Az elkobzási procedúra és a javak felhasználása
Az elkobzási procedúra és a javak felhasználása
Az oszmán államban a konfiskációt formáljogi szempontból azon hat hagyatéki eset egyikének tekintették, amikor a hatóságoknak be kellett avatkozniuk az örökség összeírása és elrendezése céljából.39 Az ilyen ügyekben általában a területileg illetékes bíró (kadi), illetve az ún. hagyatéki bíró (kassam) járt el. Az utóbbinak két fajtája is volt: az egyik a polgári hagyatéki bíró (beledi kassam), aki a kádi alárendeltségében az ún. „köznép” (avam, reaya) hagyatéki ügyeivel foglalkozott; az állami szolgálatban álló „katonai rend” (askeri, kapi kullari, ehl-i berat, ehl-i örf) hagyatéki ügyeit pedig a kádiaszker megbízásából külön katonai hagyatéki bíró (askeri kassam) intézte. A hagyatéki bírók főleg az örökség megosztásával foglalkoztak (és ezt csak az örökösök kérésére tehették), amiért különböző illetékeket szedtek. Ahol nem volt katonai hagyatéki bíró, ott a területi kádi gyűjtötte be és adta át időnként a fővárosból érkező megbízottnak a kádiaszkernek járó illetékeket.40 Mint fentebb már jeleztem, amennyiben az elhaltnak nem voltak örökösei, az örököst nem tudták elérni vagy ismeretlen volt, vagy a vagyonnak nem volt gazdája (pl. fogságba esett), akkor a hagyatékot lefoglalták az állam számára. Ezek alkották a röviden bejtülmálnak (beytülmal, mal-i gaib ve mal-i mefkud) nevezett állami jövedelmeket, amelyeket pénzügyigazgatásilag két kategóriára osztottak: 1. az aszkeri rend tagjainak hagyatékait és a köznép 10 000 akcse értéket meghaladó hagyatékait „kincstári bejtülmál” (beytülmal-i hassa) címen elkülönített bevételi forrásként kezelték, és beszedésükre külön biztosokat (beytülmal emini) alkalmaztak; 2. a köznép 10 000 akcsénél kisebb értékű, államra szálló hagyatékait (bejtülmal-i amme) rendszerint adóbérletbe adták.41 Az örökös nélküli hagyatékokat a kádi és az emin piaci kikiáltók, alkuszok (dellal) segítségével (és, ha nagyobb értékű vagyonról volt szó, egy vagy több központi megbízott közreműködésével) tételesen összeírta, a javakat a helyi piacon árverésen értékesítette, az ingatlanokat eladta, a befolyt pénzből kifizette a temetés költségeit, a közreműködök díjait, az elhunyt adósságait (s ha voltak, beszedte követeléseit), végrehajtotta az elhunyt testamentumát; az ez után megmaradt összeget az emin gondjaira bízták, aki soros elszámolásai keretében befizette azt a tartományi vagy (ha oda tartozott) a központi kincstárba. Ha nem lehetett biztonsággal kizárni örökös jelentkezését, akkor a hagyatékot hat hónapig vagy egy évig letétbe helyezték, s csak azután adták át az eminnek.42 A bonyolultabb hagyatéki ügyeket, amikor nagy értékről volt szó, vagy a fennmaradt vagyonnal szemben 3000 akcsénél nagyobb összegű keresetet nyújtott be valamelyik hitelező, be kellett jelenteni a szultáni tanácsnak (gyakran a hagyatéki defter egy példányával együtt), amely vagy magához vonta az ügyet, vagy biztosokat küldött ki annak elintézésére.43
39 Ezek a következők: 1. ha azt az örökösök közül valaki kérte (pl. megosztási viták miatt); 2. ha azt az örökösök azért kérték, mert az elhunytnak valakik tartoztak, 3. ha azt egy hitelező kérte, akinek az elhunyt adósa volt; 4. ha az elhunyt kiskorú gyermeket hagyott hátra; ilyenkor gyámot kellett kinevezni; 5. ha az elhunyt nem hagyott hátra örökösöket, vagy azokat nem lehetett elérni; 6. konfiskáció; ld. Claudia Römer, Zu Verlassenschaften und ihrer fiskalischen Bearbeitung im Osmanischen Reich des 16. Jhs. Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes 88 (1998) 185–186.
