HARMADIK FEJEZET • Gyöngyvirág eloltja a lámpást
HARMADIK FEJEZET • Gyöngyvirág eloltja a lámpást
– Pénzt kell szerezni – szólott mély, gyomorból jövő hangon Mélyacsai úr, midőn a gyermekek tervéről értesült.
Többször levette fejéről sárga keménykalapját, egy piros selyem zsebkendővel legyezte a kopaszságát, felhúzta meg levetette a kesztyűjét.
– Uzsoráshoz kell fordulni – mondta ki az első gondolatát, miután egyéb úgysem jutott eszébe.310
A gyermekek beleegyeztek Mélyacsai tervébe. A konfortáblis úton Imre barátja hosszadalmasan mondott el egy történetet egy fiatal grófról, aki egyszer Frank Boriska színésznőt elszöktette.
– Amerikába mentek, és a gróf cigarettát árult; mert ilyen a szerelem.
Amerikától egy kissé megijedtek. Utóvégre Imrének helyben kell maradni, hogy atyja virágzó magkereskedését majd egykor átvehesse. Gyöngyvirág csak annyit tudott Amerikáról, hogy oda a bűnbe esett emberek menekülnek. Ő ártatlan volt, csupán a nagymama házából akart menekülni. Majd magával viszi Maxot, a nagy kutyát, amely eljár élelmiszert lopni a piacra.
Gyöngyvirág szégyenkezve vallotta be, hogy alig van valami ruhácskája, és azt is a nagymama őrzi. Legfeljebb néhány zsebkendőt és ingecskét tudna egy batyuba kötni.
Mélyacsai legyintett:
– Inget kapni hitelbe is. Ösmerek én egy kereskedőt, aki részletfizetésre szállít mindent, még ékszert is. A nagymama borzasztóan gazdag, megvehetné az egész Kecskeméti utcát. Lesz hitelünk bőven.
Kipirult az arcuk, a szemük ragyogott, amint a jövőt festegették. Mélyacsai tetőtől talpig végignézte Gyöngyvirágot:
– Majd színésznőt nevelünk a kicsiből. Én ismerem a színházigazgatókat. Csak rám kell bízni a dolgot. Primadonna leszel, gyermekem.
Miután az idő már későre járt, Gyöngyvirág összeszedte füzeteit. A férfiak még együtt maradtak, hogy meghányják-vessék a jövendőt, és főként pénzt hogyan szerezzenek.
Gyöngyvirág talán még boldogabban ment fel a Sváb-hegyre e napon, mint tegnap. Igaz, hogy Imre nem csókolta meg a fülét, de ehhez nem is volt alkalom. Az utálatos Mélyacsai folyton a sarkukban volt. Pedig Gyöngyvirág tudott már egy setét kapualjat, ahol megigazíthatta volna a cipője szalagját. Imrének lett volna annyi esze, hogy az alkalmat felhasználja. Miután csupán karavánszagú ládák és olajos hordók voltak a hosszú mély udvaron. De Mélyacsai folyton beszélt. Gyöngyvirág szomorúan ment el a kiszemelt kapu mellett. Nem volt bátorsága az aranyfogú ember jelenlétében a cipője szalagját megigazítani.
(Gyermekkorában, midőn az ablak felső szárnyán néha kinézett a Kecskeméti utcába, délutánonkint nemegyszer látott előkelő hölgyeket és urakat a szemben lévő kapualjban csókolózni, suttogni, sőt ölelkezni. Egy magas, őszes, szőke bajuszú úr, akit magában gúnárnak nevezett, mindig ide húzogatta be a nőket, akikkel az utcán sétált. A félrebillent311 kalapot, a fátyolt, a ruhát ijedten igazgatták az úrihölgyek, míg a gúnár cigarettára gyújtott, mintha mi sem történt volna.)
Útjában, amely a sváb-hegyi villához vezetett, kétszer is felírta egy padra:
IMRE.
És nem törölte el az írást.
Éjjel eloltotta a lámpást, a teliholdba nézett, amely a hegyek felett járt, mint egy nagy szem, és elgondolta szökésének részleteit. Kiugrik az ablakon, és a Béla király út felé veszi a célt. Egy kanyarodónál feltűnik Pest ezer lámpásával. A nagy alvó házak között epedve vár valaki, mint egy csillag, aki egy másik csillagot vár az égről.
Annyit nézett a holdba, hogy lehajtotta fejét az ablakpárkányra, elfáradt, faleveleket hallott beszélgetni egy kislányról, aki este az erdőben felakasztotta magát egy fára, szél simogatta a haját, mint egy jóságos lehelet, egy kis kő csendesen megmozdult a hegyoldalban, és halkan legurult a fák között; éjfél volt, s csendesen elaludt.
