A FŐISPÁN KIJELÖLÉSI JOGÁRÓL.
A FŐISPÁN KIJELÖLÉSI JOGÁRÓL.
A képviselőház 1867. márczius 7-dikén tárgyalta a miniszterium előterjesztését a köztörvényhatóságok visszaállítása tárgyában. A 2-dik pont így szólott: «Elrendelhesse továbbá a miniszterium, hogy az 1861-dik évi megyei bizottmányok az egész tiszti kart, a főispán kijelölése mellett, szabadon választhassák.»
Bónis Sámuel indítványozta, hogy «a főispán kijelölése» helyébe e szavak tétessenek: «a főispán által a régibb törvények és törvényes gyakorlat értelmében teendő kijelölés».
Bernáth Zsigmond szintén a főispán korlátlan kijelölési joga ellen nyilatkozott.
Ujfalussy Miklós elfogadta Bónis módosítványát, mert a tisztujításról szóló törvényeink sehol ki nem zárják, hogy a főispánok előleg ki ne hallgassák a rendeket.
Csiky Sándor úgy találta, hogy «az 1848-diki törvényhozás épp azon 372szempontból szüntette meg a főispánoknak a régibb törvények által nekik engedett, s majd minden megyében különbözőleg gyakorolt kijelölési jogát, hogy ez által eleje vétessék azon veszélyes surlódásoknak, melyek több megyében a választásokat valóságos hadjáratokká idomították, s többnyire onnan eredtek, hogy némely főispánok a többség kivánatára nem ügyelve, a kijelöltek sorába saját kegyenczeiket, rokonaikat és pártoltjaikat igtatták».
Deák Ferencz: T. ház! Mindenekelőtt szükséges tisztába jönnünk az 1848-diki törvényeknek e tárgyra vonatkozó rendelete iránt. Az 1848-diki törvény világosan azt mondja, hogy a megyéknek a legközelebbi országgyűlésen megállapítandó végrendezéséig megyei tisztujítások nem tartathatnak, hanem a netalán támadható hiányokat a főispán, a bizottsággal egyetértve, helyettesítés által pótolja. Az említett törvény tehát meghagyta hivatalukban mindazon tisztviselőket, kik akkor hivatalban valának; és a törvény ujabb rendeléséig azok helyett másokat választani nem is engedett. Némileg következetlenséget követett el az akkori törvényhozás; mert ugyanakkor, midőn az ország alkotmányát és institutióit, melyek tisztán aristokratikusok voltak, egész terjedelmökben demokratikus alapra tette át, meghagyta azon tisztviselőket, kik addig alkotmányosak voltak ugyan, de tisztán aristokratikusok és az aristokratia által választottak valának, tehát nem voltak választottjai azok többségének, kik 1848 után már választási joggal birtak, s mégis meghagyta őket hivatalukban a törvényhozás, hogy a választásokkal járó nagyobb nehézségeket elkerülje. Azon hiányokat, melyek a halálozás által, vagy bárha más módon az ekkint hivatalukban meghagyott tisztviselők soraiban támadhatnak, szintén nem új választás, hanem helyettesítés által rendelte pótoltatni a törvény, mert a törvény egyenesen e szót használja: «helyettesítés».
A helyettesítés 1848 előtt mindig a főispánoknak joga volt, kivévén az első alispánokat, kiket helyettesíteni nem lehetett. Az 1848-diki törvény nem vette el ezen jogát a főispánoknak, hanem azt rendelte el, hogy a bizottság egyetértésével helyettesítsenek, és e részben is azt a gyakorlatot vette föl alapul, melyet a főispánok előbb is tettleg követtek, hogy t. i. tanácskozmányt tartottak a megyei rendek jelentékenyebb részével és a helyettesítésnél azok tanácsát figyelembe vették, sőt jobbára követték is.
A mi a megyei tisztviselők választását illeti, még a XV. században 373a megyék e választási joggal nem éltek. Az 1486-diki 10-dik t.-cz. világosan azt mondja, hogy az alispánokat a főispán nevezze ki, de a megyében lakó birtokos nemesek közül. Már 1504-ben és 1548-ban azt mondja a törvény, hogy a főispán a megye beleegyezésével nevezzen alispánokat; az 1713-diki 6-dik t.-czikk pedig gyakorlati magyarázatát is adja ezen rendeletnek, mert e törvényczikk is azt mondja, hogy a főispán az alispánokat és megyei tisztviselőket csak a megye hozzájárulásával, egyetértésével nevezheti ki; de megállapítja egyszersmind ez egyetértés módját, midőn azt rendeli, hogy az alispáni hivatalokra a volt alispánon kívül még három alkalmas egyént jelöljön ki a főispán és a megye azokból válaszszon.