40 Barkan, Edirne, 3–4; HüseyIn Özdeger, 1463–1640 yillari Bursa şehri tereke defterleri. Istanbul, 1988, 10–11; SaId Öztürk, Osmanli ilmiye teşkilâtinda kassamlik müessesesi. Istanbul Üniversitesi Edebiyat Fakültesi Tarih Enstitüsü Dergisi 15 (1995–1997) 394–428; Uő., Istanbul tereke defterleri, 65–84.
41 Ez azonban az előzővel is megtörténhetett, amint azt magyarországi példák tanúsítják. Vö. Fodor Pál, Some Notes on Ottoman Tax Farming in Hungary. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 54:4 (2001) 429. Egyiptomban az amme bejtülmál határa 20 000 akcséig terjedt; Ömer Lűtfi Barkan, XV ve XVI inci asirlarda Osmanli Imparatorlugunda ziraî ekonominin hukukî ve malî esaslari. Kanunlar. Istanbul, 1943, 379.
42 A bejtülmál jövedelmek kezelésére: Ahmed Akgündüz, Osmanli kanunnâmeleri ve hukűkî tahlilleri. VI. Kitap. Kanunî Sultân Süleyman devri kanunnâmeleri. II. Kisim. Kanunî devri eyâlet kanunnâmeleri (II). Istanbul, 1993, 491; Uő., Osmanli kanunnâmeleri ve hukukî tahlilleri. I. Kitap. Osmanli hukukuna giriş ve Fâtih devri kanunnâmeleri. Istanbul, 1990, 181–182; Uő., Osmanli kanunnâmeleri ve hukukî tahlilleri. II. Kitap. II. Bâyezid devri kanunnâmeleri. Istanbul, 1990, 119; Öztürk, Istanbul tereke defterleri, 86–94. Magyarországon: Káldy-Nagy Gyula, Magyarországi török adóösszeírások. Budapest, 1970, 70. Vö. még Mehmed Erkal, Beytülmâl. In: Türkiye Diyanet Vakfi Islâm Ansiklopedisi. 6. Istanbul, 1992, 90–94; Şer’iye sicilleri, mahiyeti, toplu katalogu ve seçme hükümler. (Türk Dünyasi Araştirmalari Vakfi yayinlari, 52.) I. Istanbul, 1988, 331–334.
43 Akgündüz, Osmanli kanunnâmeleri, II. 119–120; Öztürk, Istanbul tereke defterleri, 90–91; 7 numarali mühimme defteri (975–976/1567–1569) <Tipkibasim>. I. <Özet, Transkripsiyon, Indeks> I. Ankara, 1997–1998, 968, 1040, 1051. sz.
Az előkelők vagyonának lefoglalása ehhez az utóbbihoz hasonlított, jóllehet az egyedi körülmények egyedi megoldásokat szülhettek. Az eljárásban résztvevők száma és rangja a várható összeg nagyságával együtt nőtt. A tartományokban44 a tisztes, de nem kiugró vagyonokról a helyi kádi és egy központi megbízott (mübaşir: általában csausz, kapuőr [kapuci] vagy az udvari gyalogság egyik tagja) intézkedett, a jelentősebbekről pedig a vilájet beglerbégje, kádija és defterdárja. Gondoskodtak a vagyonvesztésre ítélt személy bezárásáról (ha nem halál miatt történt az elkobzás), a házak, javak mielőbbi zárolásáról, lepecsételéséről, a tételes vagyonleltár elkészítéséről; azokat a javakat (állatok, élelem, rabszolga stb.), amelyek könnyen veszendőbe mehettek, szállításuk és megőrzésük nehézkes volt, azonnal eladták, s a befolyt pénzt a meglévőhöz csapták. Ha szükségesnek látszott, akkor a lehető legtöbb szakértő és érintett, valamint egy felügyelő (nazir) részvételével széles körű pénzügyi vizsgálatot folytattak le a rendelkezésre álló kimutatások, bizonylatok felhasználásával.45 Az elrejtett kincseket a családtagok, rokonok és az udvartartás embereinek kivallatásával próbálták felderíteni. A összeszedett pénzt és javakat zacskókban és ládákban megbízható helyre (ha volt, gyakran a helyi fedett piac, a bedeszten46 trezorjaiba) vitték, s később a szultán utasítása szerint használták fel. Egyelőre nem világos, hogy az uralkodó milyen alapon döntött arról, melyik vagyont adják át a helyi kincstárnak, és melyiket küldjék be a szultáni udvarba.
