II.
II.
Bónis Sámuel két skrupulusát adta elő. Az egyik, hogy a lajtán túliaknak alkotmányáról semmit sem tudunk, mert az még nem létezik. A másik, hogy ezen 5. §. összeütközik a 3. §-sal. Ebben ugyanis az van, hogy az ország alkotmányos önállása sértetlenül föntartandó. Már pedig az 5. §. elfogadásával Magyarországnak azon alkotmányos önállása, mely régi törvényeinkbe van letéve, megszünik.
Ghyczy Kálmán úgy látta, hogy az 5. §. nem egészen híven adja elő a históriai factumot. Azt mondja ugyanis e §., hogy ezelőtt Magyarországot illetőleg mindazokra nézve, mik az érintett viszonyokra vonatkoznak, a magyar országgyűlés és a magyar király közegyetértéssel intézkedtek és ez intézkedések megállapításánál más ország befolyással nem birt, mert a magyar király, mint az uralkodása alatt álló többi országok absolut fejedelme, azon országoknak érdekeiről és teendőiről absolut hatalommal rendelkezett. Ghyczynek kifogása volt a «mert» szó ellen, mivel a magyar 231király és a magyar országgyülés együtt minden államügyekről jogosítva lévén intézkedni, a közös fejedelem nem mint osztrák főherczeg, vagy cseh király, hanem mint magyar király intézkedett Magyarországgal önállólag. Azt tartotta tehát, hogy az 5. §. első pontjában levő ezen szó «mert» nincs helyén, mert a közös fejedelem minden tekintetben csak azért intézkedett a magyar országgyűléssel önállólag, mivel Magyarország királya volt, nem pedig azért, mivel absolut hatalommal intézkedett az örökös tartományokban.
Eötvös József b. egyetértett Bónisnak első skrupulusával, de éppen ezért tűzi ki a javaslat 27. és 28-dik szakasza a megállapítandó rendelkezések föltételéül, hogy a lajtántúli tartományokban valóságos alkotmány valósággal életbelépjen. Bónisnak másik skrupulusát nem értette. Hogy ő felsége a lajtántúliaknak alkotmányt adott, ez az 5. §-ban nem mint ok hozatik föl arra, hogy Magyarország önállása szűkebb körre szoríttassék, mert ez politikai lehetetlenség, hanem mint annak megokolása, miért kell megváltoztatni a módot, a mely szerint a közös ügyek eddig intéztettek. Magyarországnak érdekében van, hogy a közös védelmi kötelezettség miképpeni teljesítésére nézve oly szabályok állíttassanak föl, melyek megfelelnek az újabb viszonyoknak. Eddig, ha Magyarország megegyezett fejedelmével, teljes bizonyossága volt arra nézve, hogy a lajtántúli tartományok teljesíteni fogják kötelességeiket, mert a fejedelem absolut uruk lévén, nevökben összes erejükről rendelkezhetett. Mihelyt azonban alkotmányt kapnak, Magyarországnak már nincs meg az a bizonyossága. Biztosítékokat kell tehát keresni, hogy ők kötelességeiket teljesíteni fogják, s ez az alapja és oka a munkálatnak.
Tisza Kálmán helytelennek tartotta Eötvös azon állítását, hogy Magyarország eddig azért intézkedhetett függetlenül, s azért nem szólhattak ebbe bele más népek, mert a magyar király egyéb uralkodói minőségében absolut hatalmú volt. A magyar király és Magyarország azért intézkedhettek függetlenül, mert Magyarország független állam volt, a mint hogy, ha független állam akar lenni, intézkedhetnie kell függetlenül mindamellett, hogy a magyar király más minőségében alkotmányt ad népeinek.
Eötvössel szemben továbbá azon meggyőződését fejezte ki, hogy ha Magyarország ezentúl nem fog önállólag intézkedhetni, ezzel már szűkebbre vannak jogai szorítva.
Végül ismételte, hogy «a sanctio pragmaticából épp úgy, mint egyéb törvényeinkből azon kötelezettséget, hogy mi ő felsége többi országai és 232tartományai iránt tartozunk valamivel, kiolvasni nem lehet, sem azt, hogy nekünk jogunk volna tőlük valamit követelni; mi tartozunk fejedelmünket jogaiban, ő tartozik védelmezni minket a kapcsolat következtében többi államainak erejével is; de a kötelezettség a fejedelemre vonatkozik és nem az országokra.»
