Szerkesztés. – Népszerüség.
Szerkesztés. – Népszerüség.
„Tisztán állott előttem – ugy mond a’ gróf a’ 97-ik lapon – a’ szerkesztői tisztnek majdnem kigázolhatlan bokrosságu feladása, ’s azért nem is vártam eleinte csudákat, mert csaknem lehetetlen annyi megrögzött, megcsontosult és ellentétben levő érdekek közt diadalmasan keresztültörni, – tudtam azt is, mennyit kell sokszor tenni ad captandam benevolentiam, csak hogy az embert meghallgassák.” – „Nem lehet tehát nem helyesleni, hogy publicumának nevelése volt a’ Pesti Hirlap szerkesztőjének legelső czélja (248–249 l.) mert mit ér olly hirlap, mellyet senki nem olvas.” – Azonban a’ 251-ik lapon már bizonyos gyanusitó gúnynyal mondatik, hogy „a’ szerkesztőnél a’ közelébbi érdek a’ rá nézve ’enyim’ felé tulhajolt, azaz ujságát coűte que coűte „teljék mibe telik”, bár törik bár szabad, népszerüvé kivánta tenni”, ’s (257 l.) „népszerüség utáni szomjának mindent alárendelt,” – és (136 l.) „olly uton indul, melly egyenesen mind az alkotmányt veszélyezteti, mind a’ magyart;” – de mind a’ mellett is a’ nemes grófnak (142 l.) „nincs a’ szerkesztőnek sem személye, sem eddigelé kitüntetett legfőbb elvei, sem irányzatai, sem általában a’ Pesti Hirlap ellen legkisebb kifogása;” – csak az a’ baj, hogy „hiányos és visszás tacticája ’s rosz modorja által sirba dönti a’ magyart;” de azért „benne már is sok jó van, ’s folytatását legőszintébben ohajtja, sőt megszüntét valódi közcsapásnak tartaná” (143 l.); ’s azért azt csupa pártfogásból forradalomra vezető, nemzetgyilkoló lapnak kiáltja ki, ’s ellene hatalmat és félelmet, büszkeséget, gyarlóságot, makacsságot, hiuságot és minden emberi szenvedélyt felkölteni ügyekszik; ámbár „ha eddigi modorjábul, a’ szívandalgások és szívsugalások modorjábul ki nem lép” (ez a’ magyart sirba döntő hirlap), „okvetlenül kiesik a’ divatbul, és elfelejtetik, vagy megsemmisül” (269 l.). – Ezeket korán sem azért állitám igy össze, hogy következetlenséget mutogassak; mert igen jól tudom, miképen az illy kiszaggatott szóalkotocskák egészen más értelműek, ha saját helyükön ’s logicai kapcsolatukban, mint mikor igy összeillesztve tekintetnek; hanem ohajtám a’ nemes grófnak saját munkája tűkörében megmutatni, mikint bánt a’ Pesti Hirlappal, ’s milly gyönge mezőre áll azon megtámadó, ki a’ megtámadottat önnön példájával illy fegyverekre szólitja fel. – Egyébiránt, az idézetek nyomán, csupán a’ népszerüséghajhászási vádra nézve tartozom egy kis felvilágosítással a’ nemes grófnak.
