TIZENHARMADIK FEJEZET • A vadliba tanyája
TIZENHARMADIK FEJEZET • A vadliba tanyája
A fiatal nő a szőlőhegyen cseresznyévé, barackká vagy szőlőfürtté válik, midőn beköszönt a nyár a kalendáriumba, mint egy pufók, aranyveres, pendelyes gyerek. A méla hegyi utakat elállja az ősz hajú pókfonál, a cseresznyefák földre hajtják gyümölcsös gallyaikat, mint lobogójukat a nagy szőlőpásztor a veres hasú nap előtt; a borházak, piros és zöld hátú viskók szundikálnak a délutánban, fénylő testű gyíkok delelnek, elgondolkozva néznek le a szőlőkre a hegy erdős, bütykös, férfias csúcsai, mint tagbaszakadt vének gyönyörködnek az ifjak hempergőzésében; a hajlásokban, az emelkedéseken, az enyhén lejtő lankákon szinte hallani a nagy csöndességben Magyarország borának forrását, vágytelien duzzadnak a bogyók, mint hajadonok keblei, lüktet a szív az indák alatt a nagyon piros szájú öregember ölelgetésére, lombosodó szoknyát öltenek a venyigék, mint a fiatal menyecskék az első fél esztendőben. Nyár van a szőlőhegyeken, érés, álmodozás, merengő esték kora, a szél úgy hajt a lombok között, mint a csősz, nyitott szemmel állonganak a diófák, messzi még a lecsücsülés, a sóhajtásos mámor, az emlékezetes üldögélések ideje, a halkan szürcsölgető, borízű őszike vagy maga a tököt, makkot koppantó, diótörő ősz. A kakasok még két lábon, előrefeszített mellel, álló taréjjal futkosnak jércéik között, csak nagyon rövid ideig tartó szerelmi364 bánatokról tudnak, gyorsan új erőre kapnak, nyomban felejtenek; messzi még a nap, midőn egy lábon álldogálnak huzamos ideig, és unottan dugják kopaszkodó fejüket szárnyuk alá. Az árnyék lomhaságában tunyán ölelkezik a napsugár a porral, mint vadászgató ifjú herceg lúdtalpú, emlős parasztasszonnyal. A fecskék, mint elszabadult hangjegyek egy nagy kottakereskedésből, keringenek tó, hegy és országút felett; a kémény szivárogva engedi a füstöt, mintha takarékoskodna a nagy és bölcs pipálásokkal a bús napokra. Nyár van, a temető kapuját belepi a dudva, a lomb nem reszket feleslegesen, a felhő függve marad, mintha helyén felejtkezne, az őrgébics szakadatlanul nyivákol a sövényben, mint egy makrancos gyerek, a szőlőkötő lányok mindig dalolnak, mint a szélkelep, az élet végtelennek látszik. Az öreg nyúl, aki a hegyben lakik, ismét felújítja a régi ismeretségét a falusiakkal.
Badacsony környékén, a hegyoldalban, zöldellő életlugasban egy fiatal nő ül a földön, és gyermekfejkötőkkel, pelenkákkal játszadozik.
Már második esztendeje.
Gyöngyvirág még nem volt húszesztendős, amikor a sors próbára tette, és egy szomjas, könnyű lelkiismeretű utazó útjába vetette. No, majd meglátjuk, eltaposta-e a kerék Gyöngyvirágot, vagy vigyáz-e reá a kétséges órákban a hold, aki régi cinkosa és kerítője a fiatal nőknek.
Ismétlem, még nem volt húszesztendős Gyöngyvirág, midőn csaknem megtébolyodott a vágytól, hogy gyermeke legyen. Nem lehet ám itt mosolyogni, legyinteni, okoskodni. A gyermek utáni vágyakozás néha hatalmasabb a női szívben a mindenható szerelemnél is, mert Gyöngyvirág úgy érezte, hogy senkije sincs a világon. Ha gyermeke volna, nem lenne többé árva.