44 Az itt követkőkhöz ld. Mumcu, Siyaseten katl, 54–159; Öztürk, Istanbul tereke defterleri, 89; SeyyId Muhammed es-SeyyId Mahmud, XVI. asirda Misir eyâleti. Istanbul, 1990, 116, 126–127, 129–130; MD 66, 60/28 (1589); MD 67 386/145 (1591); MD 68, 99/49 (1591); MD 69, 527/266 (1592); MD 71, 48/24, 92/45, 574/300 (1593); MD 73, 327/140 (1595);
45 Egyiptomban az ilyen vizsgálatok számos résztvevővel a kairói divánban vagy valamelyik nagy dzsámiban zajlottak, és akár hónapokig elhúzódhattak; es-SeyyId Mahmud, Misir eyâleti, 116, 127.
46 Vö. Faroqhi, Towns and Townsmen, 26–27.
A fővárosban,47 ahol a legvagyonosabbak éltek, és ahol a vidéki állomáshelyükről már visszatért „áldozatokra” is sokszor csaptak le, az állam legfőbb méltóságai: a defterdárok (kivált a fődefterdár), a zászlók őre (mir-i alem), a főcsausz (çavuş başi), a kapuőrők parancsnokai (kapuci başi, kapucilar kethüdasi), a janicsár aga, az istállómester (mirahor), a kincstárnok (hazinedar aga) vagy egy-egy vezír irányították (hol egyedül, hol többen egyszerre) a konfiskációt. A szultán, aki a kiugró vagyonok elvételét személyesen felügyelte, rendszerint a nagyvezíren keresztül adta ki a parancsot az akcióra, de megesett, hogy őt megkerülve küldte ki egyik bizalmasát.48 A huszadik századi titkosszolgálatok módszereire emlékeztet, hogy többször éjjel hajtották végre a rajtaütést. Ez egyrészt az eljárás sikerét szolgálta, másrészt azt, hogy a főváros népe csak közvetve értesüljön róla, mivel az elit tagjai nagyon zavarónak érezték, ha a városlakók a szájukra vették őket. Akárcsak vidéken, Isztambulban is mindent azonnal lepecsételtek, és a közelállókból kiszedett információk alapján nemcsak a paloták kincstáraiban és háremeiben könnyen elérhető, hanem az elrejtett értékeket is igyekeztek felkutatni.49 Az erre vonatkozó adatok viszonylagos gyakorisága arra enged következtetni, hogy a leghatalmasabbak, előre látva sorsukat, szinte kivétel nélkül rejtettek el készpénzt és értéktárgyakat a rosszabb napokra vagy a hátramaradottak javára. 1582 második felében a díván defterdárjai egy farakás alá, 1595-ben Ferhád nagyvezír a plafonba, 1598-ban Hadim Haszán nagyvezír az egyik embere házába, 1603-ban Ali janicsár aga a háza falába és a kertben elásott korsókba dugott el – hiába – tetemes értékeket.50 Megtörtént, hogy a szultán eredendően nem akarta elszedni valakinek a hagyatékát, csak akkor döntött így, amikor tudomására jutott, hogy a közelállók már a számba vétele előtt manipulálták a vagyont.51 Ha nem került elő annyi, amennyire számítottak, vagy amennyiből a tartozásokat kiegyenlíthették volna, akkor a „gyanúsítottat” alkalmanként a Jedikule-börtönbe zárták, és ott tartották, amíg jobb belátásra nem tért.52 A fellelt vagyonról kimerítő jegyzéket vettek fel (ennek elkészítésében elvétve maga a nagyvezír is részt vett), s az értékeket oda szállították, ahová az uralkodó parancsolta. A birodalomban szerteszét található ingatlanok és egyéb jószágok sorsának rendezése természetesen még hosszú időt vett igénybe ezután.