Ezen vád eredetét veszi némelly szavak balmagyarázatából, miket a’ nemes gróf a’ Pesti Hirlap 14-ik számából kiszaggatott. Azt mondám t. i., hogy „szép hivatás vár olly hazánkfiára, kinek a’ születés vaktörténete olly nevet adott, mellyhez érzelemmagasitó historiai emlékezetek csatolvák, mert csak szólnia, csak tennie kell az irányban, mellyet hazafiság jelel, ’s első léptében felkarolja őt ama’ roppant erő, mi nélkül ma már az ébredés korában egy nemzettel sikeresen még csak jót sem tehetni – a’ népszerüség. Hiú törpe lélek az, melly népszerüséget mint czélt vadász, de rosz számoló, melly azt könnyelműn eljátsza. Legyen bár nagy, de nagyot nem tehet; hasonlithat a’ mágnestűhöz, melly a’ hajónak utirányt mutat, de utra soha nem mozdithatja.” – Ez volt, a’ mit én mondék, ’s ebből a’ nemes gróf egészen ellenkező értelmet von ki, nem akarom mondani: szőrszálhasogatásból, mit ő rabulismusnak szeret nevezni; hanem alkalmasint azért, mert hirlapirásnál a’ rövid epigrammaticus styl kénytelenség levén, midőn hoszan nem irhattam, homályossá lettem. – Csakhogy nem hibáznék talán, ha megkérném a’ nagyérdemű grófot, méltóztatnék irántam követni, mit egykor gróf Dessewffytől maga iránt követelt, midőn Montesquieu szavaira emlékezteté, miszerint ha egy irónál az általános szándokot jónak látjuk (pedig a’ nemes gróf nem csak szándokom tisztaságát kétségbe nem vonni kegyeskedik, de sőt irányomat is helyesli, ’s elveimet jobbára magáéinak ismeri), sokkal ritkábban csalatkozunk, ha a’ kétértelmüeknek látszó helyeket az általános jó szándok szempontjából itéljük meg, mint ha részileg rosz értelemben veszszük. Általán véve, midőn a’ nemes gróf általi megtámadtatásomat olvasnám, nem tagadhatom, gyakran rémlett előttem, mintha jelenleg azon szerepet vette volna föl ellenemben, mellyet 10 év előtt a’ „Taglalat” tiszteletreméltó szerzője vőn fel ő ellenében, ’s mintha igen gyakran emlékeztethetném a’ nemes grófot egyre másra tulajdon azon szavakkal, mikre ő egykoron a’ „taglalót” emlékezteté, minthogy azon mély tiszteletnél fogva, mellyel a’ gróf iránt – „bár tépje személyemet tetszése szerint” – változatlanul viseltetni soha meg nem szünöm, igen elevenen szoktak tartalomdús iratai emlékezetem előtt lebegni.
Ezen népszerüségre nézve már a’ tisztelt gróf abban akad fel, hogy a’ roppant erő általi felkaroltatást említettem; mert – ugy mond – a’ mechanica törvénye szerint nem a’ felkarolt, hanem a’ felkarolók visznek: tehát ime! kibukkan a’ „veres fonal,” mutatkozik a’ felsőbbséget nem türő tömegek erejére hivatkozás, melly felkarol, ’s „viszi és sodorja a’ felkaroltat, ha magát mint lelketlen törzsök felkaroltatni engedi, azon ki nem gázolható tévutakba, mellyekbe eddigelé minden féket szakasztott, szenvedelmeit követő nép eljutott” (88 l.); miből aztán még azt is következteti, hogy a’ Pesti Hirlap „az ábrándozások édes mámorába ugy belésülyeszti a’ népet, miszerint jaj annak, ki a’ nép csalhatlan inspiratióinak vakon nem hiszen.” – És mind ez, uraim, ezen egy szavacskából: „felkarolás”, melly szavacska az én szótárom szerint, midőn nem a’ mechanicáról, hanem a’ keleti sajátságaiban olly drága kincset biró magyar nemzet az illy választottat bizodalmával ajándékozza meg, melly bizodalmat, ősi szokás szerint, a’ hajdani királyválasztásoktól le a’ megyei, sőt tán helységi tisztválasztásokig, felkarolással szokott a’ nemzet bizonyítani, ’s a’ felkaroltat nem csak nem sodorja, sőt inkább vezérének tekinti. – És ha már az érdemes olvasó átvizsgálja, egyetlen szavacska értelmének szőrszálhasogató elcsavarásából minő roppant irtózatos dolgok következtetvék, Bacon inductivus rendszere nyomán, a’ nemes grófnak – – talán értelme által? – nem, uraim! hanem képzelőtehetsége ’s keblének hevült indulata által: bizonyossá teszem, hogy „a’ kelet népébeni” minden gyanusitással épen igy jár.