Jókai Mór három skrupulusára kért megnyugtatást a §-t védelmező Eötvös József bárótól. «1. Vajjon az előre bocsátott præmissákból, t. i. az 5. §-ból és a 6. §. consectariumából következik-e az, hogy egy Magyarországon kívül álló képviselőtestületnek szükséges conformis ideákat formuláznia a Magyarország képviselőtestülete által – nem eléje, hanem – a fejedelem elé terjesztendő projectumra nézve? 2. Van-e Eötvösnek széles ismeretei és magas nézpontjánál fogva arról tudomása, hogy nekünk biztos kilátásunk lehessen arra, hogy nézeteink, melyek abból folynak, a jelenlegi osztrák kormány által egybehívott osztrák képviselőtestületben többséggel, vagy pedig csak erős párttal is fognak birni? 3. Hogy, ha erről tudomása nincs, vajjon a magyar alkotmány teljes helyreállítása gátat fog-e abban találni, hogy ott nincs megfelelő correspondeáló idea a mienkkel? vagy pedig fog-e a magyar országgyűlés erre nézve pressióul fölhsználtatni, hogy ez ott quand même keresztülvitethessék?»
Deák Ferencz: T. bizottság! Ismételtetett azon eszme, hogy mi a fejedelemtől kivánhatunk, és a fejedelemnek tartozunk, de a többi országoktól nem kivánhatunk, és nekik nem tartozunk, azaz, hogy a fejedelemtől kivánhatjuk, hogy határainkat védje, és a fejedelemnek tartozunk, hogy többi birtokait védjük, de nem tartozunk a többi országoknak ezen kötelezettséggel és azon országoktól sem követelhetjük ezen kötelezettséget.
Jókai Mór: Azt én nem mondtam.
Deák Ferencz: Tisza barátom mondotta.
Először szeretném tudni: gyakorlatilag hogyan lesz ezen kettő egymástól elválasztható? Hogy történhetik az, hogy mi nem tartozunk az örökös tartományok határait védni, hanem tartozunk a fejedelemnek többi birtokait védeni, mikor a fejedelem ugyanazon örökös tartományok ura?
Másodszor, hova vezetne ezen okoskodás? Mi, mint alkotmányos ország, ezen theoria szerint, melyet fölállítottak, köteleztük magunkat, hogy a fejedelem birtokait védjük. Minket e részben – minthogy köteleztük magunkat, s a védelem az országgyűléstől függ, 233ez pedig kötelességét teljesíteni tartozik – semmi akadály nem tartóztat. Ha már fölveszszük, hogy a népektől ezen kötelezettséget nem követelhetjük: hol állunk? Ha nekik alkotmányuk lesz, mi nem mondhatjuk a fejedelemnek, hogy nem védjük azon országokat, mert azt mondja rá a fejedelem: «Köteleztétek magatokat, hogy birtokaimat véditek, s ez hatalmatokban van, mert csak el kell határozni: tehát ezen kötelességet teljesítsétek.» Ha mi azt mondjuk: «Te is kötelezted magadat Magyarország határait védelmezni,» ő akkor azt feleli: «Én szivesen védenélek benneteket; de azok is alkotmányosak, és nem állanak rá, pedig azok nem kötelezték magukat országtokat védelmezni.» Ide vezet a szójáték – mert ez nem más, mint szójáték – hogy mi tartozunk a fejedelem birtokait védelmezni, de nem azon tartományokat, s viszont a fejedelem is tartozik minket védelmezni, de nem azon népek. Ennek első része szójáték, a második rész pedig egyenesen ellenünk fordul.
Nem is így fogták föl ezt akkor, midőn a pragmatica sanctiót megkötötték, mert – nem keresem, a nélkül is tudom – a sanctio pragmaticában az első czikkben, az első szakaszban a következő van: «Proque stabilienda in omnem casum, etiam contra vim externam, cum vicinis regnis et provinciis hæreditariis unione.» Tehát az egyesülés egyedül a védelemre történt, és nem csak ő felsége személyével, hanem a védelemre az örökös tartományokkal is történt. Semmi más, csak a védelem. Ezt a sanctio pragmatica első szakasza igen világosan kimondja.