Valamely végtelen szelídség, galambmegadás, bibliai alázat és önkéntelen engedelmesség látszott e fiatal nőben, midőn szemügyre vettük festményszerű alakját. A jó, halkan mosolygó, a falevélnek a vállakra való véletlen repülésének hálát adó, a bujkáló napsugárra mosolygó, a magány dúdolgatásával megelégedő, a licske-locska madárkákkal rokonságot tartó, a víz céltalan folydogálásában gyönyörködő lélek rejtezett itt a zsidónők ama tragikus és igénytelen külsejében, amelyben a bibliában jelent meg. „Az utazó”, amíg a távolból szemlélgette Gyöngyvirágot, szerette elképzelni barna, nagyon dús hajára a kőkorsót, amelyet töprengés és bölcselkedés nélkül visz estefelé a kútról, egy fehér falú városka365 felé. Korán érett, mint a szilva délszakon, talán még tizenkét esztendős sem volt, amikor meglátogatta őt a nők titokzatos vendége. Huszadik éve felé igen izmos volt, mintha erőművésznő volna egy vándorcirkuszban, akinek vállán piramisokat alkotnak öreg és fiatal atléták. Az arca napkeletről jött a virágmaggal, amelyet a nagy magosságban cikázó szelek hordanak szerte a földgömb felett. Szultánok udvarában, olajkárosok viskójában, karavánszerájok tevebőgéses éjszakájában, az ócskaságok boltjának hátsó kamarájában Galíciában, Jósika Miklós regényében bujkálnak ilyen típusú nők, finoman hajlott orrukkal, sűrű, erőteljes szemöldökükkel, kék bajuszkájukkal, anyatej-üdeségű arcukkal, szinte érintetlen frisseségű nyakukkal, paradicsomajkukkal, lustán merengő, gömbölyded állukkal, kecskeszőlő formájú keblükkel, sarkig érő hajukkal, amelybe elrejteznek az élet durvaságai, nyelvöltögetései, csípős ostorcsípései elől… Ott élnek ők maguknak halk, igénytelen, tunya gondolatokkal, a testi munkában keresve vigasztalást minden melankólia ellen, a fésülködésben ábrándokat szövögetnek, és olyan egyszerűeket álmodnak, hogy boszorkányság nélkül meg lehet fejteni az álmokat. Félrevonulva üldögélnek a társaságban, mint ama szótlan túzokok, akiknek húsa a legízletesebb, de tollazatuk szürke, egyszerű – míg a céltalan kajdácsok mindenféle tarkasággal hívják fel a közfigyelmet. Alant repülnek, mint a lusta banka a kertek alatt, és nem irigylik a sárgarigót, amely olyan céda zajt üt a szőlőhegyben, mint egy cifra nőszemély. Gyöngyvirág sohasem mutatta a lábát senkinek, még önmaga előtt is eltakarta szoknyája fodraival, mert azt hitte, hogy erőteljes, dalmos lábszára nem nyerné meg senki tetszését; pedig csak izmos volt e láb, mint keleten a nőké, akik mindig gyalog járnak, vagy sohasem tesznek lépést gyaloghintón kívül. – Gyöngyvirág sohasem nézett a vonat után, amely ott szaladt el a badacsonyi hegy lábánál, a tó ölelő partjain. Napraforgó szárából babát faragott, és azt felöltöztette a tavaly megvett gyermekruhákba. Könnyben ázott a szeme, ha leánykák énekeltek valahol a hegyben. Felfigyelt, ha gyermekhangon füttyentett a bujkáló madár. A felhőknek örült, mert némelyiknek olyan fátyola volt, mint a keresztelőn a kisbabának. Órákig elnézegette a tojásaikat hengerítő hangyákat. Tudott egy madárfészket, amelyben kicsinyek tátogatták a csőrüket. A csirkéknek tapsolt, a környékbeli gyerekeket név szerint ismerte, a kápolna előtt, amelyet csak a vincellérek védszentjének, Szent Antalnak nevenapján nyitottak fel, lepihent, s arra gondolt, vajon kitárulna-e a vasalt366 ajtó, ha ő kisgyermekével a karján jönne a keresztelőmedence keresésére?
A présházból – amelyben laktak –, délfelé előbújt Don Kihóte szikár, érzelmes, öreges figurája. A szeme elé emelte tenyerét, amint hosszadalmasan nézegette a játszadozó Gyöngyvirágot. A lovag már megkopott macskanadrágjában, vadászzekéjében, fajdtollas kalapjában; a velencei szerecsenfő a nyakkendőjében még harcias volt, de Don Kihóte takarékoskodott a lépéssel, a szóval, az érzéssel; félt, hogy elfogy a rőzse, melynek lángjai felett melengeti fáradt kezeit.
– Menjünk ebédelni – mondotta Don Kihóte.
Gyöngyvirág a karjára tette szalagos kalapját. A kezével Don Kihóte karjába kapaszkodott, mint a gyermeki engedelmesség. Többnyire szótlanul mentek a „Hableány”-ig.
„Az utazó” két-három nappal előbb került a tájékra.
