A vagyonelkobzás főbb típusai
A vagyonelkobzás főbb típusai
A közfelfogás azt tartja, hogy a konfiskálások elsősorban a meghalt, a hivatalukból letett és a kivégzett államférfiak vagyonát sújtották.22 A 16. század végéről és a 17. század elejéről rendelkezésre álló példáink azt mutatják, hogy a paletta ennél színesebb volt, és a számottevő hagyatékok sorsa végső soron a szultán egyedi döntésén múlott.
22 Mumcu szerint két alapvető formája létezett: 1. a büntetésként alkalmazott, amely a halálbüntetés (siyaseten katl) vagy az átmenti hivatalvesztés (azl) velejárója, vagy a kivégzés helyett kirótt büntetés; 2. a természetes halál esetén bekövetkező, amely abból fakad, hogy a szultán a kulok örököse; Mumcu, Siyaseten katl, 149.
Ha a főember örökösök nélkül halt meg, akkor a hagyatéka minden további nélkül a szultánra szállt.23 Amennyiben voltak örökösei, akkor a Szelánikitől fentebb idézett részlet és egyéb adatok alapján úgy tűnik, a leggyakoribb okot a beavatkozásra az szolgáltatta, hogy az illető nem teljesítette pénzügyi kötelezettségeit, vállalásait (miriye alakasi var), vagy sikkasztott a rábízott kincstári javakból (ekl ve bel). Ilyenkor a magánvagyona szolgált a tartozások fedezetéül. A századfordulón csodaszámba ment, ha az elhalt központi vagy tartományi kincstartók (defterdárok) hagyatékát nem szedték el.24 Nemcsak az állammal, de a főemberek egymással szemben fennálló tartozásai is vezethettek konfiskációhoz; a szultánhoz közel álló potentátok el tudták érni, hogy elhalt adósaiktól az államapparátus hajtsa be járandóságaikat.25 A tartozásokkal kapcsolatos logika egyébként fordítva is érvényesült: amennyiben a meghaltnak jelentősebb kintlévőségei voltak még élő méltóságoknál, akkor a szultán mint az elhalt kul örököse azonnal beavatkozott, és követelte a kölcsönök visszafizetését.26
23 Ez történt a híres kalózadmirális, Kilidzs Ali pasa vagyonával, „mivel a világnak menedékül szolgáló padisah őfelségén kívül nem volt örököse”; ld. Tarih-i Selânikî, I. 186. Vö. MD 69, 527/266 (1592. október 13.): mivel a bolui szandzsákbég örököse is meghalt, a szultán elrendeli összes javai összeírását és Isztambulba küldését.
24 Tarih-i Selânikî, II. 461.
25 MD 71, 574/300 (1593. augusztus 9.): Ibrahim vezír (később nagyvezír) kérésére a szultán parancsot ad a kaffai beglerbégnek és egy udvari csausznak a meghalt korábbi beglerbég javainak begyűjtésére és azoknak az összegeknek a beszedésére, amelyekkel az Ibrahimnak tartozott. Az utóbbi újabb életrajza: NezIhI Aykut, Damad Ibrahim paşa. Istanbul Üniversitesi Edebiyat Fakültesi Tarih Enstitüsü Dergisi 15 (1995–1997) 193–219.
26 MD 67, 516/208 (1592. április 4.–12.): a szultán 18-19 000 aranyat követel Szinán nagyvezíren (ld. alább is); MD 67, 71/29, 72/30 (1590. november 10.): a budai lázadásban megölt Ferhád pasa követelései (6000 tallér) és tartozásai (4 millió akcse, kb. 33 333 arany).
Azokat, akiket időlegesen megfosztottak hivataluktól (mazul), szintén a felhalmozott adósságok miatt szabadították meg leggyakrabban a vagyonuktól.27 Erre nem mindig a letételt követően került sor, hanem amikor elkészültek az elszámolásokkal, és fény derült a hiányokra.28 A vagyonvesztés kimondását gyakran előzte meg széleskörű pénzügyi vizsgálat, ellenőrzés (teftiş), amelyeket a terület elöljárói (beglerbégek, defterdárok, kádik) és a szultáni udvar e célból kiküldött megbízottja (mübaşir), a fővárosban pedig változó összetételű bizottságok folytattak le.29 Ha az illető főbenjáró politikai vétséget (lázadás, az alattvalók terrorizálása stb.) követett el, és a szultán a kivégzését rendelte el, akkor az ítélet végrehajtását mellékbüntetésként szinte törvényszerűen követte a vagyonelkobzás.30 Előfordult, hogy valakit egyszerre vádoltak nagy összegű tartozással és a szultáni autoritás megsértésével, amiért ugyanúgy életének- és vagyonának elvesztésével fizetett.31
27 Tarih-i Selânikî, I. 166; Orhonlu, Telhîsler, 31: 39. sz.
28 1593 szeptemberében Hüszejn kiliszi béget azokért az adósságokért fogták le és fosztották meg mindenétől, amelyeket korábban, tripoliszi beglerbégként halmozott fel; MD 71, 92/45 (1593. szeptember 19.).
29 Egy 1590 tájáról fennmaradt nagyvezíri felterjesztés arról tudósít, hogy e vizsgálatok nagy nehézségekbe ütköznek, mert minden sikkasztó egy-egy befolyásos kör embere (birer büyücek yere mensubdur); Revan, 1943, 13a.
