhat, irányok felett nem uralkodhatik. És mégis, mondám én neki, ha a császár lejön, lehetetlen, hogy tanácsod ki ne kérje; legalább hasonlíthatatlanúl rosszabbúl venné a nemzet most, mint vette a télen, ha a császár nem szólana veled.
«Az meglehet, válaszolá ő, de én oly tanácsokat adnék, melyekről előre tudom, hogy el nem fogadná». Én arra czéloztam, hogy a fővárosban maradjon, hogy szava, tanácsa, személyisége ne veszszen el ezen döntő pillanatokban, milyek a forradalom óta a birodalomban nem voltak. De Deák a maradásra rá nem birható. Ő megy Szent-Lászlóra holnap 15-dikén.
Az ő ítélete saját magáról ez: a mostani események a magyar ügyet az európai viszonyokkal hozzák összeköttetésbe; én ezeket nem ösmerem; én csak a magyar törvényeket ösmerem, én a mai pillanatban nem vállalkozhatom a vezetésre. A tény azonban az: hogy az idők zavarosak, ő a nyugalmat szereti s a felzúdult kedélyek közt erélyt kifejteni, ha soha nem volt jellemében, most már kora sem engedi meg neki.
Visszatérve julius 9-dikére, ezen a napon délutáni egy órakor Sennyey Andrássyt kérette magához. «Kérlek, édes barátom, én fel vagyok hatalmazva téged az iránt megkérdezni: mi volna a jelen körűlmények közt a te programmod?» «Erre határozottan válaszolhatok, felelt Andrássy, noha a kérdésre nem voltam elkészűlve. Programmom első pontja, hogy ti csináljatok helyet másoknak, olyanoknak, kik iránt a nemzet bizodalommal van; ott van Deák, ruházzátok reá a felelősséget és a dolog menni fog.» Mintha meglőtték volna, olyat ugrott Sennyey. «Hogyan! Te azt mondod, hogy ti mehettek, Ihr könnt gehen? ez a te válaszod az én kérdésemre? És ti azt gondoljátok, hogy a császár benneteket elfogadjon? Annyira nem vagyunk, hogy mi takarodjunk és ti triumphussal bevonúljatok!» E szavakat Sennyey nagy fölindulással mondotta.
Sokat beszéltünk még Andrássyval; ő felindúltan a mostani kormányférfiak ellen, s kijelentve, hogy a jövő országgyűlésen a legélesebben ezek 580ellen fogja támadásait intézni, természetesen úgy, hogy a miniszteri jelöltséget nem fogadja el.
Az utolsó napokban egy magyar miniszterium kinevezése esetére Andrássy hozatott szóba mint miniszterelnök. Vannak olyanok, kik azt állítják, hogy, mivel az első miniszterium sorsa bizonytalan, Deák miniszter ne legyen, hogy el ne használja magát; mások azt állítják, – s ezek közé tartozom én is – hogy ő e mozgalmas időben egyátalán nem vállalna ilyen megbízást. Igy állván a dolog, Deák minisztersége most lehetetlen. Pedig Deák nélkül semmi nemű miniszterium fenn nem állhat.
Lehet, hogy Deák a támogatást pártja embereinek megigéri; de már az első differentiánál az országgyűlésen úgy nekik menne, oly keményen és nyersen bánna el velök, hogy minden tekintélyüket lerontaná.
Sennyey tapogatódzása után Andrássynál, ő is, én is valószinűnek tartottuk, hogy Deáknál is tapogatódznak. Andrássy tegnap (13-dikán délben) azt mondá nekem, hogy elmegy Deákhoz, ezt tőle megtudni. Én együtt ebédeltem Lónyayval. Szóba jött a jövő kormány alakulása. Hogy Deák nem vállalkozik, ez bizonyos, mondá ő. De én azt hiszem, felelém, hogy ő támogatni sem fogja a miniszteriumot. Én pedig azt hiszem, hogy fogja támogatni, vagy legalább nem fogja megtámadni. E nyilatkozatból bizonyos, hogy Lónyay Deákkal ez iránt szólott, s másodszor bizonyos, hogy a miniszteriumban, mely a mostani combinátiók szerint más, mint Mailáth-Sennyey-Bartal miniszterium nem lehet, Lónyay is részt venne. Ezt különben mindnyájan gyanítottuk, kik Lónyay magaviseletét az utóbbi időben figyelemmel kisértük. A mostani kormánykörökben azonban az uralkodó nézet az, hogy addig, míg a jelen dráma jobban ki nem fejlődik és a kárpit le nem gördűl, változtatást tenni nem kell; be kell várni a békekötést azután nyugodtabb viszonyok közt tenni változtatást.