47 Az alábbiakhoz ld. Revan 1943, 34a, 38a–38b, 15a-b, 60b, 63a; Revan 1951, 159b; Tarih-i Selânikî, I. 136, 166, II. 529–530, 733–734; Orhonlu, Telhîsler, 54–55: 63. sz., 91: 105. sz.
48 Revan 1943, 34a: Szinán nagyvezír panaszkodik, mert a szultán az ő tudta nélkül menesztette a defterdárt a főcsausz házának lefoglalására.
49 Úgy tűnik, hogy ekkoriban, a konfiskáció meglendülésének időszakában még nem alkalmazták azokat a kíméletlen módszereket (verés, kínzás, csonkítás, asszonyok nyilvános megszégyenítése stb.), amelyek a 18. században már általánossá váltak a rejtett értékek felkutatására. Vö. Yüksel, Vakif–müsadere, 399–424, főleg 416–423. Egyéb 18-19. századi hagyatékok: SaIm Savaş, Sivas valisi Dagistânî Ali Paşa’nin muhallefâti. XVIII. asrin sonunda Osmanli sosyal hayatina dâir önemli bir belge. Belgeler 15:19 (1993) 249–290 (1780-ból); Yavuz Cezar, Bir âyanin muhallefati. Havza ve Köprü kazalari âyani Kör Ismail–oglu Hüseyin (musadere olayi ve terekenin incelenmesi). Belleten 41:161 (1977) 41–78 (1808-ból).
50 Tarih-i Selânikî, I. 136, II. 529–530, 733–734, 741; Maria Pia Pedani, Safiye’s Household and Venetian Diplomacy. Turcica 32 (2000) 27.
51 Erre ld. alább Üvejsz pasa esetét.
52 Tarih-i Selânikî, I. 136–137, 153–154, 194; Revan 1943, 38a–b.
Az elkobzások egyik kényes kérdése volt, hogy a szokásnak és a jognak megfelelően gondoskodott-e a hatalom a hátramaradottak megélhetéséről, illetve hogy a szultán az államkincstárat (diş hazine, hazine-i amire: külső kincstár) vagy a magánkincstárát (iç hazine, hazine-i hassa: belső kincstár) gazdagította-e inkább az elkobzott javakkal.53 Hogy ekkoriban, tehát a müsadere meggyökerezésének időszakában milyen normákat, szempontokat vettek figyelembe, arra nézve egy nagyvezíri előterjesztés kínál támpontokat, amely a merénylet áldozatául esett Juszuf vezír hagyatékával foglalkozik.54 A nagyvezír a feliratban a következő (nyilván már máskor is alkalmazott) forgatókönyvet tudja elképzelni a teendőkre: a készpénzt és a holmik egy részét (esbab) tárolják a bedesztenben, a fegyvereket foglalják le az állam(kincstár) (miri) számára, az állatokat és az egyéb ingóságokat pedig adják el; ezután rendezzék az adósságokat, vonják le a hagyaték egy harmadát,55 s a maradékot vételezzék be a kincstárba. A nagyvezír a családtagok sorsával kapcsolatban a legbizonytalanabb; azt ajánlja ugyan a szultánnak, hogy juttasson valamit a pasa két (egy éppen felnőttkorba ért és egy fiatalkorú) fiának és két terhes rabnőjének, de konkrétumot nem mond, és világosan érzékelteti, hogy ilyenfajta kérdésekben az uralkodó egyedi döntéseket szokott hozni.
53 A két kincstárra ld. IsmaIl Hakki Uzunçarşili, Osmanli devleti maliyesinin kuruluşu ve Osmanli devleti iç hazinesi. Belleten 42:165 (1978) 67–93; CengIz Orhonlu, Hazine. In: Türkiye Diyanet Vakfi Islâm Ansiklopedisi. 17. Istanbul, 1998, 130–133.
54 Revan 1943, 63a. 1590 szeptemberében ölték meg; vö. 32. jegyzettel.
55 Az örökösök védelme érdekében a seriat úgy rendelkezik, hogy a muszlimok a vagyonuk egy harmadáról végrendelkezhetnek, a többit pontosan meghatározott szabályok szerint fel kell osztani a törvényes örökösök között. Schacht, An Introduction, 169–174; CIn–Akgündüz, Türk hukuk tarihi, 132. skk; néhány példa végrendelkezésre: Şer’iye sicilleri, I. 314–318.
