ELÉGÜLETLENSÉG DEÁK FERENCZ POLITIKÁJÁVAL.
ELÉGÜLETLENSÉG DEÁK FERENCZ POLITIKÁJÁVAL.
Február 12-dikén – írja Gorove István naplójában – értekezletünk volt Bezerédj Lászlónál. Jelen voltak: Eötvös, Andrássy, Lónyay, Csáky László, Kubicza Pál, Szapáry Gyula, Bezerédj és én. Tárgya: legyenek-e felszólalások a válaszfölirati vitában. Beláttuk annak szükségét, hogy fölszólaljunk, de féltünk, hogy e felszólalások közben oly nézeteket is fejtegethetnénk, melyek Deák nézeteivel nem találkoznak, ez pedig meghasonlásra vezethet. Az állapot súlyos voltát mindenki érezte. A helyzet, a melyet Deák készít, reám nézve oly nyomasztó, mondotta Andrássy, hogy ha sokáig így tart, kénytelen leszek magamnak más útat keresni. Az állás fonák, mondotta Kubicza. Még keserűbben szólottak Eötvös, Lónyay. Így vélekednek, ámbár nem emeltek szót, Kandó és Bezerédj. Ily fontos nyilatkozatok ezen az országgyűlésen még nem történtek. Első, de határozottan előtörő nyilvánulásai annak, hogy Deák Ferencz jelen politikája elégületlenséget kelt. Én ilyformán nyilatkoztam: Okvetetlenűl szükséges lenne, hogy 402nézeteinket egynémely kérdésre nézve az országgal megismertessük; de ezek nyilvánítása könnyen kifejthetné az ellentétet, mely köztünk és Deák Ferencz közt van. Az alkalom nem arra való, hogy a bomladozás vagy csak meghasonlás is constatáltassék. Az ország közvéleménye Deák mellett nyilatkozott. Nekünk kötelességünk, hogy nézeteinknek megnyerjük Deák Ferenczet. Erre az ünnepélyes discussio nem alkalmatos. Más felől nem szabad a kormánynyal szemben nyilvánvalóvá tennünk, hogy meghasonlottunk egymással. Megtörténhetik, hogy Deák Ferencz megtagadja és megtámadja nézeteinket és elhagyva bennünket, még szorosabban csatlakozik Ghyczyhez, Nyáryhoz; meglehet a közvélemény is neki adna igazat. Nekünk kötelességünk nézeteinknek megnyerni Deák Ferenczet és barátainkat. Ez nem nyilvános discussio, de privat érintkezések útján történhetik, első sorban vele, másod sorban képviselőtársainkkal. Ezt kezdjük meg és csak ha meggyőződünk, hogy Deáknál nem boldogulunk, álljunk elő nyilvánosan. S ekkor történjék, minek történnie kell, mert én legalább úgy vagyok meggyőződve, hogy nézeteinknek előbb-utóbb érvényesülniök kell. Javaslatomat helyeselték Kandó és Bezerédj, a többség elfogadta s abban állapodtunk meg, hogy a fölirati vitában nem veszünk részt. Ez volt az első ünnepélyes jelenet, mely föltüntette az elégületlenséget Deák politikájával és a mely egy új politikai irányzat felé való vágynak első nyomait mutatta ki. Így oszlottunk el.
Estve pártosztálygyűlés volt nálam. A föliratnak vita nélkül való elfogadása az én felszólalásomra, a melyet Klauzál támogatott, egyhangulag elhatároztatott. Mellőztetett Dániel Pálnak még azon módosítványa is, hogy az amnestia az elkobzott javakra is kiterjesztessék. Ellenben megállapodtunk benne, hogy a szerb vagy román részről jövő bármely indítványt békés türelemmel hallgatjuk meg.
«Február 13-dikán – folytatja Gorove – pártosztálygyűlés Bezerédjnél. Ülés után együtt maradtunk: Horváth Lajos, Kerkapoly, Somssich, Vadnay és én. Nem tudom miként, de szóba jött Ausztria nagyhatalmi állásának kérdése, s mellette nyilatkoztak Horváth és Kerkapoly, mind a kettő capacitásnak tartott férfiú, s e nyilatkozatokkal constatálva lett, hogy e részben vallott nézeteinkkel nem állunk egyedül, a kik február 12-dikén együtt voltunk s hogy az újabb capacitások szintén eltérnek Deák Ferencz politikájától. Kerkapoly annyira, hogy még most sem találta későnek, sőt mulhatatlanul szükségesnek mondotta, hogy Deák Ferencz ez irányban figyelmeztessék. Erre én előadtam azokat, mik Deák Ferencz közt és köztünk történtek és hogy ezek után minden lépés sikertelen volna. Alig voltam képes őt megnyugtatni. E kettőn kívül még Somssich, Zichy József, sőt Vadnay is elvben a nagyhatalmi állás megemlítése mellett nyilatkoztak. Hogy a Deáknál teendő lépések sikertelenségére nézve nem csalódtam, bizonyítja, hogy az nap estve Deák Ferencz a kaszinóban velem szemben 403eltökélését nyilvánította az ellen felszólalni, ha valaki a nagyhatalmi állás kimaradása miatt támadólag nyilatkoznék. Még azt is mondotta Deák Ferencz, hogy készüljünk reá, hogy a fölirati vitában felszólaljunk, mire én megjegyeztem, hogy az idő már késő arra, hogy a támadásokra hasonló készűltségű beszédekkel feleljünk.
Szász Károly «Egy Képviselő Naplójegyzetei» czímű munkájában 1866. február 12-dikén a következőket írta: Vannak az előbbi balközépen – az 1861-diki határozati pártban – kik a legnagyobb elragadtatással szólanak Deák Ferencz fölirati javaslatáról, pl. hogy mást ne említsek, Nyáry, s vannak a legszorosabb Deák-pártban, kik csak belenyugodtak, s némi részben elég kelletlenűl is, mert veszélyeztetve látják általa a mindenek fölött óhajtott kibékülést, s csak Deák tekintélye, személyisége, s viszonyuk hozzá, tartóztatja őket vissza, hogy ellene szóljanak. «Így nem lesz kibékülés!» mondotta nekem sóhajtva a Deák-párt és környezet egyik igen előkelő tagja; «a mi nemzeti politikánkat nem acceptálják Bécsben, nem értik a nagy világban. S végre is, mikor az egész világ új politikai irányokat tör magának, elhagyva azon ösvényeket, melyeket a középkortól kezdve a múlt század végeig követett, ragaszkodhatunk-e csak mi az ősi hagyományokhoz?»
