I. RÉSZ
I. RÉSZ*
* Az okmánytár befejező részét a következő számunkban közöljük. – A szerk.
Az oszmán birodalom mechanizmusának működéséről mind többet és többet tudhat meg ma már az érdeklődő, nem turkológus szakember. Sorra jelennek meg az egyes szandzsákokról készített török adóösszeírások, a szultáni tanács jegyzőkönyvei alapján írott feldolgozások, s emellett – bár inkább törökül – új krónikaszövegek és elbeszélő művek is napvilágot látnak.1 Mindezek sok, hallatlanul fontos ismeretet nyújtanak az átlagember mindennapi életének gazdasági hátteréről, demográfiai, katonai, politikai, közigazgatási kérdésekről, a döntéshozatal alsó és középszintű szféráinak tevékenységéről. Sőt a szultáni tanács, amely kvázi-parlamentnek is tekinthető, már a legfelső vezetéshez visz közel bennünket, de a munkájáról fennmaradt dokumentumok csak a kész, kimenő döntések fogalmazványait tartalmazzák, a vitákról, az esetleges kulisszák mögötti megbeszélésekről semmit nem tudunk meg belőlük. A legmagasabb szintű határozatok megszületésének körülményeiről a 16. század végéig lényegében néhány bizalmas levél sovány tájékoztatásával kell beérnünk.2
1 L. például Fekete Lajos: A hatvani szandzsák 1550. évi adóösszeírása. Jászberény, 1968.; Káldy-Nagy Gyula: Kanuni devri Budin tahrir defteri (1546–1562) [A kánuni korának budai tahrir defterei]. Ankara, 1971. (Ankara Üniversitesi Dil ve Tarih-Cog˘rafya Fakültesi Yayinlari 177.); Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása. Budapest, 1977. (Pest Megye Múltjából 3.); Vass Előd: A mohácsi szandzsák 1591. évi adóösszeírása. Baranyai Helytörténetírás, 1980. Pécs, 1980.; Dávid Géza: A simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982. A feldolgozásokra: Káldy-Nagy Gyula: Magyarországi török adóösszeírások. Budapest, 1970. (Értekezések a történeti tudományok köréből 52.); Káldy-Nagy Gyula: The First Centuries of the Ottoman Military Organization: Acta Orient. Hung. XXXI(2), 1977. 147–183. o.; A szövegkiadásra: Gazavat-i Sultan Murad b. Mehemmed Han – Izladi ve Varna savaşlari (1443–1444) üzerinde anonim Gazavatname [Anonim „hitharcok könyve” az izladi és a várnai csatáról]. yayinl. Inalcik, H.–Og˘uz, M., Ankara, 1978.
2 L. pl. Uluçay, Ç.: Haremden mektublar [Levelek a háremből]. Istanbul, 1956.; Kurtog˘lu, F.: Hadim Süleyman pasanin mektuplari ve Belgrad’in muhasara pilani [Hadim Szülejmán pasa levelei és Belgrád ostromának terve]: Belleten, IV/13 (1940), 53–87. o.; Gökbilgin, M. T.: Arz ve raporlarina göre Ibrahim paşa’nin Irakeyn seferindeki ilk tedbirleri ve fütuhati [Ibrahim pasa első intézkedései és hódítása az iraki hadjáratban, jelentései és beszámolói alapján]: Belleten, XXI/83 (1957), 449–482. o.
Jelentős fordulat következett viszont be III. Murád uralkodásától kezdődően. Míg korábban a nagyvezír élőszóban tájékoztatta az uralkodót a legfontosabb kérdésekről, ettől fogva előtérbe került az információk írott formában, ún. telhiszként (beadvány, előterjesztés) történő benyújtása, amire a szultán aztán tetszése szerint reagált. Itt tehát – legalábbis elvileg – már igazi államtitkokkal, a birodalom első két emberének bizalmas gondolatcseréjével van dolgunk. Más kérdés azonban, hogy pont ekkortájt nő meg a szeráj egyes belső szolgálattevőinek a szultánokra gyakorolt hatása, tehát abszolút bensőséges, senkivel meg nem osztott döntésekre nem számíthatunk; mégis, e beadványok az előbbi forrásoktól szögesen elütő kategóriába tartoznak, hisz a bennük foglaltakról kívülálló hivatalosan nehezen értesülhetett. Valóban, a telhiszeken kívül 279nemigen várható olyan levéltári anyag felbukkanása, amely még intimebb vagy lényegesebb államtitkokról tudósítana.