Egyébiránt a sanctio pragmatica magyarázgatása nem új dolog; sokkal részletesebben meg lett az vitatva az 1848-diki trónbeszédre készített válaszfölirat alkalmával. Méltóztassék például az 1848-diki országgyűlésre, a pozsonyira, visszaemlékezni. Azon országgyűlést, mely a mostani 1848-diki törvényeket alkotta, azon törvényeket, melyeknek visszaállításáért valamennyien küzdünk, senki sem fogja vádolni, hogy az ország jogait – nem tudom – megcsorbította, eladta, vagy elhanyagolta volna, sőt inkább igen sok érdeme van éppen azon országgyűlésnek az ország jogaira nézve. Azon országgyűlésen, jól emlékszem rá, Somogy vármegye képviselője, Madarász László, interpellálta a minisztériumot, hogyan érti a sanctio pragmaticát? Mire a miniszterium nevében Batthyány Lajos gróf miniszterelnök felelt, felelte pedig az egész ház helyeslése közt, hogy a miniszterium oly értelemben veszi a sanctio pragmaticát, miszerint azon esetben, ha az ausztriai birodalom külső ellenség által támadtatnék 234meg, Magyarország segedelemadásra köteleztetett, tehát nem ha ő felsége, hanem maga a birodalom, magok azon tartományok. Tehát maga azon országgyűlés így vélekedett.
Méltóztassék visszaemlékezni, hogy midőn a trónbeszéd tárgyalása folyt, akkor is vitatás tárgya volt ez, és többen azok közül, kik az országgyűlésen most is jelen vannak, egyik az egyik, a másik a másik részen állott a vitatásnál, és Kossuth Lajos akkori pénzügyminiszter az egész minisztérium nevében elmondotta és fölolvasta erre vonatkozólag a miniszterium jegyzőkönyvét, mintegy bizonyítványát azon politikának, melyet a miniszterium akkor követett. Akkor pedig azt mondta a minisztérium: Meg kell ő felségét kérni, hogy az olasz háborút végezze be; de ezt nem azért teszi a miniszterium, mintha kétségbe akarná hozni, hogy Magyarország a sanctio pragmaticánál fogva tartozik a háborúra segítséget adni, hanem azért, mert óhajtja, hogy az a nép is fölszabaduljon. S ezen kérdéshez a miniszterium akkor állását kötötte hozzá. Mi volt az eredmény? Hogy az óriási többség helyeselte ezen magyarázatot, s ez értelemben fogadta el a válaszföliratot. Ez akkor is vita tárgya volt néhány ember és a nagy többség között, és a nagy többség ezen kérdést akkor is így döntötte el.
A mi már az interpellatiókat illeti, kérdésen kívül minden embernek van joga, ha skrupulusa van, azt előadni.
Azon kérdésre nézve, vajjon a mi munkálatunk szerint a másik fél képviseletének beleegyezése szükséges-e arra, a mit mi határozunk? méltóztassék figyelemmel elolvasni a tizenötös bizottság munkálatát; ha még eddig el nem olvasta volna. (Derültség.) Abban elég fölvilágosítást fog látni: ott el van mondva a mód, hogy azon kérdések, melyeket közösen tárgyalandóknak hiszünk, hogyan tárgyaltassanak a delegatiók által, s mi módon hozassék rájok határozat. Ha ezen mód nem tetszik, majd mikor a delegatiókról szó lesz, javasoljon jobb módot, s én azt szivesen elfogadom, ha czélszerűnek találom. Az ország alkotmányos jogai, jól mondta Buda városa képviselője, ezen kérdésekre nézve más alakban gyakoroltatnának, t. i. delegatio által épp úgy, mint azokéi. Helyes-e ezen mód? arról utóbb fogunk szólani.
Hogy mit tud magas állásánál, vagy látkörénél fogva Buda városa képviselője arról, hogy az ausztriai tartományokban minő kilátás van? ezt a kérdést én minden embertől inkább vártam volna, mint a tisztelt bizottság két tagjától, t. i. Jókai és Kemény barátaimtól, 235mert ők vannak özönében a tudósításoknak. (Derültség.) Ők közlenek velünk ezerféle híreket, és tapasztalhatjuk, hogy azon hírek ipen kevés biztos alapot nyujtanak, mert a következés azt mutatja, hogy nagy részök nem igaz. Eötvös körülbelől épp ily forrásból meríthetné, a mit felelne. Hozzájárul, hogy hiszen még azt sem tudjuk, kikből fog állni a képviselet ott? minő elemekből fog alakulni? mily politikai nézetű emberekből? És már most mondjuk meg, hogy azon embereknek, kikről nem is tudjuk, hogy kik, hogy micsoda politikai iskolához tartoznak? micsoda politikai nézetűek? egy positiv kérdésen mi lesz a nézetök? Hogy erre valaki megfeleljen, prófétai lélek kellene hozzá, ezzel pedig jó barátunkat, Eötvös bárót, fájdalom, az Isten nem ruházta föl. (Derültség.) És ha belebocsátkoznék, körülbelül úgy járna, mint a német magyar journalistika – egyiket sem veszem ki – igen sokszor járt, hogy t. i. nagyon sokat profetizált s majdnem ugyanannyiszor csalódott, azaz ritka kivétellel füstbe ment a prófécziája, s így oda jutott, hogy nem hisznek neki. Most már Eötvös báró barátom, ha ily kenyérre adná magát, ha itt ünnepélyesen profetizálna és jóslata nem teljesednék, előttünk elrontaná hitelét – nem azon hitelét, hogy nem tud profetizálni, hanem azt, hogy mint komoly férfiú nem szokott előbb valamit mondani, míg biztos adatai nincsenek. Hogy pedig e dologról biztos adatai nincsenek, azt épp oly jól tudja Jókai képviselő barátom, mint én tudom, minthogy biztos adatok e részben absolute lehetetlenek.
