524. [Budapest], 1848 szeptember 22. Kossuth beszéde a képviselőházban: az osztrák birodalmi gyűlés elutasító magatartása nem az …
524.
[Budapest], 1848 szeptember 22.
Kossuth beszéde a képviselőházban: az osztrák birodalmi gyűlés elutasító magatartása nem az osztrák nép akaratát fejezi ki.
[Budapest], 1848 szeptember 22.
Kossuth beszéde a képviselőházban: az osztrák birodalmi gyűlés elutasító magatartása nem az osztrák nép akaratát fejezi ki.
A képviselőház előtt Deák Ferenc ismertette az ausztriai birodalmi alkotmányozó gyűléshez küldött magyar országgyűlési bizottság bécsi útját. A birodalmi gyűlés hosszabb vita után a házszabályokra hivatkozva nem engedte a magyar küldöttséget a képviselők elé, hanem felhívta, hogy forduljon írásban az ausztriai birodalmi gyűlés elnökéhez, aki a magyar küldöttség kívánságát a ház elé fogja terjeszteni. A magyar küldöttség azonban ezt a megoldást nem fogadta el, minthogy megbízatása szerint közvetlen érintkezést kellett felvennie az osztrák birodalmi gyűléssel. Deák bemutatta a magyar küldöttség és az osztrák-birodalmi gyűlés elnöke közt történt levélváltást, és kérte felolvasását a ház néhány tagja ellenezte a levelek felolvasását, Kossuth azonban helytelenítette ezt az eljárást:
Az már még is igen különös, hogy küldöttséget küldenek Bécsbe, és nem akarják az eljárásáróli jelentést kihallgatni. (Halljuk!)
Miután felolvasták az osztrák birodalmi gyűlés elnökének szeptember 20-i német nyelvű levelét és a magyar küldöttség erre adott válaszát, Kossuth megbélyegezte a bécsi udvar itt megmutatkozó újabb aknamunkáját:
Az ausztriai birodatom némelly népei és Magyarország már a 17-ik század elején frigyet kötöttek, a mellyel egymás szabadságait biztosították.* Közös volt az ellenség, a melly mind a két, nemzetnek szabadságait megnyirbálta: az austriai háznak 300 éven által követett absolutisticus politicája. De mi nem feledkezhetünk meg azon barátságos viszonyokról, mellyek a fejedelmi egységnél és a szomszédságnál fogva köztünk léteznek és nem felejtkeztünk meg azon frigyről, mellyet őseink a 17-ik század elején kötöttek, s azért a márcziusi napokban mi, a kik annyival jobban állottunk, mint Ausztria, mert szólanunk lehetett, felemeltük szavunkat az ő szabadságukért, és a mi szavaink voltak azon mécs, mellynél ők szabadságuk fáklyáját meggyújtották.* Azóta a reactio emelte fel árulással, hitszegéssel és minden ármánnyal teljes és olly botrányos eljárását, mihez hasonlót nem mutat a a historia. Azt kellene mondani, ha a királyságot betegséggel nem mentenők, hogy a király neve az ország törvényei ellen pártütésben van, mert a camarilla kezét nyújtja a törvény, az alkotmány s a magyar szabadság ellen intézett minden törekvések erősbítésére a fejedelem nevében. Illy helyzetében a dolognak arról levén meggyőződve, hogy ha a reactiónak sikerül a mi nyakunkra hágni, kétségtelen, hogy ami nyakunk az ausztriai szabadságnak is nyakára hág, ha ellenben a reactiónak sikerülne az ausztriai szabadságnak nyakára hágni, megkísértené ismét azt, hogy a mi nyakunkra hágjon. Illy körülmények közt azt gondoltam, hogy czélszerű lesz, hogy szóljunk, mint nemzet nemzethez, kiknek közös az ügyünk, közös az ellenségünk, és a szabadságnak kincse önállásunk fentartása mellett szinte közös és mindkettőnké. Elment tehát a küldöttség baráti kezet nyújtani és elmondani, mert sok érdektalálkozás foroghat fen köztünk jövendőben, hogy egyenlítsük hát ki barátságosan a dolgokat, mint szabad nemzet egy szabad nemzettel. És ők a küldötséget el nem fogadták. – Ha hottentottákhoz küldött volna a nemzet egy illy küldöttséget, barátsággal hajolt volna meg