Alapvető jelentőségük ellenére a telhiszekről a legutóbbi időkig alig-alig esett szó. 1967-ben védte meg e témakörben elkészített doktori disszertációját Suraiya Faroqhi, s munkája bevezetőjében addigi publikációként szinte semmit nem tudott megemlíteni, még részkiadást is épphogy egy-kettőt.3 Végül ő maga sem közölt egyetlen iratot sem teljes terjedelemben, hanem tematikus egységek szerint egyfelől datálásuk nehézségéivel, másfelől mint a nagyvezíri hivatal (ügyosztály) működését tükröző forrásokkal foglalkozott velük. 1970-ben aztán Cengiz Orhonlu isztanbuli professzor egy teljes kötetnyit adott ki belőlük,4 köztük számos magyar vonatkozásút is. Jelen közleményünk az utóbbiak magyar fordítását tartalmazza.5 Azóta megint lanyhult az érdeklődés; tudtunkkal csupán egy cikk jelent meg e tematikában, az is inkább a reformiratokkal egy családba tartozó, de telhisznek aposztrofált néhány előterjesztés kiadására szorítkozik.6
3 Faroqhi. S.: Die Vorlagen (telhise) des Großwezirs Sinan paša an Sultan Murad III. Hamhurg, 1967. 15. o.
4 Orhonlu, C. Osmanli Tarihine Aid Belgeler–Telhisler (1597–1607) [Az oszmán történelemre vonatkozó dokumentumok – telhiszek]. Istanbul, 1970. (Istanbul Üniversitesi Edebiyat Fakültesi Yayinlari 1511.)
5 Az a gondolat, hogy ezeket a magyar közönség számára hozzáférhetővé tegyük, mindkettőnkben felvetődött, ezért közös munkára szántuk el magunkat.
6 Murphey, Rhoads: The Veliyyuddin Telhis: Notes on the Sources and Interrelations between Koçi Bey and Contemporary Writers of Advice to Kings: Belleten. XLIII/171 (1979), 547–571. o.
Meglehetősen hiányosak tehát az előmunkálatok, s mivel az effajta iratok még csekély számban állnak rendelkezésre, rájuk vonatkozó ismereteink eléggé korlátozottak; így egyelőre csak nagy vonalakban lehet felvázolni azt is, hogy mit nyújthat e forrásfajta a történeti kutatás számára.
Hogy bennük – olykor akár tetszett, akár nem – tényleg a legrejtettebb dolgokat is le kellett írni, arra jó példa az alábbi nagyvezíri beadvány, amely Lala Mehmed pasa tollából való: „Nagyságos padisahom! Bár nem szűnünk meg a bejelentendő dolgokat megírni és [felséged] szent, nagyúri kengyeléhez jelenteni, de van néhány olyan ügy, amelyet nagyságos padisahomnak szóban kell[ene] előadnom és négyszemközt elmondanom. Ha [felséged] ma magas parancsot adna ki, a díván [ülése] után [felséged] e szolgája elmenne, a nagyúri pavilonban boldogságos padisahom nagyúri kengyeléhez dörzsölné arcát, hogy az ügyeket, amelyeknek elmondása szükséges és fontos, bejelenthesse. Ebben az ügyben a parancs és a rendelkezés [fenséges padisahomé – Orhonlu kiegészítése]”. Erre a kihallgatást kérő levélre a rövid, de velős szultáni válasz így szólt: „Papíron tudasd!”7 Abból viszont, hogy hasonló kérés máskor is előfordult, arra következtethetünk, hogy időnként mégis sikerrel járt a nagyvezír hasonló próbálkozása.8