Az idézett népszerüségrőli elmélkedés más szavakkal ennyit teszen (ha már csakugyan magyarázni kell): Hajdan, míg nemzetünk többsége tétlen nyugalomban tespedt, egyes emberek intézhették a’ nemzet sorsát; de ma már az ébredés korát éljük, eljutánk eszméletére alapjogunknak, melly biztosít, hogy „semmit rólunk nélkülünk”: ma hát már a’ nemzeti meggyőződésnek ’s nemzeti akaratnak hozzájárulása nélkül egy alkotmányos nemzettel sikeresen még csak jót sem tehetni. A’ ki tehát nemzetével jót vágyik tenni, nemzeti meggyőződést kell terjesztenie, a’ nemzet akaratát kell megnyernie; erre pedig, t. i. az akarat meginditására, okvetlenül szükséges a’ nemzet bizodalma; mert a’ ki iránt a’ nemzet bizodalommal nem viseltetik, vagyis más szóval: a’ kinek népszerüsége nincs, az hasonlithat a’ mágnestűhöz, melly a’ hajónak utirányt mutat, utnak de soha nem indithatja. Ez, gondolom, nem a’ leghibásabb okoskodás, minden esetre ollyan, melly nem nyújt a’ grófnak okot ’s alapot, a’ Pesti Hirlap szerkesztőjét gyanusítani, hogy népszerüségi szomj által vezéreltetik a’ szerkesztésben, és ennek mindent magánál és másnál alárendel. Annyival kevésbé volt pedig oka a’ nemes grófnak népszerüségi nemtelen szomjról ’s az ’enyim’ felé tulhajló közelebbi érdekről, vagyis más szóval: vastag haszonlesről vádolni a’ szerkesztőt, mivel annyira elmagyarázott szavaimban világosan megmondtam: 1) hogy a’ népszerüség csak azt karolja fel, a’ ki szól és tesz az irányban, mellyet hazafiság jelel – és valóban a’ ki más irányban szól és teszen, az népszerüségre az ébredés korában nem számolhat; – ’s azért megmondám: 2) hogy hiú törpe lélek, melly népszerüséget mint czélt vadász; pedig csak nem képzel tán még a’ nemes gróf is olly balgán-ostobának, hogy felüssem a’ hiuság, törpelelküség bélyegét valamire, ’s mégis azt tűzzem ki czélul magamnak nyilvános életemben. – Nem, gróf úr, nem! népszerüségnek nem szabad czélnak lenni; de ha valaki hazafi tettei által szerencsés volt nemzete bizodalmát elnyerni, vagyis népszerüvé lenni: olly hatalmas eszköz (de nem czél, hanem eszköz, szent és magas czélokra) van kezében, miszerint talán nem épen rosz logicával mondottam: 3) hogy rosz számoló, ki azt könnyelműn eljátsza. – És azért valóban haszontalannak mondanám, ha olly igen szép nem volna, mit a’ nemes gróf a’ 88-ik laptól a’ 91-ig mutogat, t. i. hogy azok a’ valódi nagy emberek, kik „szent felmagasztaltatásukban a’ népszerüséget ugy mint fejedelmek kegyelmét lábaikkal tapodták, hogy embertársaik javára, ha máskint nem lehetett, vérükkel is megvásárolják az örök igazság diadalát.” És a’ gróf hiszi (91 l.), hogy ha kisszerű szőrszálhasogatásokba nem ereszkedem, én ebben vele tökéletesen egyetértek, sőt felejtem a’ sárt, piszkot, szemetet, mit a’ gróf fejemre szórt; felejtem, hogy e’ hitet neki megköszönjem, ’s férfias kézfogással tegyem le eskümet nagy hazánkfia kezeibe, hogy e’ hitéért soha nem lesz oka elpirulnia, e’ hitben csalatkozni soha nem fog. Nyomorult porszem vagyok én, nemes gróf, és (istenemre! nem szerénykedő hiuság mondatja velem) a’ leggyöngébbek egyike vagyok; de a’ léleknek ezen erejére nézve versenyre merem híni a’ legerősebbeket; ’s mióta sok botlásokon keresztül férfikort érve, tisztába jövék enmagammal, állitsanak bár szemközt egy félvilág-uralta hatalommal, állitsanak szemközt felbőszült milliók népdühével, e’ kebel a’ maga meggyőződését csak egy hajszálig is soha fel nem áldozá, és feláldozni soha nem fogja, hanem hű marad örökön az igérethez, mit lapjaim 1-ső számában mondottam, hogy „sem a’ hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaim heve soha el nem tántorít.”