Ime, ez azon mód, melylyel minden esetben elég tétethetik a törvény azon eszméjének, hogy a főispán a megyével egyetértve töltse be a tisztviselői állásokat; a főispán kijelölt, a megye választott s ekkint a megválasztott tisztviselő a főispán és megye egyetértésével lépett hivatalba.
Ezt a módot hozza javaslatba ismét a miniszterium a jelen előterjesztésben a megyei hivatalok betöltésére nézve, minthogy nem egyes hiányoknak helyettesítés általi pótlása, hanem az egész tisztviselői karnak megválasztása lesz most szükséges. Nem új jogot kiván a főispánnak adatni, hanem a régi alkotmányos módnak megtartásával az 1848-diki törvénynek, mely egyedül a helyettesítésről szól, magára a választásra miként leendő alkalmazását akarja megmagyaráztatni.
Valóban felötlő volna, ha ezen kijelölési jog ellen éppen most tenne valaki jogi szempontból ellenvetéseket. Századok óta volt e jog gyakorlatban, a megyei tisztviselők ily kijelölés mellett léptek hivatalukba, s az ország e jogot soha kétségbe nem vonta, az ellen országgyűlésileg soha föl nem szólalt, sőt még a rendszeres munkálatok elkészítésére kiküldött országos választmányok sem tettek javaslatot ezen jognak megszüntetésére. Az ország az ily kijelölések melletti választás módjában megnyugodott, és pedig megnyugodott azon korban, melyben nem felelős kormány nevezte ki a főispánokat, s e kinevezést gyakran hatalmának emelésére használta eszközül. Lehet-e föltenni, hogy a mitől az ország akkor nem idegenkedett, most tegyen az ellen kifogást, midőn felelős miniszterium nevezi ki azon főispánokat, kik e kijelölés jogát fogják gyakorolni? Most akarnók-e a felelős kormány érdekeit a megyei jogokkal és érdekekkel ellentétbe hozni, s azon vádra adni okot, hogy a felelős miniszterium lehető túlkapásai ellen 374akarjuk a megyéket védeni oly joggal, melyet a megyék eddig nem gyakoroltak: a kijelölés nélküli választás jogával?
A megyék részesei valának a törvényhozásnak, s befolyást gyakoroltak a törvények végrehajtására. A törvényhozás terén független volt hatáskörük s a kormánynak semmi tekintetben nem voltak alárendelve; azért a megyei követek megválasztásánál se a főispánnak, se a kormánynak szava nem lehetett. De a tisztviselők megválasztása oly megyei jog gyakorlása volt, mely a végrehajtás körébe vágott, mert a tisztviselők a törvények végrehajtásának eszközei valának. E választásnál tehát igen természetes volt az, hogy a kormány, habár közvetve a főispánok által, habár a legszelidebb módon a kijelölés által, összeköttetésben álljon a megyével s befolyást gyakoroljon a tisztviselők választására.
A kormányzatnak e folytonos lánczolata mulhatatlanul szükséges; s azon testületeket a végrehajtás körében mereven egymástól elválasztani, azok között minden kapcsolatot megszüntetni, sőt tán egymással ellentétbe hozni őket, nem volna a közügy érdekében.
A kik a felelős miniszterium és parlamenti kormány eszméjének nálunk ellenei, mindig azt hozták föl, hogy a megyei municipalitások legdrágább kincse alkotmányunknak, a tisztviselők szabad választása legdrágább kincse a megyéknek, ez pedig egyenes ellentétben van a miniszteri felelősséggel, mert hogyan feleljen a miniszterium olyanokért, miket a nem általa választott tisztviselők végeznek? Ugyanazért ők inkább a parlamentalis kormányt akarták föláldozni hogy a megyék jogait megtarthassák. Mi erre azt feleltük, hogy a felelős kormánynak is van közvetett befolyása a törvény végrehajtásában működő tisztviselők megválasztására a főispáni kijelölés által, és az ellenvetés nem áll. Ha azonban most még ezt a szelid kapcsolatot is meg akarnók szüntetni, s a főispáni kijelölést kizárni, akkor az ellenvetés nem volna alaptalan, s akkor a miniszterium és azon organumok között, melyek a törvényeknek a miniszterium felelőssége alatt álló végrehajtását eszközlik, nem volna semmi kapocs, semmi jogos összeköttetés.