7 Orhonlu: i. m., 128. sz. telhisz.
8 Uo., 147. sz. és részben 159. sz.
Mivel az érintkezés eme formája kezdetben nagy többségében az uralkodó és a nagyvezír között volt szokásos, egyes szerzők nem is vonnak jellegükben, sőt címükben is azonos más iratokat a telhisz kategóriába.9 Pedig Orhonlu kiadványában a sejhüliszlám, a fődefterdár, a kajmakám pasa, a jemeni beglerbég, az anatóliai szerdár, Belgrád védője és mások is telhisz-íróként tűnnek fel.10 Máskor a nagyvezír csupán közvetítette beosztottai leveleit és beszámolóit – a megfelelő dokumentum neve még mindig telhisz.11 Harmadik típusként bekerültek e kéziratgyűjteményekbe (mert az eredetik nem, csak összesített másolataik maradtak ránk, ahol azért más írástípussal írták le az előterjesztés szövegét és mással a szultán válaszát) különböző „levél”, „jelentés” néven futó vagy teljesen cím nélkül hagyott iratok, illetve kizárólag a szultán megnyilatkozásait magába foglaló par excellence hatt-i hümájunok is.12
9 Faroqhi szerint (i. m., 18. o.) Fekete Lajos és M. Gubog˘lu.
10 Orhonlu: i. m., 2., 4., 15., 51., 59., 104. sz.
11 Uo. 22., 81., 87., 115., 123. sz.
12 Uo., 16., 31., 38., 99., 107., 126. sz.
Maga a telhisz szó jelentése egyébként összefoglalás, kivonatolás – bár a szűkszavúság nem éppen jellemzője ezeknek a dokumentumoknak. Sőt, inkább terjengősnek, fölös ismételgetésektől terheseknek érezzük őket. Mintha szóban 280igyekezne valaki egy másik személyt rávenni valamire. Több oldalról is megközelíti, körüljárja a problémát, hogy aztán csak sugallja a döntést – a sztereotíp záróformula mindig ez: „a parancs és a rendelkezés boldogságos padisahomé.” A rövidség inkább a szultán sajátja volt, néha már-már bosszantóan kurta válasszal intézte el a mai szemmel is rendkívül fontos kérdéseket. Nem tudni, hogy egy korábbi fázisban, amikor az uralkodó még a kihallgatási teremben a nagyvezír jelenlétében intézkedett,13 ilyen felelőtlen és kiismerhetetlen feleleteket adott-e, a személyes találkozás hiánya azonban nagyban megkönnyítette a fricskaszerű, éppenhogy odavetett reagálások gyakorlatát.
13 Röhborn. K.: Untersuchungen zur osmanischen Verwaltungsgeschichte. Berlin–New York. 1973. 15–16. o
Minthogy a nagyvezír a birodalom polgári és katonai irányítását egyaránt kézben tartotta, s a hozzá kerülő ügyek az élet szinte minden szeletét átfogták, magától értetődik, hogy a telhiszek is a korabeli viszonyok számos mozzanatát visszatükrözik, a nagypolitikától a kisebb jelentőségű belső ügyekig.14 A tartalmi változatosság mellett a telhiszek másik fő jellemzője a kérdések – természetesen a korhoz mérten – reális megközelítése, s éppen ez az, ami értéküket még tovább növeli. Egy olyan időszakra vonatkozóan, amit korábban főleg a király- és vezír-tükrök, a változások miatt érzett aggodalomból keletkező reformiratok,15 tehát valamiképpen „ideológikus” források alapján ismertünk, nyilvánvalóan elsőrendű fontossággal bírnak azok a dokumentumok, amelyek nem az ideálishoz, hanem a valóságoshoz viszonyítanak. Ez még akkor is így van, ha a telhiszek sem mentesek itt-ott a célzatosságtól, az önigazolástól, a cselekedetek vagy éppen az el nem végzett feladatok „megmagyarázásától.” Ha például csupán a 25. sz. telhisz alapján kellene képet alkotnunk Esztergom 1604. évi török ostromának körülményeiről, azt hihetnénk, a sikertelenség előidézője a megvádolt öt főtiszt volt, holott kizárt, hogy más tényezőknek is – köztük a nagyvezírnek – ne lett volna benne része.
14 Orhonlu szerint még a kisebb kinevezéseket is ebben a formában kellett elintézni. A tizenötéves háború időszakából ránk maradt telhiszekben ennek nemigen látni nyomát, legfeljebb szandzsákbégi kinevezéssel találkozunk; v. ö. a 126. sz. irattal.
15 Pl. Ayni Ali: Kanunname-i al-i Osman – Osmanli devleti arazi kanunlari. ed. Tuncer, H. Ankara, 1962.; Kitab-i müstetab. yayinl. Yücel, Y. Ankara, 1974. (Osmanli Devlet Düzenine Ait Metinler I.); Koçi Bey risalesi. yayinl. Aksüt, A. K. Istanbul, 1939. Mustafa Ali’s Counsel for Sultans of 1581. ed. Tietze, A. Part I. Wien, 1979.; Part II. Wien, 1982.