Még egyszer köszönöm, szívem mélyéből köszönöm a’ grófnak, hogy illy hitre méltónak tartott; – de kérdem: miért vonja meg tőlem egyik lapon, mit a’ másikon önkényt megadott? miért illet a’ rút váddal, hogy népszerüségi szomjnak minden egyebet feláldozok? – Kiről lehet ezt joggal mondani? Csak arról, ki a’ nemzet előitéleteinek, hiuságainak, szenvedelmeinek hizeleg. – ’S ki merné ezt a’ Pesti Hirlapról állitani? Hiszen ép’ ellenkezőről vádol a’ gróf; arról: hogy minden mocskot napfényre vonok, ’s a’ megrovásra méltó kivételeket szabálynak veszem. – Az ifjuságot gyanusitja a’ nemes gróf, mintha engem bálványozna; ’s engem, természetesen, hogy viszont az ifjuságot bálványozom. Ám kérdezem: ki mennydörgé az ifjuságra az elkeseredett feddés szózatát kiméletlenebbül, mint én tevém, midőn a’ heves vér indulatát tévutakra láttam fordulni? Amott, olly körökben, mellyeket szabadelműeknek ismerünk, lélekvásárlás kezdett lábra kapni; ’s ki volt, a’ ki füleikbe harsogá, hogy a’ szent szabadság őket nem ismeri, és álarcz a’ kép, mellyet viselnek? – és hol volt egy kicsapongás, melly ellen kikelni, hol egy darázsfészek, mellybe belényulni visszaborzadtam, midőn engedtetett ’s lelkem ismerete parancsolá? – Nem, uram, nem! a’ népszerüséget nem igy vadászszák; ’s ha ez uton mégis föllelném, azt legalább soha nem vadászott, de mivel bün nélkül, mivel keblem hitének szűz megőrzése, értelmem elveinek soha meg nem tagadása mellett nyerém, mondhatlanul becses kincsemnek tekinteném, és nagyon vigyáznék, hogy azt könnyelműn el ne játszam. – Helyesen – mondja a’ gróf – csak az a’ kérdés: mit tesz, könnyelműn eljátszani? – Erre a’ felelet igen egyszerű. Eljátsza népszerüségét, a’ ki alapos okokat nyújt a’ népnek gyanakodni, hogy kit bizalmával megajándékozott bizonyos irány, bizonyos elvek és bizonyos érzelmek miatt, eltávozik az iránytól, elvektől (’s ez elveknek természetes következményeitől) és érzelmektől, mellyek miatt őt bizalmával megajándékozá. És ha valakinél ezen eltávozást nem az „enyém” felé hajlás nemtelen ösztönéből, hanem puszta negédből ’s a’ gyermekkori balitéletekkel rokon viszketegségből véli eredni: arról azt szokta mondani, hogy: ez népszerűségét könnyelműn játszotta el. – Népszerüségét könnyelműn eljátszaná még, nézetem szerint, általában minden alkotmányos nemzetnél, e különösen a’ „keleties” magyarnál az, a’ ki kényszeríteni akarná a’ nemzetet, hogy az ő, bár legbölcsebben kigondolt terve szerint „systematice” éljen; a’ ki megtagadván a’ nemzet tömegétől minden önállásu személyességet, a’ legjobbat akarná ugyan vele, de ezt a’ jót autocratorilag vagy legfölebb oligarchailag akarná; – eljátszaná pedig ez által népszerüségét, mert alkotmányos nemzeteknek van bizonyos önegisége (subjectivitása), melly magát tárgygyá vagy eszközzé sülyesztetni önbecsének érzetében nem engedi, mellyet bizonyos örökös gyámkodás, bizonyos kegyelmi szín bánt, minthogy általa megfosztatva érezi magát a’ jónak önerejébőli kifejtése örömétől és dicsőségétől; mivel az alkotmányos nemzetnek van bizonyos nemzeti értelme és van bizonyos nemzeti érzelme; ’s amahoz a’ legdicsőbb logicával is