S valóban, a többi, általam ismert esetet áttekintve azt találjuk, hogy meglehetős esetlegesség, önkény uralkodott ezen a téren. A végrendelkezés jogát a jelek szerint tényleg „illett” tiszteletben tartani,56 s a vezírek vagyonának egy harmadát az örökösök kezén szokták hagyni, hogy síremléket (türbét) építtessenek és abban a halott lelki üdvéért Korán-recitátort alkalmazzanak. Az egyik vezír özvegye mégis arról panaszkodott, hogy sem az egy harmadot, sem törvényesen visszajáró jegyajándékát (mehr), sem egy nyolcadnyi örökségét nem kapta meg.57 A hátramaradtak teljes kifosztásáról és reménytelen helyzetbe taszításáról más adatok is tanúskodnak.58 Ugyanakkor vannak példák az állam és az érintettek közötti „osztozkodásra” is. A szultán néha kegyesen kiutalt egy-egy összeget, a családnak engedte át a rabokat vagy az ingatlanok egy részét.59 Már ekkoriban kirajzolódni látszik az későbbi századokban megfigyelt jelenség, hogy a gyorsan mozdítható pénzt, értéktárgyakat, katonai felszerelést vették el inkább, s abból hagytak a családnak (majorságok, ingatlanok), amiből nehezebb volt vagy tovább tartott pénzt csinálni. Általában véve mégis azt mondhatjuk, hogy a vagyon legalább részleges megmentésének legbiztosabb módja az volt, ha az illető még életében „családi” (ehlî, evlatlik, zürrî) alapítvány(oka)t (vakif) hozott létre, mert ezeket ritkábban sújtotta az állami önkény. Mindez annak volt köszönhető, hogy a vallástudók (ulema) megerősödött rendje a şeriat és a maga teljes tekintélyével az ilyen alapítványok védelmére kelt, hiszen az egybeesett a saját érdekeivel (ti. többnyire ők lettek e vakifok alkalmazottai). Ezt ismerte fel az aszkeri rend hamar, s ennek a felismerésnek tudható be, hogy a 17. században létesített alapítványok többsége már nem a közcélú (hayrî), hanem ebbe a jogilag nem éppen tiszta kategóriába tartozott.60
56 MD 7, 1035/357; Revan 1943, 34a; Tarih-i Selânikî, II. 733–734.
57 Revan 1953, 169a. A szultán végül adott neki 200 000 akcsét, de a törvényes részét nem adta ki.
58 IsmaIl Hakki Uzunçarşili, Osmanli devletinin merkez ve bahriye teşkilâti. Ankara, 1984, 168: 1. j.; Orhonlu, Telhîsler, 131: 179. sz.; Pedani, Safiye’s Household, 21; Tarih-i Peçevi. II. Istanbul, 1283/1866, 322–323.
59 Revan 1943, 34a; Pedani, Safiye’s Household, 27: 59. j.; Tarih-i Selânikî, II. 558. Az egykor nagyhatalmú Szokollu Mehmed nagyvezír özvegyen maradt leánya 1593. január 24-én elhunyt apja egyik alapítványából kapott napi 50 akcse ellátmányt; BOA Kepeci, 253, 38. Szijavus pasa nagyvezír gyerekeinek vámbevételekből utaltak ki összegeket; Tarih-i Selânikî, I. 222.
60 Yüksel, Vakif-müsadere, 407–411, 424; Uő., Vakiflarin rolü, 137, 178. Vö. John Robert Barnes, An Introduction to Religious Foundations in the Ottoman Empire. Leiden, 1986, 42. skk.