De kérem, hogy áll ezen dolog? Azt mondják, nekünk nincs közünk ahhoz, hogy ott miként alakulnak a constitutionális dolgok, mi a magunk útján megyünk, és teszszük azt, mit czélszerűnek látunk; és mégis a második momentumban azt mondják, hogy arra nézve, hogy ezt biztosan tehessük, azt kellene tudnunk, hogy ott majd mit fognak mondani? s így sokkal biztosabb dolog, ha a magunk útján megyünk. Jókai t. barátom azt hiszi, hogy a régi mód szerint kell ezen ügyek tárgyalását megtartani, melyeket most közöseknek mondunk; mi azt mondjuk, abban változást kell tennünk. De akár így, akar úgy teszünk, vajjon odaát mit mondanak ehhez, meglátjuk akkor, midőn oly állapotban lesznek, hogy hozzászólhatnak e tárgyhoz. Vannak dolgok, melyekhez az ő beleegyezésökre nincs szükség, s vannak olyanok, melyek, ha közösen tárgyalandók, természetesen egyetértésökkel tárgyalandók.
Vegyük a dolgot gyakorlatilag. Vajjon az európai háboruviselés 236módja most is olyan-e, mint a sanctio pragmatica előtti időkben volt, mikor t. i. a hadseregnek egyik nevezetes ereje a banderium és az insurrectio volt? Azt akkor momentán felültették, és addig hadakoztak, míg a háborúnak vége nem volt. A háborúk igen hosszan tartottak, mert lassan folytak. Ha valaki a háborút megüzente, a másik félnek hónapokig volt ideje készülni, mert ha mindjárt meg is indíttatott a sereg, hosszú idő kellett arra, míg ide jött. Így áll-e a dolog most is? Nem. Körülbelül mire a lapok megtudják, hogy a háború megkezdődött, már egy pár csata el is veszett. (Derültség.) A mult nyári időszak elég bizonyságot szolgáltat erre nézve. Ennek természetes következése, hogy bizony, fájdalom, másként kell a hadsereget rendezni és készen tartani. Már most, a sanctio pragmatica szerint, mi őket, ők minket tartoznak megvédeni; ha tartozunk egymást megvédeni, tartozunk egyszersmind a védelem eszközeiről gondoskodni. Föltehetjük-e, hogy mi azt mondanók: «Igenis, mi tartozunk titeket megvédeni, és majd, ha háborútok lesz, adjátok ezt tudtunkra, mi akkor fogunk ujonczokat állítani, az insurrectiót fölültetjük és megvédünk benneteket?» Ezt bizony senki közülünk nem akarja, mert ez a mostani védelem és háborúzási rendszer mellett nevetséges volna. Mit kell tehát tenni? Harczképes seregről kell gondoskodni. Vajjon úgy-e, hogy azon hadsereg külön állva, mindegyik a maga törvényei szerint begyakorolva, vezérelve és vezényelve, a nádor vezesse az egyik sereget a maga belátása szerint, nem tudom kicsoda a másikat, szintén a maga belátása szerint? Ez igen szép dolog elméletben, hanem gyakorlatilag lehetetlen, mert semmivé teszi a czél elérését.