Az iratok hiányosságai vagy gyengéi azonban maguk is jellemzőek lehetnek. Aligha véletlen például, hogy a telhiszeknek úgyszólván semmiféle egyedi jellegük nincs. Ha nem lennének névvel ellátva (mint ez más telhisz-gyűjteményeknél előfordul16), az egyes nagyvezírek iratai önmagukban megkülönböztethetetlenek lennének. Ennek nem csupán a kifinomult bürokratikus gyakorlat volt az oka, hanem más egyéb is. A nagyvezír egy meghatározott rendszer, a despotizmus kiszolgálására és fenntartására kifejlesztett katonai rabszolgaság neveltje és képviselője volt, akinek élethivatása ennek megfelelően abban állt, hogy személyes érdekeit félretéve, „test nélküli szolgaként” fáradozzon a „szultáni érdekekért”. A telhiszekben megragadható szellemiség és mentalitás tehát az egész birodalmat irányító elit gondolatvilágának, szemléletének kifejezéseként is felfogható. S noha e sokat vádolt és valóban egyre anakronisztikusabbá váló vezető réteg igazán nem szorul védelemre,17 egyes telhiszek (pl. a 33. sz.) alapján az a benyomásunk támad: legjobb képviselői esetenként sokkal inkább magukénak érezték az alattvalók sorsát, mint maga a szultán.
16 Mint például a Faroqhi által vizsgáltaknál, v. ö.: i. m., passim.
17 Egy kirívó példát egyes tagjainak gátlástalanságára l. a 11. sz. iratban.
A válogatásunkban szereplő magyarországi vonatkozású iratok tartalmilag több csoportra oszthatók. Az egyik legfontosabb egységet az Erdéllyel foglalkozók alkotják. A Báthory Zsigmonddal, Székely Mózessel vagy Bocskai Istvánnal kapcsolatos dokumentumokon egyaránt az a gondolat vonul végig, hogy alapvető követelmény Erdély megtartása a birodalom függőségében, mert esetleges elszakadása a vazallus oláh vajdaságok elvesztését is maga után vonná, s ez együttesen túl nagy fenyegetést jelentene a birodalom északi határaira. Az egyik szultáni megnyilatkozásból az is kiderül, hogy a porta a legjobb megoldásnak azt tartotta, ha Erdélyt a török iránt lojális erdélyi uralkodó kormányozza. 281Mindezek ismeretében nehezen lehetne tagadni, hogy a törökbarát politikának Erdélyben megvoltak a szilárd, objektív alapjai. Az ide tartozó iratok közül külön fel kell hívnunk a figyelmet a 2. és a 34. sz. alatt közölt telhiszekre. Ezek ugyanis két, eredetileg talán magyar nyelven írt erdélyi államiratot őriztek meg török fordításban; az egyik – legalábbis a dátum alapján – Jósika István kancellártól, a másik pedig Bocskai Istvántól származik, s fennmaradásuk éppen annak köszönhető, hogy telhiszként a szultán elé terjesztették őket. Jósika a levélben a portai angol követ közbenjárását igyekezett biztosítani az erdélyiek számára megfelelő békefeltételek elismertetéséhez, Bocskai pedig a porta iránti hűségének kinyilvánítása mellett Tokaj megszerzéséről számolt be a szultánnak.
Az iratok java a magyarországi hadi eseményekkel, a birodalom katonai helyzetével, a hadsereg, a végvári rendszer ellátásával, illetve a török–magyar–Habsburg viszonnyal foglalkozik. Plasztikusan bonatkozik ki belőlük az a nyomasztó helyzet, amibe az oszmán hatalom a kétfrontos háború folytán került. Ennek az időszaknak legfőbb jellemzője a krónikus pénzhiány, s csaknem valamennyi irat alaphangját a zsoldfizetéssel összefüggő súlyos gondok adják meg. Ugyancsak visszatérőek a panaszok a hadsereg létszámának elégtelenségéről, s több előterjesztésben kénytelenek szembenézni azzal az újszerű ténnyel is, hogy az oszmán hadsereg szerkezete és fegyverzete kezd elmaradni a kor követelményei mögött. A diplomáciai kérdéseket érintő, valamint a ellenfelek és partnerek belső viszonyait taglaló néhány irat nem annyira az információk gazdagsága, mint inkább amiatt érdemel figyelmet, hogy érdekes képet rajzol a török vezetés ismereteiről és helyzetmegítéléséről. A 27. sz. telhiszből például jól kiviláglik, hogy a birodalom irányítói nem nagyon értették a magyarországi vallási küzdelmek dogmatikai és rítusbéli vonatkozásait, azt azonban jól érzékelték, hogy a háttérben egészen profán folyamatok is zajlanak: „Minden hitetlen a világi élet felé hajlik” – olvashatjuk az említett iratban, s a folytatás is lényeges mozzanatot emel ki: „rendkívül mohón vágynak a pénz és a birtok után.”
