XV. (A magyar hadsereg alkatrészei. Proklamációk a külföldön állomásozókhoz. A huszárok honvágy miatt halnak. Az elvitt vőlegény.…
XV. (A magyar hadsereg alkatrészei. Proklamációk a külföldön állomásozókhoz. A huszárok honvágy miatt halnak. Az elvitt vőlegény. Az őrmester. Lopresti-huszárok. Kossuth-lovagok. István herceggeli összetűzés. Szalay csikósai. Rózsa Sándor amnesztiája. A testőrvadászok. A másodezredes. Lengyel vörössipkások. Bocskai-huszárok. Kiss Ernő és a fogoly tiszt. Újházi. Gerillák. Nemzetőrök)
Mielőtt azon időszak szemléléséhez fognánk, mely a magyar hadsereg támadó operációjával kezdődik, ismerkedjünk meg e hadsereg alkatrészeivel.
A magyar forradalmi hadseregek alapját egyenesen a rácok mozgalmai teremték meg.
Hat egész hónapig alkalom volt ellenök seregeket gyűjteni, a régi sorkatonákat lekötelezni a magyar kormány iránti engedelmességre, s a külföldön levőket beidézni az országba.
Így támadt „önkéntesek”, majd „honvédek” neve alatt a tizenkét első honvéd bataillon, kik számára e nevet nem eredetiség hajhászásból találta az illető miniszter, hanem azon óvatosságból, hogy ekként ne vádoltathassék, mintha Magyarország különálló hadsereget kívánna alakítani Ausztriáétól, az egészet csak mintegy mobilgarde-nak kívánták tekinteni.
Ezek mellett mintegy tizenöt régi sorezred vett részt a forradalom csatáiban, mind a magva, a veleje a hadseregnek, köztük több idegenajkú, az „Alexander” című éppen egészen szláv, két bataillon Zenini, egy Ceccopieri pedig olasz.
A külföldön állomásozó huszárezredeket ezalatt proklamációkkal hívták szülőföldük segítségére.
Egy-egy proklamáció a legregényesebb utakon jutott az illetők kezébe, a küldött majd öltönye gombjaiba rejtve, majd csizmája talpában vitte be azokat, elment a csapházakba, hova a huszárok jártak, egy-egy szivar takarójában átadta nekik s azzal ismét eltűnt.
A huszárok közül sokan nem tudtak olvasni, a vett iratot elvitték az őrmesterüknek, az felolvasta nekik. És azután mindig összejártak az őrmester szobájába, nagy figyelmesen hallgatva ismét és ismét elolvastatták maguknak az iratot, megtanulták könyv nélkül. Senki sem tudott róla semmit.
És azután elkezdtek betegeskedni, senki sem tudta, mi bajuk. Sokan lefeküdtek, szívfájásról panaszkodott valamennyi, sok el is halt bele. A haldokló csak azt mondta még akkor is: „haza, haza, eresszenek haza”, s ha akkor megígérték neki: hogy elbocsátják, másnap már fölkelt, semmi baja sem volt.
A kapitány kérdezé a tábori orvostól, hogy mi lelte katonáit.
– Sie haben das Heimveh. [Honvágyuk van.] Felelé az szárazon.
A kapitány kinevette.
Egy reggel a kapitány éppen esküvőre akart menni menyasszonyával. Szép lengyel hölgy volt mátkája, ős lengyel család ivadéka, gazdag és szellemdús.
Egy óra múlva neje leendett a kapitánynak, már kezét fogta az, midőn hírül hozzák neki, hogy a vezénylete alatti huszárság felkerekedett és tömegestül Magyarországnak tart.
– Csak egy pillanatra! – szólt a kapitány menyasszonyának, s hirtelen lóra ugorva nyargalt elsiető huszárjai után. Egy folyam partjánál utolérte őket, s vissza akarta téríteni.
