AZ ORSZÁGGYŰLÉS ELNAPOLÁSÁRÓL A HÁBORÚ MIATT.
AZ ORSZÁGGYŰLÉS ELNAPOLÁSÁRÓL A HÁBORÚ MIATT.
A képviselőház 1866 junius 26-dikán tartott ülésében fölolvastatott ő felségének junius 24-dikén kelt következő leirata:
Kedvelt hiveink! Midőn a közelebb lefolyt év végnapjaiban kedvelt Magyarországunk hű főrendeit és képviselőit körülöttünk egybeseregelve üdvözöltük, és törvényhozói közreműködésöket igénybe vettük, tevők ezt azon reményben, hogy a béke áldásai, melyeket akkorban zavartalanul élvezének birodalmunk összes népei, számukra tartósan megóva leendnek.
E remény, mély fájdalmunkra, meghiusúlt.
Ismeretes az országosan egybegyűlt főrendek és képviselők előtt azon válságos helyzet keletkezése, mely végkifejlésében minket arra kényszerített, 571hogy őseinktől öröklött országaink nemzetközi szerződések által biztosított területi épségének és hatalmi állásának sértetlen fentartása végett az önvédelemnek legvégső jogosúlt eszközéhez, a jogtalan megtámadás fegyveres visszatorlásához nyúljunk.
Ama benső küzdelmek súlyát, melyek atyai szivünket az elhatározás nehéz perczeiben ellepték, fokozta azon érzet, miszerint e csapásnak ép akkor kellett ránk nehezednie, midőn uralkodói hivatásunk legfőbb feladatát követve, birodalmunk belviszonyainak alkotmányos rendezését, és ezzel egybefüggőleg kedvelt Magyarországunk közjogi és belkormányzati önállóságának szilárd megalapítását tűztük ki egy oly korszak kiindulási pontjául, melynek sarkkövét a fejedelem és népei között újból felköltött bizalom és a kölcsönös érdekeknek innen folyó méltányos kiegyeztetése képezendette.
Élénk örömmel tölti el keblünket, hogy tanúi lehettünk ama lelkesült viszhangnak, melylyel abbeli szándékunk valósítása Magyarországunk hű népeinél találkozott, tanúi ama komoly elhatározottságnak, melylyel az országosan egybegyűlt főrendek és képviselők fejedelmi czélzatainkat elsajátítva, a közös feladat rájok esett részének megoldásához járulni indúltak.
Valamint megelégedéssel szemléltük azon munkásságot, melyet az országgyűlés, a birodalom láthatárán emelkedő fellegek daczára, és a felvett irányt se ezek által, se a nemzet áldozatkészségét újból igénybe vevő hadikészületek folytán nem tévesztve, kifejtendő volt.
Ám de lehetetlen önönmagunkat elvonnunk annak fájdalmas felismerésétől, hogy az ügynek sikere, mely mindnyájunk szivén fekszik, mindenekelőtt a kedélyek teljes nyugalmától – a békének im e legmagasztosb áldásától – van feltételezve, míg másrészt a lételében megtámadott birodalomnak védelme saját fejedelmi gondjaink legfőbb megfeszítését igényli.
Csak is a tőlünk nem függő, általunk a becsület legszélsőbb vonaláig elkerülni szándékolt kényszerűség az tehát, a mely előtt meghajolva kényteleníttettünk elnapolni az országosan egybegyűlt főrendek és képviselők üdvösen megindult tanácskozásait.
Teszszük ezt azon reményben, hogy a fejedelmek és népek sorsának legmagasb intézője a jó ügynek a győzelmet, az általa szentesített fegyvereinknek a vég diadalt megszerezvén, mielőbb képesek leszünk ismét egybehívni Magyarország közgyűlését, és a beállható viszontagságokkal szemben már is élénken nyilvánuló hű ragaszkodás tanuságai által még inkább ösztönözve, személyes vezérletünk mellett sikeresíteni az általunk kezdeményezett mű végleges befejezését.
Midőn az országosan egybegyűlt főrendek és képviselők, és általok kedvelt Magyarországunk hű népeit állandó fejedelmi kegyelmünk és kegyelmességünk felől biztosítanók, egyuttal ünnepélyesen elnapoltnak nyilvánítjuk az általunk egybehívott jelen országgyűlést.