Negyvenesztendős, fénylő szemű, rezignált kedvű férfiú volt, mint a színpadon az idősebb gavallérok, akik a francia drámában sikerrel ostromolják a nők eszét és szívét. Holott nem volt cseppet sem színészies. Nyilván megharagszik, ha valamely pózát, önfeledkezését komédiás származatúnak ítélik. Szürke, szinte egyszerű ruházata volt, amely finomság és szabómunka dolgában messzi felette állt e vidéken szokásos kockás nadrágoknak, fűzöld mellényeknek és fenyőzöld kabátoknak. Harmonikás nadrágjával, acélgombos cipőjével, feltűrt karimájú kalapjával egy szakasz-mérnökhöz hasonlított, aki csendes iddogálással tölti szabadságát a fürdőhelyen. Szakálla volt, mint a nyolcvanas években az uraknak. Hullámos, hátrafésült haja és igen kicsiny, szabályos füle volt. Fotográfia volt egy régi vőlegényről, valamely bársonyba kötött családi albumból, de különben céltalan, érdektelen, bor- és pipaszagú, igénytelen és történettelen figura is lehetett egy vasúti vonat második osztályán, aki politikai nézeteket s gondolatokat az újságokból tanul, alkalomadtán tud nagyokat nevetni együtt a társasággal, esetleg tud egy tucat anekdotát, amelyet megszokott formaságokkal mond el, hogy megszolgálja az ebédet, vagy azért, hogy ne gondolják ostobának. De a szeme, az rendkívüli volt. Szürkés, kékes, tiszta, nyílt, meghatott, szeretetteljes, sohasem haragos, mindig kicsinyt elmélázó. Az utazó a szemének köszönhette, hogy Don Kihóte kijött a tartózkodás és elvonultság várából, két esztendő után – miután Gyöngyvirágot magáénak mondhatta – ismeretséget kötött az367 idegen emberrel. Az a férfi, akinek ilyen szeme van, nem járhat tiltott utakon, ez a két szem nem tud hazudni, bizonyosan idejében jelt ád a jelzőlámpás, ha kisiklani akarna a barátság vonata, másik, bonyolultabb sínpárra.
Lajkónak hívták, és foglalkozására nézve azon boldog emberek közé tartozott, akik családi örökségekből folytatják életüket. Járt ugyan ő is az egyetemre, mint a legtöbb magyar ifjú, de már csak az egyetemi kör öreg szolgájára emlékezett. „Nagyon léha ifjúságot találtam én ott! – mondogatta. – Majd egyszer Zürichbe megyek tanulni, ahol komolyabbak a diákok.” – Egyébként az édesanyjával szokott együtt lakni egy dunántúli városkában, ahol semmitmondó, semmittevő és mégis pedáns életmódot folytatott. Legfeljebb éjfélig üldögélt öreg, tréfás, előkelősködő urakkal a „Csillag”-nál, és jobb híján a kávést szekírozták a drágaság miatt. A nyáron az édesanyja régi tervét valósítja meg. Bejárja Magyarország és Ausztria kegyhelyeit. Ha lehetséges, gyalogszerrel vesz részt a búcsúkon. Nem akar addig meghalni, amíg részt nem vesz egy máriapócsi búcsún.
Lajkó zsebkalendáriumot vett elő.
– Ma talán Zellben van a mama, ha ragaszkodott tervéhez. S amint látom, e héten tölti be nyolcvanadik esztendejét Feri bátyám, akitől egy pesti bérházat remélek örökölni a Duna utcában. Többi bátyáim is mind öregek. A múltkor vacsora után kiszámítottam, hogy öten négyszáztíz esztendősek, és körülbelül ugyanannyi ezer forintokkal rendelkeznek. Csak volna valaki, aki megosztaná velem az örökségi gondokat. Magamnak kell utazni, rabló ügyvédek körmére vigyázni, közjegyzőkkel, hitelezőkkel, adóhivatalokkal tárgyalni! Néha szörnyen unom az életemet.
Lajkó igen komolyan, nyugodtan beszélt, többnyire a bölcs Don Kihótéhoz intézve a szót, mint aki esetleg méltányolhatja temérdek fáradozását a megélhetés körül. Lajkó nem volt ostoba ember, csak egyszerű, nyugodt, önző, aki talán azon csodálkozik leginkább, hogy késnek a várható örökségek. De eddig órapontossággal haltak meg az atyafiak.
– Remélem, hogy őszre megvehetem azt a balatoni jachtot, amelyet már régen kiszemeltem. A jövő nyarat már hajómon töltöm, nem pedig az egérszagú présházban.
Így szólt Lajkó, és miután mindig roppant el volt foglalva a saját ügyeivel, bajaival, a nagybácsik életsorának, a mama utazásának számontartásával, nemigen volt ideje, hogy Don Kihóte és Gyöngyvirág helyzetét különösebben megfigyelje. Talán azt sem vette észre, hogy az öreges368 urat s a fiatal nőt szerelem fűzi egymáshoz. Vannak emberek, akik gondolat nélkül mennek el az országúton, ahol az imént a villám egy vándorlót lesújtott. Boldog, elfoglalt, hosszú életű emberek.