De a huszárok megragadták lova zabláját, s ahelyett, hogy vele mentek volna, őtet is magukkal vitték, beleugrattak a folyamba, keresztülúsztattak rajta és beértek Magyarországra.
Az „egy pillanatra” elhagyott menyasszony hiába sóhajt vőlegénye után, azóta két év folyott le mar, és a vőlegény elméjétől megfosztottan ül az őrültek házában, búsan ismételve e szavakat magába: „csak egy pillanatra”… E vőlegény Lenkey.
És más országokból is eljöttek a huszárok, tűzön, vízen keresztül, éhezve, nélkülözve, tűrve esőt és nap hevét. Gyakran megtámadtatának, sok elesett közülök, aki megmaradt sietett tovább. Vezetőik az útban eladogatták óráikat, gyűrűiket, volt olyan, aki érdemkeresztjét is eladta: hogy bajtársainak kenyeret vegyen rajta. S mikor aztán sok nélkülözés, álmatlan éjszaka, csillagtalan futás közben kenyeret kapott a huszár, azt is kedves lovának adta, maga torzsát evett, amit káposztaföldeken talált.
Néhol csak egy kápláralja volt egy helyen, s az is kész volt egyedül megtenni a vándormadarak útját, az őrmester kivitte őket a város alá. – „Én hazamegyek Magyarországba – monda nekik – ha velem jöttök, elviszlek, de nem kényszerítelek. – Két óráig fogok előre menni, addig hátra sem nézek, aki akar, elmaradhat, látni sem fogom.”
És azután ment előre két óráig, nem nézve: hogy jön-e valaki utána, jön-e csak egy is, s mikor két óra múlva visszatekintett, mindeniket ott látta nyomában jönni, egy sem maradt el tőle.
Ezekkel s a nemzetőrséggel folytatta a szerbek elleni hadat a magyar minisztérium.
Batthyány semmi szabadcsapat felállítására nem adott engedélyt.
Lopresti báró állított ugyan saját költségén egy szabad huszárcsapatot, kiknek zölddolmányos példányait, lobogós inggel, sajatszerű elöl-hátul ernyős csákóval Pesten is lehete egy ideig látni, maga vezérük páncélingöt viselt. Azonban e csapat is nemsokára feloszlott.
A horvát bán bejöttekor Kossuth Erdélybe külde emisszáriusokat, kik „Kossuth-lovagok” cím alatt, az ottani fiatalságból szabadcsapatot alakítsanak. Ezek viselete volt piros csákó, szürke dolmány.
Ezen történt az első összeütközés Kossuth és István herceg között. A nádor tiltakozott a „praetorianus turmák” ellen s azokat azontúl a hivatalos iratokban Mátyás-huszároknak kezdték nevezni.*
Ez időkben oly kemény affront támadt a nádor és Kossuth de még inkább Szemere között: hogy midőn Kossuth és Szemere értekezletre akartak menni a nádorhoz, az nem fogadta őket; „Kossuthtal mint miniszterrel nem beszél, felelé. Mint emberrel – igen. Szemerével mint emberrel sem.” Ez utóbbinak okai azon intézkedések voltak, melyek által Szemere megakadályozá a nádor által szervezett koncentrálását azon idegen ezrednek, miknek az országot el kelle hagyniok.
Ugyanekkor Szalaynak megengedtetett csikósokbul szabadcsapatot alakítani, mely később egész ezreddé szaporodván, egyenruhát kapott, a csikósos bő ing, gatya helyett kecskeméti népviselet módjára kurta Viktória dolmányt sűrű óngombokkal s kerek kalapot vörös tollal.
A jászkunok közül Lehel-huszárok ezrede támadt. A vén katonák ezeket sokáig „Lehullhuszároknak” csúfolták, de később ezek is helytálltak.
Perczelnek megengedtetett Zrínyi- és Hunyadi-bataillonok címe alatt gyalogcsapatokat alakítani, melyhez Batthyány ellenzései dacára a Budán létezett két gránátos bataillon is átállt.