előtte; – de a bécsi országgyűlés tette egy impertinens durvaság s szégyen gyalázat, melly civilisált emberekből álló gyűléshez nem illik. Azonban a dolog engem nem comundál, mert miképen történhetett az, hogy ott az országgyűlés többsége azt mondotta, hogy a barátságos érzelemmel közeledő magyart meg sem akarja hallgatni, és szóba sem áll vele, miképen történt ez? Csak az által történhetett, mert a bécsi országgyűlés – a többségről szólok, – sem érdekben, sem érzelemben, sem elemeiben nem német, hanem a többségre nézve szláv országgyűlés. Ha az ausztriai birodalmi gyűlés német gyűlés volna, lehetetlen volna a magyar barátságát magától eltaszítani, és hogy nem az, azt, a mint tudósítva vagyok, a concomitans jelenetek eléggé bizonyítják. Ha a 108-ból álló kevesebbségnek neveit végig nézzük, Isten és világ előtt tisztán áll az, hogy ők a németségnek képviselői. Azon 30 ezernyi nép, melly a küldöttségnek tisztelgett, a német nép és a democratiai clubbok a német népnek valóságos képviselői, ezek nem azon emberek, kik a magyar barátságát eltaszítják, és az aula, az ausztriai szabadságnak első szülöttje: ezek azok, kik értik a német érdekét.* Ha ez így nem volna, másképen szólanék, hogy mit kellene tennünk azon birodalmi országgyűlés ezen eljárása következtében; de mivel tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a többség nem az ausztriai német elemnek képviselője, s nem annak érdekében cselekszik, azon méltó indignatiót, mellyet illy illetlen, durva viselet gerjeszt az ember kebelében, nem akarom annyira kitörni engedni, hogy annak súlyát barátainkat éreztessük, kiket sokat talált a küldöttség Bécsben. Hanem egyet mondok az ausztriai háznak, nem sokat fog adni rá, de el is vész, mert nem fog rá adni. – Az ausztriai háznak jövendője csak azon föltétel alatt lehető, ha ő nem szűnik meg német hatalom lenni; az ausztriai háznak jövendője csak azon föltétel alatt lehető, ha ő azonosítja magát népei szabadságával; az ausztriai háznak jövendője csak azon föltétel alatt lehető, ha Magyarországnak önállását tökéletesen respectálva, a magyar nemzet segéd erejére támasztja magát. A két elsőről nem kell szólanom, hogy miért nem lehető az ausztriai ház jövendője, mert nem existálhat, ha német nem lesz; ez igen egyszerű és természetes. A másodikról szólva, hogy miért nem existálhat, ha a szabadságnak ellensége lesz? ismét igen természetes, mert bizony semmi nép nem lesz olly bolond, hogy szeressen akármi dynastiát, melly népeinek ellensége; azt hiszem, ez lehetetlen. A dolgot már ide forsirozták Magyarországban; majd megisszák a levét annak idejében. Hanem csak azt akarom mondani, hogy mért áll az, hogy nincs Ausztriának jövendője, ha Magyarország szabadságának tiszteletben tartása mellett annak segéderejére nem támaszkodik? Csak azért, mert az ausztriai ház minden népei között csak még a magyar az, a mellynek, status polgári létele nem ollyan, hogy ő az austriai nemet birodalom rovására legyen kénytelen jogait kivívni, csak a magyar az, melly az ausztriai birodalom mellett coordinálva állhat; minden más népelem, ha lenni akar, az ausztriai birodalmat kell neki felbontani; ez természetes olly tisztán áll, mint kétszer kettő négy; következőleg, ha az országgyűlés a magyarral, azon magyarral, ki az austriai házban egyedül maga fér meg a német mellett, nem akar barátságos viszonyba lépni, s nem akarja kiegyenlíteni a köztünk fönforogható kérdéseket: igen tisztán áll, hogy azon országgyűlés érdekben nem német többé. Valóban igazi gúny azon lobogó* a schönbrunni kastélyon, csudálom, hogy le nem veszik, mert valóságos nagy satyra. Én akképen vagyok meggyőződve, hogy Bécs tájékán egy nagyravágyó asszony lakik, ki, ha lépek és országok is borulnak vérbe, nem bánja, csak egy nappal hamarább élvezhessen egy bizonyos czímet.