Don Kihóte és Lajkó kártyáztak a zöld gyepen, a présház előtt. Lajkó nagy tűzzel és kiváló szerencsével forgatta a zsíros kártyákat, körülbelül harminc krajcárt nyert már, „három szivart szipkával”, amikor Gyöngyvirág, aki mellettük üldögélt a fűben, hirtelen nagyot, csuklósat sóhajtott.
– Mi baj? – kérdezte Don Kihóte, és aggodalom ült az arcára.
Gyöngyvirág könnyesen mosolygott:
– Az jutott eszembe, hogy mi nem örökölünk senkitől semmit.
Lajkó nyíltszívűen felkiáltott:
– Annyi baj legyen. Szívesen átengedem a nagyságának a szombathelyi bátyámat, a vaskereskedő Sámuelt, aki úgyse fog soha meghalni.
Don Kihóte aggodalmaskodott:
– Talán meghűtötte magát, piciny bogaram?
Gyöngyvirág csendesen ingatta a fejét, míg Lajkó, akinek ezen a napon jókedve volt, pazarul felvette a szót:
– Rendes ember sohasem hűti meg magát. Rendes ember sohasem beteg; én is végelgyengülésben fogok meghalni. A doktorok találták ki a betegségeket. No meg a költők, ezek a szerelmi svindlerek, akik hólyaggá fújnak minden apró-cseprő dolgot. Az én szomszédom, Kisfaludy úr – amíg élt – az egész országot telesírta szerelmével Szegedi Róza iránt. Olyanok előtt is kompromittálta az úri kisasszonyt, akik nem is ösmerték. Rossz hírét költötte, elmarta mellőle a kérőket. Kénytelen-kelletlen férjhez ment a lány. No de verekedtek is életük végéig. Kisfaludy úrnak sohasem jutott eszébe szerelmes verset írni a feleségéhez.
Így szól Lajkó, alapos, széles túladunai kiejtéssel, teli szájjal ejtvén a szavakat, és kezével csúfolódva mutatott a költő badacsonyi borházára, amely mindig bizonyos megilletődéssel foglal helyet a hegyoldalban. Ez a ház állandóan az ajtó felé igyekezett, mint kutya a lakodalomban. Szívesebben vette volna, ha gazdája egy névtelen, bortömlős táblabíró, mint a feltűnést keltő K. S. Szegényes tűzfalát, tenyérnyi ablakát, meszelt falát, bús kis kertjét szégyellgette, mint valami falusi kisasszony a múlt századbeli divatot. Új emberek jöttek, akik durván leintették a gitárost, mint valami tolakodó öreg cigányt. A régi ház valóban szégyellni látszott, hogy „a szerelmi svindler otthona”.
Estefelé, amikor Lajkó elbúcsúzott barátaitól, váratlanul, szinte szórakozottan elfelejtette a kezében Gyöngyvirág izmos kis kezét.369
– Tessék elhinni, hogy az élet nem szenvedésre és kínra való, hanem csöndes andalgatásra, sütkérezésre és jó emésztésre.
Don Kihóte mézédesen bólintott. És csakhamar papucsot húzott, piros nyelű bicskát vett kezébe, s aprítani kezdte a vöröshagymát a pörkölthöz, amelyet személyesen szeretett megfőzni.
A telihold kijött a hegy megől, mint akire senki sem számított. Nagyot nézett a völgyön át, az úton járóknak szelíden bólintott, az alattomos Balatonnak hunyorított, mint a bűvész inasának. Halkan zokogó szél futott végig a szőlők között, mint egy eltévedt falusi kutya. A szürke felhők az ég aljára könyököltek, mint a parasztok a cirkuszban. Egy nagy madár lomposan, ívesen, alispáni tekintéllyel szállt el a nádas felett, mintha egész nap hivatalos ügyekben lett volna távol fészkétől. A borház úgy nézegetett árnyékára, mint a kanca csikajára. Lenn a hegyoldali úton Lajkó énekelve ment: Ó, Tihanynak riadó leánya… Csodálatosan hangzott a dal, mint egy régi zongorahúrnak elpattanása elhagyatott házban; vagy mintha egy kósza szellem fújná éjszakai vándordalát, aki nő miatt lett szerencsétlenné. Mindinkább távolodott az énekes, Gyöngyvirág mind mélyebben nézett bele a szürke setétbe.
