A telhis adminisztrációja és megőrzése
A telhis adminisztrációja és megőrzése
A telhiseket a velük kapcsolatos bürokratikus eljárások szerint két nagyobb csoportra oszthatjuk. Az elsőbe sorolhatók azok, amelyeknek valamiféle pénzügyi vagy kancelláriai kihatása volt, s ennélfogva belekerültek a diváni bürokrácia ügymenetébe (a diván fogalmába természetesen a maliyét, a pénzügyigazgatást és a defter-i hakanit, a defter-regisztratúrát is beleértem). Az ide tartozó telhisek túlnyomórészt dirlik-adományozásra vonatkoznak, s az ügykezelés ezeknél már a mi korszakunkban nagyon hasonlított ahhoz, amit a Fekete vagy az Inalcik által közreadott dokumentumoknál láthatunk, bár a specializáció még messze nem állt azon a fokon, amelyre a XVII. század végén vagy a XVIII. században eljutott.197 A bürokratizálódás mértékére érdemes megemlíteni, hogy a pénzügyigazgatás által kiadott rendeletek az 1600-as évek elején négy-öt fázisban készültek el, a XVIII. században viszont ugyanehhez már 22 lépcsőre volt szükség.198 Az eljárás azonban nagyjából azonos logikai rend szerint folyt. Az első lépés az volt, hogy az eredeti kérelmet a nagyvezír telhisszel látta el, vagy tartalmi összefoglalót készített belőle. Ha a beadványt az uralkodó kedvezően bírálta el, akkor a nagyvezír elrendelte az illetékes írnokoknak, hogy a defterek és egyéb iratok segítségével tárják fel a kérelemben szereplő dirlik pénzügyi és birtokjogi helyzetét. Miután ennek eleget tettek, és a kigyűjtött adatokat és a megoldási lehetőségeket írásban (az eddigiekhez hasonlóan az eredetei ügyiraton) rögzítették, a nagyvezír ráírta a papírra az adományozást elrendelő buyuruldit. Ezt követően a Beurkundungsbefehl funkcióját betöltő buyuruldi-t (vagy annak tartalmi kivonatát) bevezették a ru’us-defterbe, s ezzel megkezdődhetett a várományos adománylevelének kiállításához vezető procedúra.199
L. Fekete: Die Siyaqat-Schrift. I. 718–721. (1677-ből), 828–839. (1722–1731-ből); II. Taf. LXXXIV, XVVII–XCVIII; H. Inalcik: Osmanli bürokrasisinde aklâm ve muâmelât. 6–11. (az összes irat XVIII. századi).
Rh. Murphey: The Veliyuddin telhis. 561.; L. Fekete: Die Siyaqat-Schrift. I. 68.: 2. jegyzet.
A ru’usba történő bejegyzésre: N. Göyünc: XVI. yüzyilda ruûs ve önemi. 25–26.
Az ügyintézésbe ilyen módon bevont telhisek és hatt-i hümayunok, lévén, hogy az alapul szolgáló irattól nem szakíthatták el őket, a továbbiakban is annak sorsában osztoztak. A dokumentumok archiválásáról megbízható korabeli leírásokkal nem rendelkezünk, 55de feltételezik, hogy az ugyanúgy zajlott, mint a XVIII. század végén.200 Akkoriban az egyedi iratokat szövetzacskókba vagy zsákokba, kesékbe rakták, melyeknek anyagát a dokumentumok fontossága szerint választották meg. Az elintézett ügyiratokat a hozzájuk tartozó mellékletekkel együtt tették el, mégpedig úgy, hogy az egyes szekciók napi termését tekercsekbe, egy hónap tekercseit zsákokba, egy év zsákjait pedig ládákba zárták, és tartalommutató gyanánt kis cédulákat illesztettek rájuk. A ládákat azután a levéltárba vitték, amelynek egyes részlegei a divánháne komplexumában, mások annak közelében helyezkedtek el.201
J. Matuz: Kanzleiwesen. 89.: a XVI. századra is elfogadja a most következőket.
I. H. Uzunçarşili: Merkez. 76–77. A levéltárakra: i. m., 10, 76–77.; G. Necipoglu-Kafadar: The Formation of an Ottoman Imperial Tradition. The Topkapi Palace in the Fifteenth and Sixteenth Centuries. PhD. Diss. Harvard University, Cambridge, MA, 1986. 303, 312. (a XVI. században a régebbi deftereket a kincstár földalatti termeiben tartották volna).