hiába fordul, ki ezt maga ellen fölzudította. – És ezért hatalom a’ népszerüség, és ezért rosz számoló, ki azt könnyelműn eljátsza. – Ezeket irván, távol volt tőlem minden czélzás; az alkotmányos élet természetéből és ’a magyar jellem sajátságiból gondolám ez elméletet levonhatni; ha volna e’ honban, ki magát találva érezné: csak rajzom helyességét bizonyítaná; annyit bizonyosan mondhatok, hogy ha a’ nemes gróf ugy vélekednék, ő lebegett szemeim előtt ez irás közben: ép’ ugy csalatkoznék, mint csalatkozott, midőn a’ „Hivatás” czímű czikket magára vette; hiszen hogy annak irása közben gróf Széchenyi István szemeim előtt nem lebeghetett, már csak abból is világos, hogy ott buzditás van olly hivatásra, mellynek a’ nemes gróf – a’ nemzetnek közhálájára – nem csak régóta már megfelelt, sőt mellyet – mondhatnám – ő saját dicső példájával mintegy kijelölt.
De midőn a’ népszerűséget alkotmányos nemzeteknél mint eszközt a ’ jóra fontosnak tartom, egyszersmind hiú törpe léleknek vallom, ki azt magának czélul tűzné ki; mert hiszen az nem tudná ma, mit fog akarni holnap; annak kebelében nem volna hitnek és meggyőződésnek szent ereklyéje. És ezért téved a’ gróf, midőn azon váddal illeti a’ Pesti Hirlap szerkesztőjét, hogy népszerüség utáni szomjában publicumának növelése volt legfőbb czélja. – Itt a’ gróf czélt és eszközt összezavar. – Igaz, és már fentebb is mondám, és ujra mondom: hirlap életének legelső föltétele, hogy sokak által olvastassék, hacsak casták subventiojából nem akar egy pár száz olvasó mellett tengődni (mi nekem egyáltalában nem kenyerem), és erre figyelemmel lenni iparkodtam, és mindenkor iparkodandom: ez azonban korán sem a’ „mit”, hanem a’ „mikint”-et illeti; mert ez csak eszköz, nem a’ czél maga. – A’ Pesti Hirlapnak van színe, vannak elvei; ezen elveket soha sem titkolám, ezekhez hűtelen soha sem leszek, sőt a’ legszilárdabb meggyőződéssel fogok hozzájok ragaszkodni, annyival inkább, minthogy ezen elveket gróf Széchenyi István is helyesli, melly helyeslésben elveim helyességének ujabb garantiáját találom. És itt van a’ czél. E’ czélra már – nem tagadom – olly modort ügyekeztem választani, melly legsikeresebben eszközölhetné, hogy a’ gróf által is jóváhagyott elvekkel minél több ember megbarátkozzék, vagyis (a’ gróf mondása szerint) hogy a’ Pesti Hirlap népszerüvé legyen; más szóval: hogy a’ Pesti Hirlap elvei is népszerűekké legyenek. És ha csakugyan igaz volna, mint a’ gróf mondja, hogy e’ részben nem a’ legroszabbul számolék: azt gondolom, szoros tudományilag nem megtámadást, hanem pártfogást várhaték attól, kinek elveit népszerüekké tenni segítettem. – E’ szerint nyugodtan elmondhatván, hogy közös elveinkből, a’ gróf által atyai érzéssel magáéinak ismertekből, sem népszerüségszomjnak sem más akárminek legkisebbet is fel nem áldozék, – azt hiszem, beváltottam a’ Pesti Hirlap előszavában tett igéretemnek egyik részét, miszerint fogadám, hogy meggyőződésemtől polgártársaim heve el nem tántorít: legyen hát szabad megkérnem a’ nemes grófot, engedje beváltanom igéretemnek másik részét is, melly igy szól: sem a’ hatalmasok komor tekintete el nem tántorít.