Szóval ők nem akarják a jelen perczeket felhasználni arra, hogy a nemzet kivánatit kielégítő változást vívjanak ki. Meg akarják várni, míg a mai viszonyok elmulnak, míg az idő viszaállítja a bécsi csökönyösséget, a hadsereg megmenekszik, s ekkor bemutatni magukat ismét a nemzetnek, mint felfelé az egyetlen lehető embereket, s talán még hálát sajtolni ki a nemzettől azért, hogy ők azok, a kik neki ezt meg azt kivívták, s kiket a bécsi centralistikus törekvések megtűrnek. Örökös politikája e conservativ cliquenek, magát perpetuálni a hivatalokban és hatalomban.
Sokat beszéltűnk még Andrássyval pártunk mostani feladatáról és jövőjéről. Én nézeteimet a következőkben összpontosítom:
Szerencsétlenség hazánkra, s tán megsemmisűlése pártunknak, ha a jelen idő úgy folyik le, hogy Magyarország törvényes állásának kivívása nem következik be. A nemzet jogaiért vívott harcz vezetése a 65/6-diki országgyűlésen a Deákpártnak jutott. E békés harcznak semmi kedvező eredménye nem volt. Ha már most, midőn amugy is a nemzet egyik része, megunva a várakozást s elvesztve a bizalmat, a megfejtést más téren keresi, 581e békés politika a legkedvezőbbnek mutatkozó jelen pillanatban is meddőnek bizonyúl, mi természetesb, mint hogy a nemzet többsége e politikát s e politika híveit el fogja ejteni s egészen más irány – a forradalom – felé fog fordúlni. És mi, lekötve programmunkhoz, a békés kiegyenlítés eszméjéhez, mint ennek hívei el fogjuk veszíteni minden befolyásunkat, minden hatásunkat. Hozzá még, hogy most nem is szólhatunk, a kormányt sem sürgethetjük, s nem fordíthatjuk javunkra a programmunk netaláni nyílt megtagadásából származó situatio kedvezményeit, tehát tűrnünk kell és szótlan néznünk, miként semmisülünk meg, vagy legalább hosszú időre paralysáltatunk, addig legalább, míg szavunktól a kormány maga föl nem ment az által, hogy békeföltételeinket el nem fogadja.
Jaj a hazának, ha megindulna a forradalmi irány és belőle oly mozgalom fejlődnék, mely félretolná e nagy, e becsületes, e tehetségekben gazdag pártot.
Az Andrássy és Sennyey közt folyt beszélgetésről egy másik forrásból e gyűjtemény szerkesztője a következőket meríti: Sennyey Pál br. Andrássy nyilatkozatára, hogy «ti menjetek» ezt felelte: Készek vagyunk menni de előbb legyen meg a kiegyezésnek szilárd alapja. Ha ez meglesz és ezzel megfeleltünk ő felsége megbízásának, akkor itt hagyjuk helyünket. De addig ő felsége megbízása elől nem térhetünk ki.
Miként e gyűjtemény szerkesztője egy harmadik forrásból értésűl, Andrássy Gyula gr. Sennyey kérdésére, mi a fenforgó viszonyok közt az ő programmja, válaszul ezt adta: Emlékeztetlek az ebédre Apponyi Györgynél 1861 elején. Ott azt a felszólítást intéztétek a szabadelvű párt jelen volt tagjaihoz, hogy támogassunk benneteket Bécscsel szemben. Én figyelmeztettelek benneteket, hogy ama az alapra, a melyen ti álltok, mi nem léphetünk reá, s elmondottam, hogy véleményem szerint mit kellene ő felségének ajánlani, hogy Magyarországgal tartós béke jőjjön létre. Fölhívástokra, próbáljam meg én ő felségével így beszélni, fejtegettem, hogy ő felségének nem lévén bizalma az 1848-diki törvényekhez, legalább az egyénekben kell megbíznia, akik e törvényeket végrehajtják, s hogy e szerint ti vagytok hivatva a korona tanácsosai lenni. Azóta követett politikátok megváltoztatta a helyzetet és állástok már most tarthatatlan. Ily körülmények közt programmom nem lehet más, mint hogy menjetek.