Külön egységet alkotnak azok a dokumentumok, amelyek a tatárok magyarországi szerepléséről adnak számot. A tatár kán, vagy az oszmán tisztségviselők jelentései mintegy „belülről” mutatják meg teljes valóságában azt, hogy a hosszú háború résztvevői közül Magyarország népe számára miért a tatárok jelentették a legnagyobb veszélyt. Míg a török, Habsburg vagy magyar hadak stratégiai megfontolásokkal, a hódítás és a megtartás céljával léptek az ország területére, vagy tartózkodtak ott, addig a tatár sereg, a katonai meggondolásoktól majdhogynem függetlenül, jelenlétét mindenekelőtt rablási, zsákmányolási alkalomnak tekintette. Saját szándékán kívül erre predesztinálta a fejlődés iránya is; a harcmodorát és felszereltségét tekintve egyre elmaradottabb tatár hadat az oszmán hadvezetés éppen erre a feladatra, az ellenfél hátországának pusztítására, bomlasztására használhatta a legjobban, közvetlen harci értéke ugyanis egyre csökkent. Maga a tatár kán írta: „…a tatár sereg pedig az ágyúknak és puskáknak nem fog tudni ellenállni…” E tényezők hatására a tatár sereg tevékenysége szinte teljes egészében a pusztításra koncentrálódott, s ennek köszönhető az a szomorú eredmény, amellyel a tatár kán eképpen dicsekedett egyik jelentésében: „[Felséged] e szolgája olyan helyekre jutott el, ahová eddig még senki…”, azaz olyan területekre is kiterjesztette a rombolást, amelyeket az addigi háborúk megkíméltek. A tatárok azonban időről időre magának az oszmán vezetésnek is gondot okoztak. Amikor elegendő zsákmányra tettek szert, vagy éppen nem jártak a remélt sikerrel, a szokásosnál is nehezebben lehetett kezelni őket. Előfordult, hogy minden indoklás és engedély nélkül egyszerűen hazamentek.
Vannak olyan iratok is, amelyek egyik csoportba sem illeszkednek, de jól kiegészítik valamilyen szempontból a többi telhiszből kibontakozó képet. Kifejezetten ilyen céllal válogattuk be például a 33. sz. telhiszt, mert közvetve jól 282megmutatja, hogy a porta Erdéllyel – függősége ellenére – soha nem bánhatott úgy, ahogy itt a moldvai vajdával tette.
Végezetül néhány szót kell szólnunk a dokumentumok közlési módjáról. Az iratokat újraszámoztuk, de az azonosíthatóság érdekében, a dátum után, szögletes zárójelben megadtuk az eredeti, Orhonlu kiadásában szereplő sorszámot is. A kétféle számozás közötti jelentékeny eltérés abból fakad, hogy míg Orhonlu nem fordított különösebb gondot az időrend megállapítására, addig mi igyekeztünk az iratok abszolút és relatív kronológiáját a lehetséges mértékben meghatározni. Ennek ellenére napra pontos dátumot mindössze egy iratnál tudtunk megadni – ez tartalmazott egyedül ilyet –, a többinél vagy olyan időhatárokat rögzítettünk, amelyek között az irat keletkezett, vagy csupán egy terminus post quemet avagy ante quemet, amiből a dátumra kövekeztethettünk. A datáláshoz felhasználható fogódzókat általában az iratokban szereplő személyek, események, itineráriumok, a hivatalviselés időpontjai stb. szolgáltatták, de előfordult, hogy „külső” forrásokat (pl. Bocskai levelezését) kellett segítségül hívni. Egy-két beadvány esetében mindenféle támpont hiányzott, ezért ezeket az utolsó helyre tettük az egyazon nagyvezír időszakából származó iratok sorában.