A másik nagy csoportot azok a telhisek alkották, amelyek a szövegezésen, illetve a hatt-i hümayun megírásán kívül nem igényeltek egyéb kancelláriai munkát, mert tárgyuk ezt nem tette szükségessé. XVIII. századi adatok szerint ezeket a telhiseket a re’is-i küttab őrizetére bízták. Némileg meglepőnek tűnik, hogy még a szultánok önálló leiratait sem az uralkodói rezidencián, hanem a re’is felügyelete alatt a divánban, illetve később a bab-i calihoz kapcsolódó levéltárban tárolták. Uzunçarşili azt írja, hogy a re’is különválasztotta az önálló és a telhisekre írt szultáni hattokat, s az egy hónap alatt összegyűlő mennyiséget külön zsákokba, a zsákokat pedig – pecséttel lezárva – ládákba rakta. Ha az uralkodó régi hattokat kívánt megtekinteni, a nagyvezíren keresztül tőle kérte el és neki juttatta vissza.202
I. H. Uzunçarşili: Merkez. 77–78.
Az a néhány szétszórt adatforgács, amely telhiseinkből erre vonatkozóan összeszedegethető, azt sejteti, hogy a megőrzésnek ez a módja már korszakunkban megvolt vagy kialakulóban volt. A beadványok különválasztásának egyfajta negatív bizonyítéka, hogy a telhis-gyűjteményekbe felvett, jobbára az itt felállított második kategóriába tartozó beadványoknak a mai levéltárakban sem az eredetijei, sem a másolatai nem kerültek elő,203 ami amellett szól, hogy eredetileg is külön kezelték őket. Hogy a telhiseket a nagyvezír környezetében, vagyis feltehetőleg a divánban tárolták, az abból is látszik, hogy Szinán egy ízben arra kérte az uralkodót, hogy a telhist mindjárt az elolvasás után küldje vissza neki.204 IV. Murád egy alkalommal a következőket írta nagyvezíre beadványára, amelyben az különféle levelek és hattok leküldését sürgette: „amint ideérkeztek, nem tartóztatván, nemes kézjellel láttam el és visszaküldtem őket. A kék zacskóban vannak. A vége felé keresd”.205 Ezek a sorok nemcsak azt bizonyítják, hogy a leiratokat zacskókban a divánban őrizték, hanem közvetve arra is rámutatnak, hogy a szultántól vagy az udvari kancelláriától (a sir katibitől) kikerülő iratokról másolatot vagy jegyzőkönyvet valószínűleg nem készítettek, mert különben a szultán nem utalta volna vissza az egész ügyet a feladóhoz, vagyis a nagyvezírhez. Ugyanez olvasható ki, csak még határozottabban, abból a hatt-i hümayunból, amelyet Jemiscsi Haszán nagyvezír kapott válaszul egyik, szintén sürgetést tartalmazó beadványára: „Többször közöltem már, hogy az a papír elveszett. Hová tetted az eszedet, hogy megint jelentést teszel róla?”206 Ha az uralkodónál lett volna valamiféle feljegyzés a szóban forgó beadványról, akkor nyilvánvalóan nem méltatlankodik az újabb molesztálás miatt, hanem annak alapján megír(at)ja a választ. Az sem valószínű, hogy a nagyvezír a 56szultán haragját kockáztatja ismétlődő kéréseivel, ha a divánban rendelkezésre állt volna valamiféle másolat, amelynek alapján nehézség nélkül újra előadhatta volna az ügyet. Legfeljebb egyfajta ideiglenes mutató használatára gondolhatunk, amire addig volt szükség, amíg a beterjesztett iratok megválaszolva visszaérkeztek. Hammer állítása tehát, hogy a beadványokról és a szultáni hattokról a sir katibi jegyzőkönyvet vezetett, a mi korszakunkra nézve nem állja meg a helyét.207
C. Orhonlu: Telhîsler. XXVIII.
Revan 1943, 24a.