Deák Ferencz: Tisztelt képviselőház! Szívemből sajnálom, 572hogy midőn annyi fontos teendő megkezdésén alig vagyunk túl; midőn minden erőnket, tehetségünket, fáradozásainkat a haza javának előmozdítása veszi igénybe: akkor, úgyszólván munkálkodásunk kezdetén, megszakasztatnak tanácskozásaink a kiütött súlyos háború miatt. Ő felsége ennélfogva ezen országgyűlés tanácskozásait elnapolja. Ez elnapolás – nézetem szerint – nem lehet bezárása az évi ülésszaknak, mert ez egyenesen a törvénybe ütköznék, hanem elnapolása az ülések folytatásának, a mihez ő felségének ugyanazon törvény szerint joga van. Mi tehát ez elnapolás ellen fel nem szólalhatunk, mert a fejedelmi jog gyakorlatát el kell ismernünk; mivel pedig azt vissza nem utasíthatjuk, erre nézve valamely végzésnek vagy határozatnak tárgya nincs: de van igenis helye annak, hogy midőn a jegyzőkönyvbe beleigtatjuk, hogy ezen királyi leirat kihirdettetett, akkor a kihirdetés után jelentsük ki azt, a mit kijelenteni mulhatatlanul szükségesnek tartunk. Én a jelen, valóban nehéz helyzetet tekintetbe véve, következőket vélnék a jegyzőkönyvbe, mint kijelentésünket, igtatni. Engedje meg a t. ház, hogy ezt nagyobb biztosság és hűség okáért fölolvassam. (Olvassa:) «A képviselőház fölötte sajnálja, hogy a közbejött súlyos háború miatt ő felsége kénytelen az országgyűlésnek tanácskozásait egy időre elnapolni. Nem tekinti a képviselőház ezen elnapolást az évi ülés berekesztésének, mely a törvény rendeleteivel is ellenkeznék, hanem egyszerűen a tanácskozások ideiglenes elhalasztásának, s óhajtja és reméli, hogy ő felsége rövid idő alatt szerencsésen bevégezvén a háborút, fejedelmi gondoskodását ismét kiválólag országainak belviszonyaira fordíthatja, s az országgyűlés mielőbb folytathatja megszakasztott tanácskozásait, és ő felségével együtt működhetik az ország szellemi és anyagi érdekeinek előmozdításán. Fájlalja a képviselőház, hogy ismételve fölterjesztett feliratai mind ez ideig sikeretlenek maradtak s az ország jogos kívánatai még most sem teljesültek. Állandóan ragaszkodik a képviselőház eddigi fölirataiban kifejtett elveihez, s azoknak alapjan jogszerűleg kívánja és reméli, hogy az ország alkotmánya teljes épségében mielőbb vissza fog állíttatni.» (Élénk helyeslés.) Ezt óhajtanám a jegyzőkönyvbe igtatni, s ezuttal teendőnket befejeztük volna.
Tisza Kálmán a baloldal minden árnyéklatai nevében a következő jegyzőkönyvi kijelentést indítványozta: «Fájdalommal értette a képviselőház, hogy ő felsége több oldalról háborúval van megtámadva. Következése ez nagy részben az alkotmányellenes kormányzatnak, mely a háború csapásait idézte elő akkor, midőn az ország alkotmányos és anyagi érdekei a 573békét tették volna szükségessé. Neveli e fölötti fájdalmunkat az, hogy a jelen kormány az országgyűlés minden loyalitása és készsége daczára elmulasztotta az alkotmány visszaállítását, úgy, hogy ma is a nemzet befolyása nélkül rendelkeznek a nemzet vérével és pénzével, s aggódnunk kell inséggel fenyegetett hazánkfiai sorsán is. Ünnepélyesen kijelentjük egyébiránt, hogy alkotmányunk visszaállítása iránt ismételten kifejezett kívánalmainkhoz tántoríthatatlanúl ragaszkodunk és minden újabb törvénytelenség ellen előre is tiltakozunk». (Helyeslés a baloldalon. Szavazzunk! Szavazzunk!)
A képviselőház Deák Ferencz indítványát fogadta el.