Bónis Sámuel: Ezt mi sem akarjuk.
Deák Ferencz: Nem Bónis képviselőtársunk előadására teszem én észrevételeimet. Midőn vitatás közben valamely nézetet vagy állítást czáfol az ember, a czáfolatot ne vegye magára az, a ki az állítást nem mondotta. Vannak többen közöttünk e három százat 375meghaladó képviselők között, kik a főispáni kijelölés jogát egyátalában nem helyeslik és ez iránt már nyilatkoztak is. Azoknak szólanak észrevételeim, és nem Bónis barátom indítványa ellen vannak azok fölhozva, mert ezen indítványról később fogok szólani, most előre is kimondván, hogy én azt pártolom.
Ismétlem tehát, mit előbb is említettem, hogy ha éppen most, midőn a kormányzat felelős miniszterium kezébe került, tennénk oly lépést, melyet azon időben, midőn Magyarország kormánya felelős nem volt, az ország soha sem tett; ha most vonnók el a kijelölés jogát a főispánoktól: könnyen azon gyanura adhatnánk okot, hogy jobban félünk a felelős miniszterium által kinevezett főispánoktól, mint féltünk akkor, midőn még a kormány felelős nem volt. Ily félelemnek pedig se alapja, se józan oka nem volna.
Meg volt itt érintve azon mód, melylyel a tisztviselők választása 1861-ben gyakoroltatott. Én e módot, s a főispáni kijelölésnek, vagy, ha tetszik, a főispánok és a bizottságok egyetértésével történt helyettesítéseknek akkor gyakorolt módját nem szeretném mintául fölállítani, mert azok törvényesek sem voltak, s igen sok megyében a tumultuarius, izgatott eljárás miatt nem is valának helyeselhetők.
Bónis képviselő barátom indítványa szintén meg akarja tartani a főispán kijelölési jogát, s azt akarja a határozatban kifejezni, hogy a főispán e jogával az eddigi törvények és törvényes gyakorlat szerint éljen. Én az ő indítványát pártolom, s azt, a mit a határozatban ki akar fejezni, helyesnek tartom.
A törvény megállapítja a főispán kijelölési jogát; a gyakorlat pedig, mely ezen jogot folyton életben tartotta, az volt, hogy a főispán tanácskozmányt tartott a megye rendeinek jelentékenyebb részével, s azok tanácsát követte jogának gyakorlásában. Ezt a módot jövőre sem volna helyes mellőzni; sőt én éppen igen szeretném, ha a miniszter különösen utasításul adná a főispánoknak, hogy tisztválasztásoknál tartsanak tanácskozmányt, és a kiknek kijelöltetését a bizottságok vagy azok tetemes része kivánja, azt mindig figyelembe vegyék; és még az sem lesz baj, ha három egyén helyett valamely hivatalra 4-et vagy 5-öt jelölnek is ki; minden esetre kisebb baj, mint a kijelölés megtagadásával kedvetlenséget okozni; kivévén oly esetet, ha valaki ellen megbélyegzett jelleménél, ismert képtelenségénél, vagy ott, hol a hivatal természete szakképzettséget kiván, mint pl. a birói hivatalokban, e képzettség hiányánál fogva alapos a kifogás; de hiszen ily 376kifogás ellenében aligha sürgetné a bizottság jelentékenyebb része a kijelölést.
Végre megjegyzem, hogy az ily módon gyakorlandó kijelölés éppen a szabadságnak, a rendnek, a közigazgatás czélszerű vezetésének érdekében van, mert némely megyében oly számosak a bizottsági tagok, hogy előre látható, hogy a nézetek különfélesége s talán az érdekek is pártoskodás tusáit idézhetik elő; s ne feledjük, hogy nem ott állunk, hol e tekintetben hajdan voltunk, midőn büntetés által kényszerítette a törvény a hivatalra alkalmas egyéneket annak elvállalására; hisz tudja kiki, hogy most ily kényszerítésre nem igen lesz szükség. (Derültség.)
Ismétlem, mint föntebb mondottam, hogy a miniszteri előterjesztésnek e pontját Bónis képviselő barátom módosítványa szerint én is pártolom. (Élénk, hosszas éljenzés.)
A képviselőház a szerkezetet Bónis módosítványával fogadta el.