Az adódó vagy általunk valószínűnek ítélt dátumot a sorszám után, a datálás alapjául szolgáló adatokat és – szükség esetén – a kiegészítő magyarázatokat a dátumhoz fűzött jegyzetben adtuk meg. Ezek a többnyire rövidre fogott megjegyzések azonban rendszerint az adott telhisz szövegén alapulnak, így a datálás „megoldása” végső soron csak az irat elolvasása után válhat érthetővé.
A telhiszekben előforduló számos helynevet mai alakjában írtuk, azonban az első előforduláskor zárójelben megadtuk az eredetiben szereplő, pontosabban az Orhonlu által közölt formát. Ha a török írásmód váltakozott, az új alakokat mi is minden esetben közöltük. Ahol a török forma túlságosan eltért a magyartól és ez nem is közismert, vagy a helynév azonosítása kétséges lehet, ott az eredeti alakot hagytuk meg, és jegyzetben magyaráztuk, vagy próbáltuk azonosítani.
A személyneveket szintén mai és magyaros alakjukban közöltük, de – a török neveket kivéve – zárójelben ezeknél is megadtuk az eredeti török változatot.
A török terminus technicus-ok (tisztségek, intézmények stb. neveinek) nagy részét nem fordítottuk le, viszont az érthetőség kedvéért első előfordulásukkor jegyzetben megmagyaráztuk őket. Változatlanul hagytuk és nem is értelmeztük külön a jól ismert „nemcse” és „frenk” szavakat, mert a „nemcse” sokkal jobban kifejezi a Habsburgok birodalmának képviselőit és alattvalóit, mint az „osztrák” vagy a „német” szavak, a „frenk” viszont szélesebb értelmű, mintha azt mondanánk: (nyugat-)európai.
A szögletes zárójelben álló szavak kiegészítések; vagy a jobb megértés előmozdítására hivatottak, vagy pedig olyan hiányokat pótolnak, amelyek az eredetiből nyilvánvaló figyelmetlenség, pongyolaság miatt maradtak el. Kivételt ez alól csak az évszámok képeznek, ezeket legtöbbször eredetileg sem akarták beírni.
Alkalmanként korrigáltuk a közreadó apróbb olvasati tévedéseit; nagyritkán, a nehezen értelmezhető helyeken, az eredetiek hiányában a fordítás bizonytalan maradt.
Néhány esetben a = jelet alkalmaztuk ott, ahol a telhiszt az előterjesztő nem formálta egységes írássá, hanem a mástól kapott jelentést változatlanul továbbította és csupán saját megjegyzéseivel látta el; ezt a két világosan elváló részt különítettük így el egymástól.
A jegyzetek jelentős részéhez olyan alapvető kronológiai kézikönyveket és feldolgozásokat használtunk, mint pl. a négy kötetes magyar történeti kronológia ide vonatkozó része (Magyarország történeti kronológiája II. 1526–1848., 283főszerk. Benda Kálmán, Budapest. 1982.) Ismail Hanni Danişmend (Izahli osmanli tarihi kronolojisi. Istanbul, 1947–1961. IV. kötet) és Ismail Hakki Uzunçarşili (Osmanli tarihi. III/2. Ankara, 1973.2) művei stb. Ezekre külön sehol nem hivatkoztunk. Kivételt csak az Orhonlutól átvett adatok esetében tettünk. A felhasznált irodalmat általában akkor idéztük, ha egy kérdés megoldásához más jellegű anyagra volt szükség.
1. 1595 január–február1 [Orhonlu: 2. sz.]
2. 1597 április–május6 [Orhunlu: 80. sz.]
3. 1601. december17 [Orhonlu: 52. sz.]
4. 1601–1602 tele25 [Orhonlu: 60. sz.]
5. 1601–1602 tele31 [Orhonlu: 79. sz.]
6. 1601–1602 tele
7. 1602. szeptember 2.
8. 1602 vége54 [Orhonlu: 46. sz.]
9. 1602 vége58 [Orhonlu: 43. sz.]
10. [Orhonlu: 90. sz.]
11. 1603. eleje63 [Orhonlu: 77. sz.]
12. 1603 február második fele–március eleje
13. 1603 március vége–április eleje