* Szomorú dolog, midőn nemzetek sorsára egy asszonynak nagyravágyása illy befolyással van; hanem az Isten és igazság erősebb lesz. Én csak egyet jósolok neki, azt jósolom meg, hogy az ausztriai ház azon perczben, mellyben a német alapot maga alól ellökte, az ő saját megsemmisülését írta alá, ellökte pedig azon perczben, midőn befolyásával oda hatott, hogy az ausztriai birodalomi országgyűlés ne német legyen,* pedig már nem német. – Én ezúttal a küldöttség jelentésére csak ennyit akartam mondani. Tenni valónk nekünk kétségtelen, hogy lesz; hanem ezen tenni való a szerint fog változni, a mint az ausztriai nép rá fogja ütni a népfelségnek szentesítő szavát a birodalmi országgyűlés ezen határozatára, vagy pedig nem; mert ha nem fogja rá ütni, akkor ügyünk közös lesz, és akkor a nagy leszámolás, mellynek meg kell történni, alkalmasint közösen fog megtörténni; ha ellenben ráütne – a mit nem hihetek – az ausztriai német nép a maga szentesítését a magyar barátságnak visszataszítására, akkor azonosította volna magát a birodalmi országgyűlés többségével, akkor a szerint tudnók, hogy mit kell cselekednünk. Én magammal mind a két eventualitásra nézve tisztában vagyok, hanem mert nem tudom azt, hogy mellyik fog a kettő közül bekövetkezni, – sőt gyanítom, sejtem, s örömmel sejtem, hogy alkalmasint azon eventualitásnak kell bekövetkezni, hogy az ausztriai német népet ezen határozatot magáénak nem ismerendi, – nem teszek most a hazának a teendők iránt indítványt, hanem csak annyit jelentek ki: hogy egy illy eljárás, mellyel egy szabad nemzetnek képviselőit illették, nem nekünk válik gyalázatunkra, hanem azoknak üti homlokára a szégyent és durvaság bélyegét, a kik ezt tették, mert a civilisált emberek soraiban, a melly nép néppel, a nemzet nemzettel így bánnék, az ön maga széttépte a népiség szentségének meghatalmazó levelét, az ön maga törölte ki magát a civilisált nemzetek sorából, de nem a nemzetek sorából, hanem az emberek sorából. Több indítványt nem teszek, csak azt mondom, rendre el fog következni a nagy leszámolás ideje, és reménylem, ennek órája közös lesz az austriai néppel, mellyet ezen határozat szintúgy érdekben sért, mint minket megsértett legbarátságosabb, legemberiebb érzelmeinkben. (Éljen!)
Utal a magyar, az alsó- és felsőausztriai rendek összefogására, Rudolf császár megbuktatására 1608-ban, Bethlen Gábor és a cseh nemzeti felkelés szövetségére 1619–20-ban.
Március 3-i nagy beszédére utal, amelynek Bécsben komoly visszhangja volt. K. L. Ö. M. XI. 619–628. l.
Az osztrák birodalmi gyűlés elutasító válasza után Bécsben fáklyás tömegek gyűltek össze a magyar küldöttség szállása előtt, kifejezve, hogy nem azonosítják magukat vezetőikkel. A Magyarország elleni nyílt támadás megindulása óta különben a sajtó egy része Jellacsiccsal szemben foglalt állást, szeptember 12-én a szabad szellemű klubok vezetésével tízezernél többen tüntető gyűlésen vettek részt. Pulszky F.: Életem. I. 369–370. l.
A német birodalmi háromszín.
Zsófia, Ferenc Károlynak, V. Ferdinánd öccsének a felesége. Férjének vagy fiának szerette volna a császári koronát megszerezni.
A szlávok jelentős erőt képviseltek az osztrák birodalmi gyűlésen. Részük volt a magyar országgyűlési küldöttség ellen hozott határozatban, Pulszky F.: Életem. I. 370. l.
Közlöny, 1848. szeptember 24. (107. szám) 549. l.
Közli K. L. I. XI. 374–377. l.
Pap D.: Nemzetgyűlés II. 284–289. l.
Közli K. L. I. XI. 374–377. l.
Pap D.: Nemzetgyűlés II. 284–289. l.