Azt álmodta, hogy a holdból az ablakpárkányra lépett egy öreg törpe, és szigorúan megkérdezte, hogy hová tette a szívét?
Felelni akart, de nem tudott.
Az ősz hosszú volt, mint egy fénylő, vörös, női hajszál.
A nagymama gyanakodni kezdett. Gyakorlott asszonyság létére nem sokáig maradhatott előtte titokban a változás, amely unokáján végbement. Reggelenkint az ablakhoz vezette, és sasszemével mélyen a Gyöngyvirág szemébe nézett.
– Már ismét nem aludtál rendesen – mormogta.
Máskor megvizsgálta, mint egy nőorvos, tetőtől talpig.
– Csak addig vagyok a nagyanyád, amíg tisztességes lány vagy.
Végül betiltotta a Fipsz iskoláját. Gyöngyvirágnak otthon kellett maradnia a sváb-hegyi villában, és nézhette a pirosló hegyoldalakat, fehérlő utakat, sárga völgyeket, mélázó fellegeket.
– Betegnek érzem magam – suttogta a nagymama. – Csak itt kaphatom vissza az egészségemet.
Babonásán bizakodva feküdt a fűben, a régi villa előtt, ahonnan az alant kanyargó fehér országutat lehetett látni. Teli szájjal szívta a hegyi levegőt, sárga antik gyűrűs ujjaival kapaszkodott a lengedező szélhez, az élettől teljes öreg fákhoz, de észrevette ismerőseit a Béla király úton.312
Gúnyosan elmosolyodott, ha nőket vagy urakat látott, akik télen a Kecskeméti utca zöld házát látogatják.
Milyen jó, hogy én hallgatok – mormogta magában, midőn egy-egy előkelő hölgy lengett el a villa előtt, mint egy látomány.
Ez a vénasszony tele volt csodálatos pesti titkokkal, amelyet hosszú életén át gyűjtött a lakosság férfi és női társadalmáról. Néki mindent megvallottak a férfiak, és a nők elárulták legbensőbb titkaikat.
– Az egész Pest válópört indítana, ha kinyitnám a számat – nyöszörögte a füvön heverészve, amely nem akarta visszaadni az egészségét. Szidta a kártyást, akitől olyan olcsón megvásárolta a sváb-hegyi nyaralót. Minek volt neki a villa, ha benne gyógyulni sem tud? Napról napra dühösebb lett, és szokása ellenére közel ment a rácsos kapuhoz, amikor is egy kövér, bujálkodó arcú járókelő úriember felismerte, ijedten köszöntötte a sárga arcú, vércseszemű „grófnét”, azután úgy elmenekült, mintha puskából lőtték volna ki.
– Kár volt úgy szaladni, Steiger úr – mondogatta a nagymama titkolódzva –, itt én is tisztességes nő vagyok.
Ellenben mindig nagyon vigyázott, hogy Gyöngyvirág ne mutatkozzon a villa első részében. A gyönyörű lánykának hátul kellett tartózkodni, ahol összeszorulnak a vén fák, mint a rejtelem, és a bujkáló rigón kívül senki sem láthatja a gyermek rézvörös haját.
Egy kőpad volt az emelkedésen, mint az apácák klastromában. Lehetséges, hogy valamikor szent asszonyod kézimunkáztak e helyen, vagy boldogtalan nők várták a város felől vőlegényüket, aki sohasem ért ide.
Itt üldögélt Gyöngyvirág, amikor a nagymama megengedte. Ábrándozgatott a jóságos Fipsz úrról, a szentkép arcú Imréről és a kereskedelmi számtanról, amelynek, úgy látszik, örökre befütyültek. Jókai Mór regényét, az Aranyember-t találta meg a házban. Vajon ki olvasta előtte az összerongyolódott könyvet? Ki volt az, aki utoljára képzelte magát Noéminak e helyen? Gyöngyvirág Senki-szigetén Imrét várta, akinek elfelejtette vezetéknevét megkérdezni.
Egy délután ismét regényesen nézte az öreg fákat, és hallgatta a szelet, amely még sohasem tanácsolt jóra való dolgot a magányban, midőn hirtelen lépéseket hallott a háta mögött.
Az aranyfogú ember közelítette meg hátulról az elhagyott villát.
Gyöngyvirágnak a torkán akadt a szó.
Mélyacsai nyugodtan forgatta vékony sétapálcáját, mint egy nagyvilági gavallér. Zöld kesztyűs kezével megsimogatta a leány fejét.313
– Nem kell búsulni, gyermekem. Barátai nem felejtették el önt, s dolgoznak a kiszabadításán. Csak ne veszítse el a reményt.