A. Refik: Sultan Murad. 132.: geldügi sacat eglendirilmeyüp üzerine hatt-i şerifler yazilup girü gönderdüm ma’i kese içindedür girüsinde arayasin.
C. Orhonlu: Telhîsler. 83. sz.: niçe defca bildürmüş idüm ol kâgid zâyic oldu gene arz edersün ukalâ konda gitdi.
J. von Hammer: Des Osmanischen Reichs Staatsverfassung und Staatsverwaltung. II, Wien, 1815, 41. Vö. S. Faroqhi: Die Vorlagen. 44.
Egyes telhisek az archívumba való elhelyezés előtt még egy procedúrán átestek. A szultán vagy a nagyvezír rendeletére bizonyos beadványokat a rájuk írt hatt-i hümayunokkal együtt bejegyeztek a divánban használatos központi kánunnámékba, mert fontos, kanun jellegű kérdéseket szabályoztak. Amennyire a kevés emlék alapján megítélhető, ezek a bejegyzések nem feltétlenül adják vissza a telhis egész szövegét (különösen a tisztán formális részeket hagyják el), de tartalmilag pontosan rögzítik a bennük kifejtett gondolatokat.208
BDK, Veliyüddin Ef. 1970, 8b–10a. A központi kanunnamékhoz ld. H. Inalcik: Suleiman the Lawgiver and Ottoman Law. (In: Archivum Ottomanicum. 1. 1969. 115–117, 125.)
A telhis-adminisztrálás egészen sajátos formájáról értesülünk Kocsi bég egyik beadványából, amelyben a szerző a következő tanácsot adja uralkodójának: „Ha felséged szolgája, a nagyvezír telhist küld, s elolvasva nemes tudomására szolgált, akkor tépje szét, vesse tűzre és egy szót se szóljon senkinek”.209 E furcsa javaslat hátterében az a szándék állhatott, hogy megkímélje a válaszadás felelősségétől a gyengeelméjű Ibrahimot, és elkerülje a tudatlanságából fakadó kínos helyzeteket. Nem tudjuk, hogy a szultán megfogadta-e az intelmeket, de valószínűtlen, hogy ez az eljárás hosszasan fenntartható lett volna.210
K. Aksüt: Koçi Bey risalesi. 126–127.
H. Sahillioglu – anélkül, hogy az idézett passzusra felfigyelt volna – szintén azt gondolja, hogy a legtitkosabb ügyeket tárgyaló telhiseket rendszeresen megsemmisítették (Koca Sinan Paşa’nin, I. 29.). Ennek azonban ellene mond, hogy „titkokkal teli” telhiseket bőségesen találunk a jelen tanulmányhoz felhasznált gyűjteményekben, pedig ezeket nyilvánvalóan utólag, archivált anyagból állították össze.
A korabeli levéltári rendszer viszonylagos fejlettsége ellenére számos telhis csupán annak köszönheti fennmaradását, hogy utólag felvették őket különféle telhis-gyűjteményekbe. Mindmáig rejtély, hogy ezeknek az összeállításoknak az anyagát milyen céllal és milyen elvek szerint válogatták össze. Mindenesetre feltűnő, hogy az első gyűjtemények szinte a telhis-mechanizmus teljes beindulásával egyidejűleg vagy kevéssel azután létrejöttek, de aztán láthatólag mindjárt alább is hagyott a kompilátorok lendülete. C. Orhonlu összeállította az isztambuli könyvtárakban fellelhető telhis-kéziratok (vagy telhiseket is tartalmazó kéziratok) listáját, s a 22 tételből (ami önmagában is kevésnek tűnik) a 10-et sem éri el azok száma, amelyek a mi korszakunkra vonatkoznak.211 De még ez a szám is tovább csökken azáltal, hogy több kézirat valójában egyazon gyűjtemény különféle másolatait tartalmazza, ennélfogva az 1566–1656 közötti időszakra csupán a Szinán pasának, az 1597–1607 közötti nagyvezíreknek, a Kocsi bégnek és a IV. Murad egyes nagyvezíreinek tulajdonított telhisek állnak rendelkezésünkre.212 Sőt, ha a királytükör (nasihatname) műfaj 57és a dokumentum határmezsgyéjén elhelyezkedő Kocsi bég-féle irományoktól eltekintünk, akkor a termés még silányabbnak tűnik. Természetesen azt megítélni, hogy ezért a helyzetért a kéziratok esetleges pusztulása vagy elkallódása mennyiben felelős, ma már aligha lehetséges.