– Vidéken mind ilyen furcsák az emberek – mondogatta Don Kihóte, amint kötényesen sürgölődött a tűz körül. – Nem érnek rá kipallérozódni, műveltség és műveletlenség váltakozik bennük. Ez a fickó bizonyosan nem tudja, hogy a dalt, amelyet fúj, Csokonai írta. Csak dalol, mert már a nagyapjával is énekelve ment le estefelé a szőlőhegyről. Mindig csodálkoztam, mikor azt olvastam, hogy falun, vidéken egy ember szerelem miatt öngyilkos lett. A kutyáktól, a lovaktól, a bikáktól tanulják, hogyan kell vigasztalódni a csalódásokon. Gyere vacsorázni, Gyöngyvirág.
– A költők az emberiség aranyporai, amelyek felülmaradnak az élet szitájában – kezdte másnap Lajkó, miután Don Kihóte dohányvásárlás céljából a közeli városkába kutyagolt, bölcs tanácsokkal látván el Gyöngyvirágot a tolózár használatáról.
– Nem vagyok én potyka, aki nem érti meg a holdsugarak dalát a tó felett, csak a hold ezüst sarkantyúja után tátogatja száját – folytatta Lajkó. – Nagyon is érző, vérző, gondolkozó, színeskedő ember vagyok, csak szeretek a vándorok szürke, feltűnés nélküli ruhájában járni. Ugyan kinek370 volna köze ahhoz, hogy éjszaka nyitott szemmel hallgatom a szél zúgását?
– Minden bizonnyal – felelt ijedten Gyöngyvirág, és szívesen vette volna, ha Don Kihóte köhögni kezd a szőlőhegyi úton.
– Tegnap azt mondtam, hogy szerelmi svindlerek a költők. Maga nem is tudja, Gyöngyvirág, hogy így csak azok az emberek beszélnek, akiknek olyan lándzsaszúrás van a szívükben, hogy mindig attól félnek, elfolyik a vérük, ha a sebről beszélnek, néha nem merek én se hátranézni, mert azt hiszem, vérnyom marad mögöttem a gyalogösvényen. Jobban tudtam én valaha Kisfaludy úrnál, hogy mi a keserves szerelem. Csak kaméleon lettem. Elvágtam a felső kis hinta köteleit, az ideál lepottyant, tán elveszett valahol, mint egy fehér csontból való amulett. Mindennap más és más vagyok, csak már érzelgős, öngyilkos, búbánatos nem leszek többé. Legjobban szeretem a felhajtott karimájú kalapot és a fokhagymás kolbászt. Nekem tetsző bölcsesség van a szellős padlásokon, ahol a falusi dió szárad. Fitymálva legyinteni életen és halálon, érzelmeken és fájdalmakon. Reggel törkölyt inni csizmahúzás előtt, délután a boroslopóba szívni bele a kiáltást, amely elhagyná szájamat, éjjel hasra feküdni, és a szolgáló sáros lábára gondolni. Az élet álorcás báljában leginkább ezt a maszkot szeretem. De néha felriadok, mint a gyermek az ébresztőórára vagy a kutya, farkának libegésére: szerencsétlen, buta dudás vagyok, a törköly és a szolgáló csak a vadászoknak való, akiknek a viszontagságok, a vizes erdő az otthonuk. Megdörzsölöm a szemem, a fájdalom, a rezignáció úgy jön ki belőlem, mint egy csepűrágó száján a galand. Hipp, hopp, talpra ugrok, beállok szélhámosnak. Lopottnyaki úr vagyok, tarisznyával szórom a hazugságok hamis aranyait, kasszírnénak és iskolás lányoknak kezdek udvarolni, csendes, elhízott polgárasszonykáknak a házasságtörés dongóját eresztem a dunyhájuk alá, jól megépített otthonok nyugalmát dúlom fel, korhellyé, kártyássá teszem az apát, tolvajjá a fiút és vetélkedőkké az anyát és leányát, a szobalányt éjjel felkeresem vackán, a szakácsné majd egyszer mérget kever a levesbe, kutyákat és gyermekeket tanítok ártalmas dolgokra, perdülök, mint a csiga, baromfinak vágom le a fejét, csecsemőknek adom a szájukba ujjamat, szinte megrészegülök az eredményektől, mint a piromániákus a tűztől, aztán fáradtan, csüggedten, józanon hazaballagok, hogy elnézegessek egy régi félcipőt vagy egy nadrágot, amelyet hajdanában egy nő viselt. Nem is tudom, hogy szabad volt mindezt kegyednek elmondani?