– Kérem, a nagymama itt van.
Mélyacsai pazarul legyintett:
– Ismerem én az öreg tekintetes asszonyt. Ne féltsen engem, gyermekem. Helytállók én a nagymamával szemben.
– Megöl a nagymama…
– Gyermekem, ne beszéljen csacsiságot.
Mélyacsai azután megragadta Gyöngyvirágot, és mohón, mint egy szörnyeteg közeledett felé. A pesti szélhámos keze hajában turkált, fülébe értelmetlen, zongoraverkli módjára csengő-bongó szavakat sugdosott, nagy melle lihegett, mint egy fújtató, tagjai kinyúltak, mint a póké az aranylégy után; a nyaka ráncos és beesett volt, és egy ér úgy táncolt a petyhüdt bőr alatt, mint egy vergődő madár.
Gyöngyvirág előtt elsötétedett a világ. Hirtelen úgy érezte magát, mint azok a nagy kalapos, olcsó parfümös, fekete fátyolos, selyemruhás nők, akik a nagymama pesti házába osonnak. Könnyek omlottak szeméről, és egy régen elfelejtett gyermekkori imádság bugyborékolt felfelé a torkán, mint egy víz alól feljövő emlék.
Aki ételt, italt adott,
Annak neve legyen áldott.
Annak neve legyen áldott.
Így hangzott az ima, amelyre a nagyanyja tanította, midőn az első karéj kenyeret a kezébe adta. És a tragikus percben visszatért az ima, mint egy szentképecske kihull egy régi könyvből, és megmenti a kétségbeeséstől a boldogtalant.
A nagymama a kertben köhögött, olyan fuldoklóan, mintha egy öreg nőstény kutya ugatna.
A szélhámos eleresztette a könnyező leányt. Gyöngyvirág szabadulva a durva kezekből, eltakarta arcát a kezével.
– Utálatos, távozzon – szólt.
Mélyacsai nevetett, reszkető kezével a lány arcát simogatta, és elfulladva állott helyén. Úgy látszik, erőt gyűjtött, hogy ismét megragadja a leánykát. A rigók ijedten figyeltek a fákról. A felhők összenéztek az égen. A füvek lehorgasztották a fejüket.
Szegény, kimerült lányka, sorsodat nem fogod elkerülni. Az öreg314 gazember győzedelmeskedik vonakodásodon. Már aligha lesz erőd visszautasítani az elvetemült vér újabb támadását. A félelem e rettenetes nagyanyától nem engedi, hogy megmentő sikoltás törjön ki a torkodon.
És a néma elkeseredett küzdelem ismét elkezdődött, amint az országúti ősz, öreg csavargó megtámadja a parasztleánykát, aki ebédet visz a mezőre.
Ekkor azonban megelégelte az őrangyal a gazságot.
Alulról óriási szökkenésekkel jött egy borjúnagyságú fekete kutya. Tompán, vészjóslóan mordult az eb, és medve módjára támadta meg a botjával védekező Mélyacsait. Max, mint egy középkori vitéz vetette magát a rablóra. Csakhamar messziről hallatszott az aranyfogú futamodása.
Gyöngyvirág dobogó szívét a kutya hátához szorította, és úgy figyelt az alulról jövő hangokra.
Flikkné, a gazdasszony, meglátogatta a nagymamát, és ajándékul elhozta kedvencét, Maxot.
De a nagymamát nem lehet kibékíteni.
– Meguntam – rikácsolta. – Holnap hazaköltözünk. Eleget loptatok.
Gyöngyvirág rémülten hallgatta a nagymama kiáltozását. Az öregasszony olyan dühös lett a bemutatott számláktól, hogy csaknem megütötte a guta.
Isten veled, Sváb-hegy – gondolta magában Gyöngyvirág. – Holnap visszamegyünk a tömlöcbe.
Külön megcsókolta a fák derekát, a kőpadot, a bokrok őszi virágát és a levegőt.
Ez a tájkép volt az ő gyermekkora.
Midőn későbbi boldog és boldogtalan éveiben visszagondolt a múltakra, egy sárga, esőverte, mohos, verandás kerti házat látott, amely körül szarkák cseregnek, rigók ugrálnak, és a fák úgy hajladoznak a szélben, mintha az ölükbe akarnák venni az alattuk játszadozó gyermekleányt.
Mélyacsai urat csodálatosképpen elfelejtette, mint egy rossz álmot.
Talán nem is volt igaz az öreg gazember támadása…315