Még junius 23-dikán – írja Gorove István naplójában – midőn közvetlenül Sennyey látogatása után Deák-hoz mentem, s az elnapoló leiratról volt szó, tehát rögtön, midőn az országgyűlés bezárásáról értesűlt, ezt mondá nekem: «Már gondolkodtam arról is, mit mondjunk a leiratra, minthogy ehhez szólani jogunk van. Azt tartom, alig mondhatunk mást, mint hogy sajnáljuk, hogy az országgyűlés ülései berekesztetnek, s reméljük, hogy ha a háború szerencsésen befejeztetik, az országgyűlés ismét összehivatik, s még valamit arról, hogy ragaszkodunk eddigi kívánatainkhoz». És mi ismét melletted s veled fogunk állani.
Én hétfőn nem voltam Pesten. A mint hallottam, a leiratra teendő nyilatkozat terve közöltetett a határozatiakkal is. És ők róla tanácskoztak, a szerkezettel nem elégedtek meg s ezt Deákkal tudatták. Deákot ez nem lepte meg; ő csak attól tartott, hogy a határozatiak, vagy még inkább a szélső baloldaliak, az ő indítványát megtámadván, keserű s az ügyre nézve a jelen körülmények közt ártalmas vita fejlődhetik ki.
Junius 26-dikán reggel 10 órakor Deáknál voltam. Oda jött Nyáry a hírrel, hogy megegyeztek abban, hogy discutiálni nem fognak. Deák egészen felderűlt. Még az nap hallottam, hogy Deák mennyi elismeréssel nyilatkozott Nyáry- és Tiszáról, hogy a vitatkozásnak elejét vették. Hidd el, mondá egyik barátunknak, az egész éjjel nem hunytam be szemem a miatt, hogy nem fog-e valamely ingerült víta támadni, mert Sennyey ama a lehetőségre figyelmeztetett, hogy az ülésben kémek fognak megjelenni, a kik, ha ingerültség mutatkoznék, vagy a kormány megtámadtatnék, távsürgönyöznek Bécsbe s pár percz alatt itt lehet a rendelet: hogy az ülés azonnal bezárassék. Ily botránynak nem volt szabad az utolsó perczben történni.
Most hiszem, hogy Sennyeynek ilyféle utasítás zsebében volt s ő felelősségét ily formában gondolta elhárítani magáról. Deákra pedig ez hatott; azért követett el mindent, hogy vita ne támadjon, s ezért érezte magát lekötelezettnek a határozatiak iránt.
Deák indítványát nagy többség fogadta el, noha számra bizonyára kisebb mint az, mely az inségügyi indítvány mellett felállott.
Az országgyűlés bezáratott!
574Nem volt ember, ki az országgyűlés kiváló fontosságát ne érezte volna kezdettől fogva. Az udvar, mely elejétől fogva legfőbb figyelmét, egész tevékenységét Magyarországra fordítá; a nemzet egyik része, mely nem vált meg még 17 éves gyűlöletétől s az elszakadásban kereste az ország üdvét; másik része, mely a reménytelenség vagy kétségbeesés hinárjában eddig egykedvűen nézte a soha jobbra nem változó idők lefolyását; ismét egy másik része, mely nemes vagy személyes czélokból kereste a csomó megoldó szálát, az éles ellentétek kiegyeztetését: mindnyájan több-kevesebb reménynyel, több-kevesebb elhatározással, de teljes érdekkel fordultak az országgyűlés által előidézendő események felé.
Minden párt készült a törvényhozási actióra; kevesen a szándékkal, hogy meghiusíttassék az eredmény; többen, hogy figyelő nézők vagy ellenőrök legyenek; legtöbben azért, hogy egy becsületes kiegyezés keresztülvitelét előmozdítsák.
Mindezen árnyéklatok fő képviselői a sorompóba léptek.
De ki minden párton felül emelkedett, ki a helyzetek felett uralkodó hatalmat nyert: az Deák Ferencz. Őt a nemzet többségének rendíthetetlen, osztatlan bizalma juttatta a magas polczra, adván ezzel neki hatalmat az alku vezetésére s erőt úgy egyeseknek, mint pártoknak féken tartására, mintegy azt mondván: a mit te fogsz akarni, akarni fogom én nemzet is.
Észre nem vette a nemzet nagy többsége, hogy e határtalan bizalomból folyó roppant hatalommal mi végtelen felelősséget rakott egy ember vállaira. S helyesen tette-e ezt a nemzet?