C. Orhonlu: Telhîsler. XXV–XXVII. Ehhez még legalább kettő hozzáteendő (Bayezid Devlet Kütüphanesi, Yeliyüddin 3205 és Belediye Kütüphanesi, Cevdet K 52, ld. Rh. Murphey: The Veliyuddin telhis. 547–548.).
Ezekről bővebben a következőkben, ill. a tanulmány végén, „A forrásokról” c. részben szólok. – C. Orhonlu (Telhîsler, XXVI.) a kéziratlista 8, 10, 14, 16. és 18. sz. tételénél nem közli az időpontot, így ezek között esetleg lehetnek még korunkbeli telhisek (bár ez nem valószínű). Ide számíthatjuk még azt a néhány iratot (Orhonlu szerint 24-et, i. m. XXII: 4. jegyzet), amelyet Ç. Uluçay adott közre (N. Murad’in bazi hatlari. (In: Tarih Dünyasi. 3. 28–29. 1952. 1186–1187.; Ehhez a cikkhez nem tudtam hozzájutni). Természetesen más könyvtárakból és kéziratokból is előkerülhetnek még telhisek (például úgy, mint a Biblioteca Apostolica Vaticana, Rossiano 876 vagy a Bayezid Devlet Kütüphanesi, Veliyüddin 1970 egy-két darabja. Egy „magányos” telhis található Szinán pasa levéltárában is: T. Öz: Topkapi Sarayi Müzesinde Yenien fatihi Sinan paşa arşivi. [In: Belleten. 10. 37. 1946. 179.: 72. sz. irat, 1589-ből]).
A gyűjtemények összeállításánál követett módszerekről sok mindent mondhatnánk, csak azt nem, hogy következetesek. Az egyes telhiseket az eredeti időrend megbontásával, a legnagyobb önkénnyel állították sorba, s többször megesett, hogy egy-egy iratot kétszer is bemásoltak.213 Az anyag kiválasztásánál nyilvánvalóan nem törekedtek arra, hogy egy nagyvezír vagy egy adott időszak valamennyi telhisét összeszedjék, és sokszor azt is elfelejtették feltüntetni, hogy az egyes darabok valójában kitől származnak. A Revan 1943 jelzetű kézirat pl. a címe szerint Szinán nagyvezír beadványait tartalmazza, de erre külön sehol sem utalnak, s az időpontok meghatározása után kiderült, hogy néhány telhis mindenképpen később, Szinán halála után keletkezett.214 Az Orhonlu által kiadott kéziratokban megadják ugyan a telhisek szerzőit vagy beterjesztőit, de ezek a meghatározások sokszor pontatlannak bizonyulnak. Van úgy, hogy nagyvezír helyett vezírt írnak, telhisnek neveznek nem nagyvezírtől származó közönséges jelentéseket, vagy a beadvány nem azé, akit a kéziratban megjelölnek. A IV. Murádnak szóló telhisek összegyűjtésekor a válogatás nem is annyira a beadványokra, mint inkább a hatt-i hümayunokra irányult, s talán ezzel magyarázható, hogy a beterjesztő nagyvezírek nevét meg sem említik.