Tehát azon eszme, hogy a kölcsönös védelem mulhatatlanul szükséges, következteti azt, mit már ki is mondottunk, és a mit a többség el is fogadott, hogy az együttes védelem szükséges. Ennél az együttes védelemnél okvetetlenül támadnak oly közös kérdések, melyeket külön elintézni alig lehet. Ezek: a hadsereg és az arra szükéges költség megállapítása, valamint a külügy maga, a mennyiben az ország elé tartozik. Ebből áll azon közös ügy, melyet mi megállapítottunk. Se törvényhozói, se másnemű intézkedés arra bizva nincs, és nekünk fönn van tartva mindazon jog, mit az ország világosan, határozottan és kétségtelenül gyakorolt, a katonaállításra, az állítás föltételeire és a védrendszer időnkinti megváltoztatására nézve.
Azt mondják már most: Tehát a többit föladtátok? Nem, hanem azt mondottuk: A mit eddig külön gyakoroltunk, azt jövőre közösen gyakoroljuk, azaz együtt beszéljük meg, mi kell, mennyi kell; együtt 237állapítjuk meg az összeget, és se azoknak beleegyezése a miénkbe, se a mi beleegyezésünk az övékbe nem szükséges, csak a többség szükséges arra. És azon többség a delegatiónál, mely a felett határoz, fog döntő lenni, mert mi legalább arra nézve más módot nem ismerünk. De ebbe most nem ereszkedem, mert majd akkor, mikor a delegatióról lesz szó, nem is kétkedem, hogy ezen kérdés bővebb vitatás alá fog kerülni.
Azzal végzem, a mit mondottam, hogy igenis irányadónak tekintjük az 5. §-ban kifejezett szempontot, mert úgy, a mint hajdan volt, lehetetlen volna a czélt elérni; éppen azért nem lehetne pedig azt elérni, mert azok az országok alkotmányosakká lettek. Miután constitutiót kaptak, azt, hogy ők ráállnak-e egyes pontokra, melyekre mi is ráállunk, és mi arra, mit ők indítványoznak: azt csak közösen lehet elintézni azon egyszerű kérdésekre nézve, melyek a munkálatban vannak, és melyek nem a törvényhozásra, nem az ujonczadási jogra vonatkoznak, hanem a közös védelem mulhatatlanul megkivántató kellékeire.
Az mondatott, hogy ezen kifejezés: «mert» helytelen. Nézetem szerint nem helytelen.
Épp azért rendezkedett a magyar király Magyarország rendeivel teljesen, tökéletesen azon kérdések fölött, mert a többi tartományoknak nem volt alkotmányuk, mert azok beleegyezését nem kellett neki kikérni. Különben mindig azon állapot fordult volna elő, mitől ezentúl félnénk, ha némely dolgokat nem végeznénk el közösen, hogy t. i. azok azt mondanák: «Mi pedig nem akarunk;» és azon időben, midőn még a török veszedelmes volt, sokszor előfordulhatott volna azon állapot, hogy azok nem akartak volna.
Hogy ez a «mert» szó nem alaptalan, azt vastag törvénykönyvünk egynéhány példája mutatja. Az osztrák tartományoknak sohasem volt azon korban valóságos alkotmányuk, de igenis volt mind az osztrák, mind a cseh rendeknek bizonyos olyan joguk, melyet testületi tanácskozásban intéztek el: a kereskedelem, a czikkek kivitele és a többi; és igen sokszor fordult elő, hogy a fejedelmet kérték, hogy vagy ne ereszsze be a borokat stb., vagy innen engedje oda is kivitetni. A törvénykönyv szerint arra akárhányszor azt felelte: «Azt nem tehetem azok nélkül, majd meghallgatom őket, és eléjök terjesztem ezen kivánatot.» Ha alkotmányuk lett volna a védelemre nézve is, erre nézve is bizonyosan azt mondották volna, sőt nem is példátlan, hogy a magyar országgyűlés oly kérdésekben, melyek közösen érdekeltek 238bennünket – nem a védelem dolgában – plane deputatiót küldött oda, hogy érintkezzenek egymással.
A «mert» valóságos oka tehát annak, hogy nem kellett a régi időben a fejedelemnek megkérdezni azokat, és azért intézkedhetett, azért igérhette és biztosíthatta az országot, hogy: «Valamint ti védelmezitek birodalmamat, úgy én védelmezem határaitokat.» Ha az osztrák tartományok alkotmányosak lettek volna, ezt a fejedelem az ő nevökben maga nem mondhatta volna. Most alkotmányosak, és azon kötelezettségnek, mint correlata obligatiónak modorát közösen kell elintézni.
Azért valóban irányadónak tekintem ezen dolgot, és óhajtom, hogy ezen szó benne maradjon.