Deáknak, a kinek 40 éves politikai multja olyan tiszta, mint senki másé, a kinek hatalma olyan, mint Széchenyién kívül a 30-as években, Kossuthén a 40-es években, senki másé, országos érdeme főleg abban van, hogy az összes szabadelvű mozgalom elé tornyosult akadályokat 1836–1840-ben ő s főleg az ő bölcsesége hárítá el. Páratlan roppant elmebeli tehetségéről, analysáló hatalmas képességéről, s ama mély belátó itéletéről, melynek mása e honban még nem volt soha, nem is szólok. Mindez még nem lett volna elég, azaz mindez még nem fejtené meg, hogy miért ruházta a nemzet többsége e határtalan bizalmat Deákra.
1848-ban Deák a keresztülvitt alkotmányreformnak csak azért nem örvendett, mert belátta, hogy mindezen vivmányok fentarthatók nem lesznek, aggodalmak közt s mintegy kényszerítve lépett a miniszteriumba.
A következést igazat adott neki.
1849-től 60-ig passivitásba vonúlt s előre kijelölte a hibákat, melyeket a germanisáló, absolutista kormány elkövetend; passivitást ajánlott a nemzetnek s ennek példájával maga ment elől; tűrt és hallgatott: sem maga, sem környezete semmiféle titkos áskálódásokban részt nem vett.
A következés ezen eljárását is igazolta.
Midőn 1860-ban a germanisáló, absolut kormányrendszer megbukott, s az annyi éven keresztül elnyomva tartott nemzeti erők felduzzadtak: a 575jogfolytonosság eszméjét ő állította fel s melléje őrül a pragmatica sanctiót. A nemzet e nélkül kalandor kísérleteknek ment volna elébe. Ő a rakonczátlanságokat és kicsapongásokat előzte meg.
A jogfolytonosság a 48-diki törvényeket fedezte: ez imáját a nemzetnek. Ezzel a nemzetet nyerte meg. A pragmatica sanctio az elszakadási vágyakat terelte józan irányba. Ezzel az udvart nyugtatta meg.
A következés megmutatta, hogy ebben is igaza volt.
1861-ben mint szigorú embere a törvényességnek, a 48-diki törvényektől nem tágított, de hogy az uralkodóval érintkezésbe akarta hozni (a fölirat által) a nemzetet, s hogy a föliratban a létező ellentétek kiegyenlítésének eszméit lerakta: positiv törekvések felé irányozta a nemzetet, ellenében ama bizonytalanságnak vagy masquirozott irányzatoknak, melyenek törvényhozási, országgyűlési téren nincs értelmök, s melyeknek utolsó határvonala csak a forradalom, melynek ha elszakadás a czélja, kivihetetlen, de még ha kivihető volna is, eredményében problematikus.
A kormány nem lépett reá a Deáktól kijelölt ösvényre, s öt évi meddő vergődés lőn a következés. A nemzet többsége magáévá tette a Deáktól kitűzött irányt.
A következés mutatta, hogy Deák helyesen cselekedett.
Az egyezkedés eszméje fölvétetvén a 61-diki országgyűlés programmjába, előre volt látható, hogy sem a német kormány részéről, sem a helyzetet személyes czélokra felhasználni óhajtó bizonyos honfiaink részéről nem fognak hiányozni az erőlködések, hogy az alkú az ő kívánságaik érdekéhez képest fejlesztessék. Az alkú sikamlós, meredek tér. De Deák a jogfolytonosság kötelékeivel az alkut bizonyos pontokhoz kötötte, s kimutatta, hogy ha Magyarország s a birodalom ügyeit egyezkedés útján s nem a hatalom szavával akarják rendezni, más menekvés nincs, mint azon térre állani, melyet a föliratban kijelölt.
A nemzet 1861 után ismét passivitásba vonúlt, s tűrte a szédelgő garázdaságot, melyet irányában újra megindítottak s folytattak.
Sokan találkoztak, még pedig a független hazafiak közül is, kik megunva a nyomasztó állapotot, kedvezőtlen körülmények közt is megindítani szerették volna, az egyezkedést.
Deák tántoríthatatlan maradt, s a következés megmutatta, hogy igaza volt.