A Revan 1943-ban sok ilyen akad. Egy példa: fol. 37b–38a, illetve 59a–59b. Ugyanígy Orhonlunál: 43. és 90. sz.
S. Faroqhi: Die Vorlagen. Einleitung: 13, II. Kapitel: 18, III. Kapitel: 131.
A gyűjteményekben elvétve feltűnnek a telhis kategóriától igen távol eső dokumentumok. Így például a Revan 1943-ban megtaláljuk Ebusszuud şeyhü’l-islamnak a földbirtoklásra vonatkozó híres fetváját,215 a Revan 1303-ba belevették Bosztánzáde Mehmed müfti carzát,216 az Üniversite T Y. 3161-be egy anyaszultánhoz címzett carz-i halt, a vidini ráják kérvényét stb.217 Másfelől jelentékeny eltérések mutatkoznak egyazon gyűjtemény különféle másolatai között. Nincs olyan kézirat az itt említettek között, amelyben ne lenne olyan telhis, amelyik a többiből hiányzik. Ez a körülmény arra hívja fel a figyelmet, hogy az eltérések nem csupán a másolók önkényére vagy hanyagságára vezethetők vissza, hanem arra, hogy talán mindnyájan dolgoztak önálló (levéltári?) forrásokból. Néha nem könnyű megállapítani, hogy egy-egy telhisnek milyen lehetett az eredeti formája. A Revan 1943 és az Esad Ef 2236 kéziratok egybevetésekor például kitűnt, hogy az utóbbi első négy telhise az előzőben egyetlen beadványként szerepel, sőt, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, az Esad Ef. negyedik telhisének második fele a másik kézirat egész más telhisével tart rokonságot.218 Hasonló következetlenségeket figyelhetünk meg a hatt-i hümayunoknál is. Több eset van rá, hogy a hattok szövege nem teljesen egyezik meg két különböző kéziratban, vagy akár ugyanazon kézirat két különböző helyén (amennyiben duplán másolták be a kérdéses telhist).219 Megtörténik, hogy a telhis hatt-i hümayunját a másik kéziratban hiába keressük, ami önmagában nem okoz gondot, csupán akkor, ha a helyén az agiz cevabi (szóbeli válasz) megjegyzést találjuk.220 Még ekkor sem kizárt persze, hogy a másoló tévedésből vagy lustaságból írta oda ezt a ténylegesen rendelkezésére álló hatt-i hümayun helyett, hiszen nehezen feltételezhető, hogy a másik írnok hattokat „költött” volna. 58Külön helyet foglalnak el korszakunk telhisei között Kocsi bég beadványai, amelyeket a bennük kifejtett reformgondolatok miatt már a kortársak annyira fontosnak tartottak, hogy számos másolatot készítettek róluk, s ennek következtében jelentős szövegeltérések keletkeztek közöttük. Itt jegyezzük meg, hogy a kutatás máig adós a Kocsi-féle telhisek változásainak hiteles bemutatásával és a szövegek megnyugtató kiadásával.
Fol. 54a–54b.
C. Orhonlu: Telhîsler. 2. sz.
Uo., 77, 11. sz.
Esad Ef. 2236, fol. 30b–32a. Megfelelője: Revan 1943, fol. 28a–29a. Esad Ef. 2236, fol. 32a–33a párhuzama: Revan 1943, 36b–37a és 58a–58b.
Revan 1943, fol. 23b, 47b.
Revan 1943, fol. 3b, illetve Esad Ef. 2236, fol. 60b.
A felsorolt gondok és ellentmondások távolról sem jelentik azt, hogy a telhis-gyűjtemények anyagának túlnyomó többségét bármiféle kétkedéssel kellene szemlélnünk. A nehézségek egy részét a kéziratok gondos összehasonlításával könnyűszerrel ki lehet küszöbölni, s amennyiben a datálás megoldható, úgy a visszamaradó problémák zöme szinte magától megoldódik. Ezért, mint fentebb már említettem, a telhisek felhasználásának egyik kulcskérdése az, hogy mennyire sikerül felkutatni és bevonni összehasonlító anyagot.