Pesti proletáriusokból alakult egy úgynevezett „barricadeur” csapat kurta rézbuzogányokkal. Ez nyom nélkül elmúlt.
Midőn Kossuth Csongrád megyei körútját tevé a népfölkelés előidézése végett, egy éjszakán ismeretlen, vad kinézésű ember jelent meg előtte s jelenté: hogy őt Rózsa Sándor küldte – egyenesen Kossuthhoz.
Ki volt ez a Rózsa Sándor?
Egy hírhedett banditája az Alföldnek, ki tizenhét év óta folytonos rendőri üldözés alatt állt és sohasem fogathatott el.
Szegeden neje, gyermekei voltak, kiket sokszor meglátogatott és sohasem bírták mégis kézre keríteni.
Egyszer körülfogták már a házat, melyben meglephessék, midőn hirtelen három lóval kinyargalt, kettőt maga előtt hajtott, minden lovát ellőtték, csak azt nem, amelyen ült s annak a szél sem hághatott nyomába. Megszabadult.
Lován úgy ül ittas korában is, mintha hozzá volna nőve, s minden lövése talál.
A környék tanyái, a térképre vehetlen buckák Szabadkától Jászberényig s a zsombékok Becskerektől Csongrádig neki mind biztos menedékhelyei, ismerősei a pusztán elszórtan lakó kertészek, pásztorok és csaplárosok. Félnek tőle és ragaszkodnak hozzá. Akivel ő barátságban él, bátran legelhet gulyája, ménese a mezőn, senki meg nem lopja. Ezért az üldözők mindenütt nyomát vesztik, senki sem tudja, senki sem látja: hol volt, merre járt?
Ez az ember tizenhét éve után a folytonos törvényes üldözésnek megsejtve az alkalmat, melyben egy bélyegzett élet hibáit egy hősi halál árával jóvá lehet hozni, folyamodott Kossuthhoz amnesztiáért, azon ígérettel: hogy százötven főre menő társaival együtt kész leend a harcmezőre menni.
Kossuth nem késett az amnesztiát megadni. A kegylevél tartalma ez volt.
„Mi Magyarország kormánya és képviselőhaza adjuk tudtára mindenkinek, akiket illet: miszerint Rózsa Sándor üldözött bűnös, magát előttünk töredelmes szívvel jelentvén és ígérvén: hogy eddigi vétkes pályáját örök időkre odahagyandja, tőlünk eddigi vétkes múltjának következményeiért a törvény és igazság kezének megérdemelt büntetését elengedtetni kérte.
Miután a megtérő bűnös előtt a vezeklés s a vétkek helyrehozásának útját elzárni keresztyéni kötelességünk tilt, ennélfogva mi fenn nevezett Rózsa Sándornak e bűnbocsátó és felmentő levelünket oly föltétellel adtuk ki: hogy életét megjavítva és vétkes múltját elhagyva, magát és vétkeinek társait a haza harcaira szentelje, s ekképpen mindazon terhes következésektől, miket a törvények elmúlt vétkeikért reá szabtak, minden időkre ment legyen, ellenben e kégyelmünket rögtön elveszítse, ha vétkes életmódjához újra visszatérne.
Költ s.a.t.–”
(E tartalmat az eredetiből volt alkalmunk kivonni.)
E bűnbocsátó okiratot Kossuth Félegyházára küldé, ott egy kijelölt helyen Rózsa Sándor küldöttje átvette azt s kevés napok múlva az ígért csapat fegyverben állt s rögtön leküldetett a rácok ellen…
*
A bécsi légionáriusoknak három csapatja volt. Egyik Bemmel, másik Perczellel járt, a harmadik Hatvani alatt elveszett.
Volt egy Tirol vadászcsapat is, mely azonban később azon vadászezredbe beolvasztatott, melyet Ormai Norbert alakított.