– Mennyit hazudik! – szólt Gyöngyvirág őszinte csodálkozással. – Én371 a hideg vizet szeretem és a hűvös reggelt. Sajnálom a tarka nadrágos bohócokat. Csak úgy akarok élni, észrevétlenül, mint a madár. Vajon hol késik az én drága őrangyalom, aki mindazt, amit ön mondott, színesebben és kedvesebben tudná elmondani, ha akarná?
– Lehetséges – felelt Lajkó, és tunyán vállat vont. – Én sohase vetélykedtem, mindig félreálltam, lustán elkerültem a nőket, akikért küzdeni kellett volna, vagy akik féltékennyé akartak tenni. Adjő – mondtam, mint a folyócska, midőn elhagyja a kerteket.
– Pedig a nők szeretik, ha kínszenvedést okozhatnak – vélekedett Gyöngyvirág. – Persze, csak hallomásból beszélek, mert én szándékosan még nem tapostam el egy hangyát sem.
– Lássa, azért merek magával ily nyíltan beszélni, mert észrevettem, hogy csodálatos jóság rejtőzik a szívében. Valamely szokatlan tünemény kegyed a nők papagájseregében. Egyszerű, komoly, igénytelen, hiúságtalan, kíváncsiság nélküli. Bizonyosan gyakran üldögél és ábrándozik.
– Én árva voltam, és a Kisapám nevelt olyannak, amilyen vagyok.
Lajkó nyújtózkodva felállott a présház előtt a kőpadról. A távolba nézett, mintha láthatatlan hajókat figyelne. A tó sötétzöld volt, mintha a magába szállottság óráit élné, kieregeti a partra a foglyul esett hullámokat, hableánnyá válott menyasszonyokat, a vizek mélyén fehér árnyként úszó szüzeket, bozontos öregembereket, akik észrevétlenül kapaszkodnak a csónak farába, midőn a halász elszundított, a nádas földre lapult, mint egy alázatos rabszolga, a jegenyefák bomlott fővel, riadtan integettek az égben kóválygó madaraknak, hogy kerüljék el a viharos tájat.
Lajkó egyenesen állt, mint egy iromba kandúr a háztetőn, majd megfordult, mint a szélkatona, és minden különösebb hangsúly nélkül mondotta:
– Ha egyszer elunná magát, és mindenféle hazugságokat akarna hallani, mint a gyermek játszik a színes kavicsokkal, szóljon Lajkónak. Lajkó akkorákat tud lódítani, mint egy falusi torony, mely valamikor költő volt. De a pincébe esett, hol észrevette, hogy a legszebb költeményeket a sárga hasú pók tudja szőni a pincelyukra. Lajkó azóta felhagyott szenvedélyével. De a maga kedvéért még egyszer kivetné az ezüsthálót az ismeretlen mélységű vizekre, hogy keszeget, potykát, holdsugarat és kecskekörmöt halásszon. Világos éjszakák hazugságait, rezgő nyárfa megfoghatatlan árnyait, szőlőkarón billegő őrgébics tarka kiáltozásait.
Lajkó ezután elment, s egyetlenegyszer sem fordult vissza. Nem is dalolt372 ezen a napon. Ment némán, imbolyogva, mint a holdfényes éjszakában a vándorló árnyéka az útszéli bokrokon. Gyöngyvirág utánanézett, és azt szerette volna, bár ez a nyugtalanító árny örökre eltűnne az éjszakában.
Don Kihóte szeretett titokban horgászni.
A nyugodt, harmonikus bölcselkedő öregurak passziója vonzotta ama zavaros, kéménytüzes, álomtalan szemű élet után, amelyben bizonyára része volt, mint a legtöbb jó megjelenésű férfiembernek. Kereste az öregség szimbólumait, mintha mindig Gyöngyvirágot akarná megnyugtatni, hogy mellette, vele nyugodtan élhet, mint a virág a vén tölgy lombjai alatt. Rászokott a pipázásra, gyakran járt-kelt papucsban, fekete keretes szemüveg mögött olvasgatta újságját, mindig olyan nyugodt volt, mint egy kakukkos óra. Ha szemüvege alól olykor nem vet vala egy-egy ravaszkás, kémlelkedő, vigyázó pillantást Gyöngyvirágra, el is lehetett volna hinni, hogy már öregember. Háztartási naplót írt, és soha hangosan nem káromkodott.
A horgászó helye az őrsi nádasban volt, ahova Gyöngyvirág is elkísérgette. Egyszer-másszor Lajkó is a horgászokhoz csatlakozott, és öregesen gunnyasztott Don Kihóte háta mögött.