30 Mumcu, Siyaseten katl, 147. skk, 156–158; Tarih-i Selânikî, II. 529–530.
31 MD 71, 48/24 (1593. szeptember 10.): Ferih-oglu szafedi bég bűnlajstromán a következők szerepeltek: 1. 60 000 arannyal tartozik a kincstárnak; 2. a zarándoklat főbiztosaként gazdag zarándokokat öldösött; 3. egy korábbi elzárása, majd kiszabadulása után bosszúból leölte szandzsákja jómódú lakosait; 4. több ezer puskást gyűjtve maga köré lázadni készült. A vallástudósok véleménye szerint mindezért kivégzést érdemelt.
Az eddig felsorolt, tipikusnak tekinthető esetek mellett egyedi, olykor különleges okokból is elrendelhette a szultán a konfiskációt. Az 1590 szeptemberében szolgái által megölt Juszuf pasa örököseinek az lett a veszte, hogy az emberek sokat beszéltek a gazdagságáról. Murád szultán véleménye szerint méltánytalan lett volna az állammal szemben, ha ekkora vagyont a hozzátartozóival „etetnek fel”.32 Ugyanilyen okból csaptak le az ekkoriban elhalt főcsausz (çavuş başi) hagyatékára.33 Minden alapunk megvan azt hinni, hogy amikor a szultán a szóbeszédre hivatkozott, valójában „hírszerzők” információira támaszkodott. Szinán nagyvezír egyik felterjesztéséből arról értesülünk, hogy az uralkodó utasítására ki kellett kérdeznie az Egyiptom adójával Isztambulba érkezett kísérőket az ottani beglerbég anyagi körülményeiről, mivel „a legjobb az, ha vizsgálódunk és megfontolással vagyunk”. Szinán nem is mulasztotta el bemártani Üvejsz egyiptomi pasát, ezért az uralkodó a beszámolóra válaszolva leiratában ismételten megparancsolta, hogy tovább kutakodjanak utána.34 Nem kétséges tehát, hogy a szultán időnként nyomoztatott az előkelők anyagi ügyeiben.35
32 Revan, 1943, 63a. A pasára és halálára: Tarih-i Selânikî, I. 181, 189, 194, 213–214, 226; Revan, 1951, 144a-b; Juszuf (akit Magyarországon inkább Szinán pasaként ismertek) kétszer a budai (1583–1586 és 1587–1588), egyszer a temesvári (1586–1587) beglerbégi tisztet is betöltötte; Gévay Antal, A’ budai pasák. Bécs, 1841, 13: 18. sz.; vö. Dávid Géza, Török közigazgatás Magyarországon. Doktori disszertáció. Budapest, 1995, 214–216.
33 Revan 1943, 34a.
34 Revan 1951, 165b.
35 1590 októberében a gendzsei beglerbég azt az utasítást kapta, hogy kutassa át a Dervis nevű ember házát, mert abban a bég elődje és annak helyettese rengeteg holmit raktározott el, amelyek gyaníthatólag a perzsáktól származnak, és a kincstárat illetik. A vizsgálat indoka: „azt hallani”. MD 73, 730/330.
Nem lehetetlen, hogy ilyen információk segítették akkor is, amikor azért lépett közbe, nehogy széthordják a hátrahagyott vagyonokat. Ez az aggodalom tükröződik a bolui szandzsák kádijainak 1591. szeptember 8-án írt rendeletből; az illetőknek azért kellett sürgősen az elhunyt hamidi bég javainak összeírásához és begyűjtéséhez fogniuk, mert fennállt a veszély, hogy azok elvesznek (zayi olmamak içün).36 S végül voltak olyan hagyatékok, amelyek elvételét maguk a szultánok sem tudták volna mással indokolni, mint puszta „csak”-kal vagy vállrándítással. 1596 októberében meghalt a szultáni tanács egyik írnoka, Musza cselebi; noha vagyona igen csekély értéket tett ki, s fia, lánya és testvérei maradtak utána, a kincstári megbízottak mégis elszedték mindenét.37 Ami pedig 1586 nyarán Haszán algériai beglerbéggel történt, már-már a groteszk kategóriájába tartozik. A bégnek volt egy kedves, ifjú, herélt rabja (bizonyos Ali), akit elcsábított tőle Kilidzs Ali kapudán pasa. Haszán nem nyugodott bele, és mások segítségével, különféle vádakkal feljelentette a kapudánt a szultánnál. Kilidzs Ali azonban a szultán pénzsóvárságát kihasználva ügyesen kimászott a csávából; a fiúból kiszedte Haszán titkait, majd a következőket írta III. Murádnak: csupán azért vette magához a fiút, hogy a szultán tudomására hozhassa: Haszánnak egy fürdő kazánja alatt 130 000 aranya meg 10 kantár ezüstje van elásva, amit Haszán még akkor rejtett el hűtlenül, amikor az ő szolgája volt. A szultán rögvest kiküldte Ibrahim defterdárt, aki a megjelölt helyen valóban megtalálta, és a szultán kincstárába szállította a leletet. Indoklásról nem hallunk, mert nem volt rá szükség.38
36 MD 68, 99/49.
37 Tarih-i Selânikî, II. 633.
38 I. m., I. 172. Egy kantár 45 vagy 56.449 kg súlynak felelt meg.