Ez egyenesen Kossuth testőrsége volt. Ezek kísérték minden útaiban, a legtöbb figyelemmel ezek voltak kiállítva.
Viseletük olyanforma csákó, mint az osztrák tüzéreké és molnárszín atilla zöld hajtókára.
Ünnepélyek alkalmával Kossuth fiai is ez egyenruhát viselték.
Egy napon midőn Kossuth jókedvében volt, belép hozzá az ezredes és kéri: hogy ezredének még egy másodezredesre volna szüksége, tegye meg a kormányzó a kinevezést.
– Van önnek már valakije?
– Ó, igen, csak a megerősítés hiányzik.
– Micsoda ember?
– Itt van a mellékszobában, maga győződjék meg minőségéről a kormányzó.
– Vezesse be.
Ormai kiment s egy perc múlva bejött, karján vezetve a vadászezred egyenruhájában – Kossuth idősebbik fiát.
– Mit akar ön? – riad rá Kossuth.
– Ím, az ajánlott másodezredes.
– Az én fiaim nem princek, ezt nem engedem meg.
Mészáros is jelen volt. „De én sem írnám alá” – dörmögé félig a szakállába.*
Egyébiránt Görgey táborában is volt egy tíz esztendős fiú, mint alhadnagy alkalmazva, de aki már akkor is bámulatra méltó jeleit adta korát meghazudtoló lélekjelenlétének, elannyira: hogy később hadi érdemeiért főhadnagyi előléptetést nyert, s kiről a legvénebb katonák is komoly becsüléssel szoktak emlékezni.
Másoktul ezen jelenetet akként hallám előadatni: hogy ez csupán az ezredes és Mészáros között történt, s a hadügyminiszter tagadta meg a kinevezés megerősítését, a kormányzó meg sem tudta a dolgot.
Később e csapatokhoz lengyel dzsidások is alakultak, saját nemzeti színeiket viselve egyenruháikon, és utóbb lengyel gyaloglégiók, fehér kabátban, négyszegletű piros prémes sapkával. Ezekről szól az úgynevezett Dembinszky-induló verse:
„Jáci táci vojáci
Klapci Krakováci
Cservena Csapicska
Moja Kohanicska”
Klapci Krakováci
Cservena Csapicska
Moja Kohanicska”
Ezek a katonák mind
Krakkó-vidéki ifjak,
A vörös sipkások
Az én kedvenceim.
Krakkó-vidéki ifjak,
A vörös sipkások
Az én kedvenceim.
Az újonc huszárok ezredei közt volt még
A Károlyi-huszárság,
És az Attila-vitézek,
Mind a kettő későn jutott szerephez.
Legválogatottabb csapat volt az újonc csapatok közt a Bocskai huszárság. Hajdufiúk mind; abból a földből valók, ahol apró emberek nem teremnek, Bocskai hírneves hajdúinak nem rosszabb ivadékai.
Egy szép reggelen a Bocskai huszárok egy első csatájába induló zászlóalja ott tisztelkedett Kiss Ernő szállása előtt.
Gyönyörű fiatal napbarnította fiúk voltak. Őrnagyuk erős, széles vállú férfi, szőke bajusza hosszan simult alá piros arcán. Mély, erős hangja mennydörögve szólt, mikor vezényelt.
Kiss Ernő körülnyargalta a szép csinos csapatot. Fején zöld tábornoki bokrétája hajlongott a levegőben, leggyönyörűbb angol pej paripán lovagolt, segédeinek egyike hófehér arabs ménen ült, a tüzes keleti faj egy percig sem maradhatott nyugton, szüntelenül táncolt, szökellt.
A főparancsnok ablakából egy fogoly tiszt a cheveaulégers-ktől nézte a szép látványt.
– Mit szól ön az új huszárokhoz? – kérdé tőle a tábornok.