Különös hely volt ez a horgászótanya. Valamikor hajókikötőt jelentettek a vízbe vert, korhadt cölöpök. De a csónakos meghalt tán a század elején, senki sem kelt a tóra innen, hogy nőknek énekeljen a holdfényben. Az evezők a víz alá süllyedtek, a nádas benőtte az egykori gyalogösvényt. A hangtalan öbölben a Balaton legfélénkebb madarai, a vadludak laktak, miután itt teljes biztonságban érezték magukat az emberektől. A szürke, mozdulatlan vízen méltóságteljesen úszkáltak a királyi madarak, míg nyakukat hattyú módjára emelték a halkan játszadozó hullámokon. A szél ide csak be-befüttyentett, mint egy sietős útú kengyelfutó. A vadludak oly fülelve, némán úsztak el a nádas mellett, mint a kísértetek. Ha a tündérmesék egyszer megvalósulnának, a vadludak fehér hasukkal a kelő nap felé repülnének, a messzi partokon bízvást királykisasszonyok lehetnének, akik az elátkozottságból visszatértek.
A nádas forgatta bozontos fejét, mint egy játékos nagy kutya a szélben. Fütyült, kavargott, sziszegett, mintha minden kedvét kitáncolná a szeles alkonyatokon. A fekete vízi csirke hosszú lábain óvakodva szaladt, mint egy árva szűz leány a világban. A nádiverebeket valamikor nagyon megriaszthatták,373 mert századok múlva sem tudnak magukhoz térni ijedtségükből. Gyanakodva nézegettek a vízilevelek alól a varangyok. A vadászgató héja, mint egy szürke csendbiztos húzott el a nádak ősvilága felé.
Az élet és a halál oly egyszerűnek látszott itt, mint a kis fogasok fark-sóválása az átlátszó vízben. Igen könnyen meg lehetett nyugodni a vadlibák tanyáján. Nincs más élet, mint a hableányok élete, akik holdfényben bizonyosan e gerendákon foglalnak helyet.
Lajkó a süvöltő szélben fázósan nézett a szürke tóba.
– Itt sem szeretnék éjszaka meghalni – suttogta. – Rettenetes lehet itt a magány, az üres égboltozat, a fenyegető víz. Már csak inkább kályha mellett, lámpás társaságában és a halotti szentségek kényelmes felvétele után szeretnék átmenni az örök éjszakába. Vagy legjobb volna sohasem meghalni, örökké élni, mint az ég…
Don Kihóte némán csendre intette Lajkót. Gyöngyvirág pedig elkezdett gondolni egy éjszakai kirándulásra, amelyet egyszer majd a hableányhoz tesz.
Don Kihóte előre ment a zsákmánnyal (három halat fogott), míg Lajkó Gyöngyvirággal az esti út szélén késlekedett.
– Vannak hableányok? – kérdezte Gyöngyvirág.
– Nagyobbrészt legenda az egész – felelt Lajkó –, de bizonyos, hogy voltak nők, akik eltűntek a Balatonban, akiknek hangját évekig lehetett hallani a nádasokból, magányos öblökből. Elhagyott menyasszonyok, reménytelen szeretők, csalódott asszonyok, úgy menekültek a Balatonba, mint az üdvösség honába. Azt hiszem, nagyon tetszetős lehetett a halál éjfélkor, holdfénynél; az emberek messzi elmaradnak, az élet búcsút int, mint jegenyenyárfa a partokról, a halásztüzek füstjén fel lehet szállni a magasba. Azonkívül a holdsugár is lajtorját rak a vízre, amely magányos éjjeleken nem szakad le az ember alatt, ha előzőleg meggyónt és megáldozott.
– Én úgy szeretnék néha meghalni – sóhajtott Gyöngyvirág. – Miért éljek? Ha a Kisapám meghal, akkor úgyis egész árva leszek.
– Az ember egyformán hazudja magának a boldogságot és a boldogtalanságot – szólt Lajkó elgondolkodva. – Én is alig tudom elviselni az életet, mert érző ember vagyok. De a zsákruha, amelyet magamra öltöttem, valahogyan megóv a bajoktól. Lám, az a férfiú, akit ön kisapjának nevez,374 az öregséget játssza, pedig öregember nincs. Az igazi öregek is telve vannak vágyakkal, dugdosott érzésekkel, gyengéd kalandszomjakkal, kielégületlen óhajtásokkal. Csak titkolódznak az öregemberek, mert szégyellik magukat, mint ahogy én is szégyellném a tarka, érzelgős, feltűnő, színeskedő és legényeskedő ruhámat, ha mindig abban kellene járni az emberek között. Szakajtó alá rejtem azt a sokszínű paradicsommadarat, amelynek birtokosa vagyok. Én mindig hazudok, csak magának mondok igazat, mert kegyedben az első perctől fogva megbíztam. Nem hiszem, hogy félreértene?