Ha azt vizsgáljuk, hová folytak be az elkobzott javak, hasonló kettősséget tapasztalunk, mint az állam és a megsarcoltak osztozkodásában.61 A szultán előszeretettel vitette belső kincstárába a drágaköveket, ékszereket és értékes tárgyakat (fegyvereket), istállójába pedig a nemes és ritka állatokat. Amikor például 1591 késő nyarán meghalt a hamidi bég, azonnal elrendelte, hogy annak különféle vadászmadarait a szerájba küldjék.62 Szívesen vette, ha a „zsákmányból” akár efféle holmikat, akár készpénzt küldtek fel neki ajándékképpen.63 Ugyanakkor voltak olyan vagyonok, amelyeket a külső államkincstár rendelkezésére bocsátott a folyó kiadások, például az éppen esedékes zsold fedezésére, a birtokába jutott katonai és polgári eszközöket, állatokat pedig gyakran a szeráj és az állam különféle intézményeinek (fegyvertár, szultáni istálló, konyha) feltöltésére használta fel.64 Az 1601-ben hadjárat közben elhunyt Ibrahim nagyvezír sátrait, poggyászát, állatait, sőt még a házát és a feleségét is a helyébe lépő Jemiscsi Haszán pasának engedte át.65 A hárem 1591-ben meghalt főagája, Mehmed hagyatékát eladatta, és a bevételt az aga alapítványainak adta át.66 Mások javait viszont minden különösebb indoklás nélkül magának tartotta fenn. Például azt a 60 000 plusz 500 000 aranyat, amelyet Kilidzs Ali kapudán hagyatékában találtak, illetve ingóságainak első árverésein szedtek be, mind a belső kincstárba vitette, igaz, a későbbiekben befolyt összegeket már az államkincstárnak engedte át.67 Az aleppói defterdár 100 000 aranya vagy a Mahmud defterdártól elszedett pénz szintén a szultán kincstárába vándorolt.68 Mindez nem jelentette azt, hogy ezek a hallatlanul nagy összegek mindenestől elvesztek a „köz” számára. Éppen ellenkezőleg, ha az államkincstár nagy nyomorúságra jutott, akkor a nagyvezírek és a defterdárok megtehették, hogy kölcsönt kérjenek a szultántól. Ez a korábban sem ismeretlen megoldás éppen ebben az időben kezdett gyakoribbá válni a költségvetési hiány finanszírozásában, s a 17. században időnként ez mentette meg a birodalmat az összeomlástól.69 Végső soron tehát a belső kincstár s annak egyik táplálójaként a konfiskáció jelentette azt az aranytartalékot, amelyre a nehéz időkben számítani, támaszkodni lehetett.
61 Vagyis az a későbbi rend, hogy az örökösök nélkül elhaltak vagyona a belső kincstárba került, ekkor még nem alakult ki véglegesen; ld. Orhonlu, Hazine, 131.
62 MD 68, 99/49.
63 Tarih-i Selânikî, I. 136, 529–530, 733–734; Orhonlu, Telhîsler, 24: 26. sz., 32: 40. sz.
64 Tarih-i Selânikî, I. 166, II. 529–530, 583–584; Revan 1943 34a; Orhonlu, Telhîsler, 31: 39. sz., 32–33: 41. sz., 87: 99. sz.
65 Röhrborn, Konfiskation, 347. Mindez nyilván közrejátszott abban, hogy Ibrahim hagyatékából meglepően kevés holmi került elő; ld. Orhonlu, Telhîsler, 91: 105. sz.
66 Tarih-i Selânikî, I. 229–230.
67 I. m., I. 186.
68 I. m., 221; Revan 1943, 60b (1589). A 17. század második felében a kivégzett vezírek hagyatéka a központi kincstár muhsebe-i evvel nevű ügyosztályához tartozott, ami azt jelezheti, hogy a hagyatékokkal kapcsolatos eljárások szabályozottabb formákat öltöttek; Ömer LűtfI Barkan, Osmanli Imparatorlugu bütçelerine dair notlar. Iktisat Fakültesi Mecmuasi 17 (1955–1956) 204.
69 Vö. ehhez Uzunçarşili, Osmanli devleti maliyesinin, főleg 73–93; HalIl SahIllIoglu, Siviş Year Crises in the Ottoman Empire. In: M. A. Cook (ed.), Studies in the Economic History of the Middle East from the Rise of Islam to the Present Day. London, New York, Toronto, 1970, 243; Ahmet Tabakoglu, Gerileme dönemine giderken Osmanli maliyesi. Istanbul, 1985, 36–37. Adatok a belső kincstár 16. század közepi kölcsöneire: HalIl Inalcik, The Ottoman State: Economy and Society, 1300–1600. In: An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300-1914. Edited by HalIl Inalcik with Donald Quataert. Cambridge, 1994, 98–100; Rhoads Murphey, Ottoman Warfare 1500–1700. London, 1999, 59.