– Azaz: hogy „újonc equirozott huszárok”-at akar ön mondani?
– S ön azt hinné: hogy ezek vén huszárok új mundérban?
– Legalábbis két évesek.
– Csak két hónaposak, lovat és fegyvert a múlt héten kaptak.
A tiszt elcsodálkozott.
Valaki azt kérdé akkor Nyárytól: hogy miért nem teremtenek kétannyi lovasságot, ha oly könnyű embert találni hozzá.
Mert egy huszár 232 darabból áll –, felele a tréfálni mindig kész hazafi, s elszámlálta azutan a vitézkötéstől kezdve a sarkanytyúpengőig s a zablától a kengyelvasig azon alkatrészeket, mik egy huszárral járnak. Emlékezni is sok rá.
– Most például egy regement huszárt azért nem lehet kiállítani, hogy nincs ki zablakötőket csináljon.
A Bocskai-huszárokat azért nem lehetett két hónapig a csatába vinni, mert az egész ezred már készen levő egyenruháit, az ezekre felügyelő tiszt, a legsürgősebb napokban valahol mulatni járván, Pesten hagyta maradni.
A rendezetlenebb szabadcsapatok mesés számra növekedtek, névszerint azonban csak keveset ismerünk közülök.
Ezek közé tartoznak az Újházy-vadászok. Ezen mesés sajátságairól nevezetes jellemű embertől alakítva. Neje, amaz örökített Benyovszky Móric leánya, ő maga a leghatározottabb republikánus, és fiai, kik e csapatot vezették, mind hasonlók apjukhoz és anyjukhoz.
Az Oroszhegyi gerillák. Vezérükről hírneves emberek, ki fél évig oly ügyesen tudott a harctér közepett csapatjával manővrírozni, miszerint soha semmi néven nevezendő ellenséggel össze nem jött. (Mondják: hogy Kápolnáról részt vett volna az ütközetben.)
Hatvani szabadcsapatja. Ezen jellem és tehetség nélküli emberre háromezer főnyi önálló szabadcsapat volt bízva. Tisztjeinek egyike nem átallá egykor egy képviselő előtt nyilvánítani, miszerint nekik egyenes hivatásuk az országgyűlést szükség esetében széjjelverni. Mi volt azon „szükséges eset”, azt addig is hagyom találgatni, míg később tényekre nem kerül a sor, miknél az az illetők részéről határozottan kimondatott.
A kecskeméti gerillák. Kis, de jól rendezett csapat, később sorezreddé alakítva. (Cibakházánál nyílt harcban csatázott.)
Rákóczy-csapat. Vasváry Páltól alakítva, nagyobb részint a vidéki intelligens fiatalságból.
Ezenkívül volt a nemzetőrség, melynek leghasználhatóbb osztályai közé lehet számítani a debreceni vörös pántlikásokat, az aradi nemzetőröket, a szabolcsi lovasokat, a beregi önkéntes csapatot, a borsodi nemzetőrséget, a szegedieket, a szabadkaiakat és a Székelyföldön élő minden rangú s korú férfit.
Ezek voltak a magyar hadsereg alkatrészei múlt évi márciusban.
Tizenkilenc ezred huszár, egy ezred dzsidás, tizenöt bataillon régi sorkatona, 12 bataillon csatapróbált önkéntes és mintegy hatvan zászlóalj újonc honvéd. Mindez a szabadcsapatokkal együtt mehetett mintegy 120 ezer főre.
Ebből Görgey 18 ezeret a hegyek közé vitt, 17 ezerrel a Tiszán átjött Perczel, Damjanich és Vécsey felhoztak az altáborból 15 ezeret, Bemmel volt 20 ezer. Komáromban 11 ezer. Eszéken 7, Pécsváradon 8 ezer. Aradot ostromolta 6. Szegedet őrizte kettő, később sajátszerű misszióval felruházva, a többit akkor szerelték.