– Azt hiszem, gyakran hazudik Lajkó úr – felelt hűvösen Gyöngyvirág.
– Ahogy vesszük – szólt Lajkó, és vállat vont. – Az a kérdés, melyik kellemesebb oldalam kegyed előtt. A paraszti, igen természetes, szinte közönséges lényem, vagy a finomkodó furulyázásom. Minden emberben legalább két ember lakik. A kapcabetyár is tud őszinte könnyeket ejteni, ha kellő hang szól hozzá. És a püspök is táncolhat mezítelenül, ha valamely neki tetsző akarat ezt kívánja tőle. Belőlem az ön ismeretsége azt a költészkedő, ábrándozgató fiatalembert hívta elő, akit már régen eltemetni véltem az erdőn egy vén fa alá. Szerelmes volnék? Eh, annyira még nem vagyunk, hogy a szerelemben higgyek.
Don Kihóte mogorván fordult hátra, és öregesen dohogott:
– Gyerekek, esőre áll az idő, ti pedig haszontalan fecsegessél töltitek az időt. Lépjünk hosszat, a felhő a fejünk felett áll.
A vén hegy setétségbe borult, a Balaton elsötétült, mintha elbújt volna az emberek elől a mélységbe; szél rázta meg a gyümölcsfákat, mint egy dühös csendőr, a szőlők között az éjszaka ebei vinnyogva futottak, baljóslatú szaga volt a levegőnek.
Ezen az éjszakán lépéseket hallott Gyöngyvirág a borház felől.
Álmatlanul figyelt fekhelyén, és a szíve olyan elhalkulva vert, mintha valamely nagy veszedelem fenyegetné.
Az esőszemek kopogtak, mint gonosz kis lelkek a kicsiny ablakon, az ereszről talán varangyok pottyantak le a sárba, a bokrok között ismeretlen nagy, hideg sóhajtások rohantak végig, mintha régi halottak nyugtalankodnának a föld alatt. Az éj teljesen setét volt, mint a mélység. De mégis e visító, veszélyes hangokon át néha világosan hallatszott, hogy valaki járkál a ház körül, meg-megáll, aztán újra nekiindul. Néha úgy rémlett, mintha a kilincset próbálgatná. (Ó, ha elalszik Gyöngyvirág,375 bizonyosan feltöri az ismeretlen az ajtót.) Máskor mintha az ablakon kaparászna, csak azt várja, hogy odabent lenyugodjanak az álmatlan szemek, benyomja az üveget, és aztán Isten tudja, mi történik?
Gyöngyvirág imádkozni próbált, de a félelemtől nem jutottak eszébe az imádság szavai.
Még sohasem volt ily magányos, fullasztó éjszakája. Mintha ezen az éjjelen jönne érte a halál angyala. Ha megéri a reggelt, akkor életben marad. De sohasem virrad.
Most világosan hallotta ismét a lépéseket az ablak alatt. Mintha megállott volna valaki; benézett a szobába egy árnyék, amely még feketébb volt az éjszakánál is. Nagy, vészterhes, életfojtó árnyék volt, amely egyenesen Gyöngyvirág szívére nehezedett.
– Kisapám – rebegte alig hallhatólag. – Valaki jár a kertben.
Don Kihóte, mintha csak a felszólítást várta volna, hogy megjöjjön bátorsága fekhelyén, ahol bizonyára figyelmezve feküdt idáig.
– A teremtésit! – mondotta bátorítólag, és öreges jó szívvel tette hozzá: – Na, majd elriasztom a rossz szándékút.
Kivette a revolvert a fiókból, és az ablakhoz lopakodott. Hirtelen kinyitotta az ablakszárnyat, s anélkül hogy odanézett volna, elsütötte a fegyvert az éjszakába.
A dördülésre Gyöngyvirág felsikoltott, mintha őt találta volna a golyó. Odakünn pedig botorkáló, tétovázó lépések távolodtak el. S az éj ezután álomtalan, fájdalmas virrasztás volt.
Reggel, nem messzire a háztól, megtalálták Lajkó holttestét.
Gyöngyvirág egyszer a vadludak tanyáján őszinte vallomást tett Don Kihótének Lajkó színváltozásairól.
– A sors igazságos volt hozzám, mert valóban rosszban törte a fejét az ipse. De azért sajnálom szegény Lajkót, mert olyan jó szeme volt – szólt megrendülve Don Kihóte.
Aztán szomorúan gunnyasztottak egymás mellett az emberhangtalan nádasban, mint árva vadludak, akiknek örökké a bús elhagyatottságot kell keresniök, félve az emberektől, a veszélyektől, a jó és rossz szemektől. Gyöngyvirágból nem lett hableány a vadlúdtanyán.376
