Akadályugrás
Akadályugrás
Szinte látjuk, hogy figyelmes olvasónk most a fejét csóválja: "Micsoda ötlet - gondolja magában -, ugrani tanítani a kutyát! Elvégre az ugrás az állat természetes mozgásformája, miért kellene arra tanítani?" Nos, azt nem vitatjuk, hogy minden kutya tud ugrani, mégsem mindegy azonban, hol, mikor és hogyan ugrik. És az sem mindegy, hogy mikor kezdjük erre buzdítani, és hogyan kezdünk hozzá.
Nem mindegy: hol, hogyan és mikor ugrik
Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy ugrani kizárólag edzéssel előkészített, egészséges felépítésű kutyát taníthatunk. Az ugrás hihetetlenül igénybe veszi az izmokat, az inakat és az ízületeke. Ezért a hibás végtagállású állatokat egyrészt a lehetőség szerint ne nagyon ugráltassuk, másrészt pedig gondosan ügyeljünk arra, hogy az akadály magassága mindig arányban legyen a kutya testnagyságával. Arra végképp nincs szükség, hogy például egy tacskóval vagy egy pekingi palotakutyával akadályokat ugrassunk, hiszen ezek a fajták testi felépítésük miatt gyakran szenvednek porckorongbetegségben, és az ugrás mint erőteljes megterhelés, könnyen kiválthatja ezt a betegséget.
Kölyökkutyát ugyancsak nem ajánlatos nagyobb erőfeszítésekre késztetni. A felelőtlen gazda könnyen jóvátehetetlen sérülést és félelmet okozhat a kutyának, ha erőlteti a nagyobb akadályok ugratását. Semmit sem mulaszt el az a tulajdonos, aki a kutyáját csupán 9-11 hónapos korától kezdve szoktatja a magasugráshoz.
Az ugróleckék megkezdésekor tartsuk szem előtt, hogy az ugrás magassága nem fontos! Minden a technikán, a kutya ugrás közben megnyilvánuló kedvén múlik. Ha a kiképzés során kedvet csinálunk a kutyának az ugráshoz, akkor a nagyobb magasság már magától adódik.
Meg kell jegyezni, hogy a 280-360 cm-es palánkmászás csak néhány egzaltált kiképzőnek jelent valamit. A különböző kutyabemutatókon ez a produkció ugyan alkalmilag tetszést arathat, de a kutyakiképzés területén gyakorlatilag teljesen értéktelen.
Az ugrás betanításánál - mint már említettük - mértéket kell tartanunk. A gyakori és egymás után unos-untalan ismételt ugratások a kutya kedvét szeghetik. Nagyon előnyös az ugratást olyan természetes akadályokon (például sövény stb.) kezdeni, amely nem magasabb, mint 30-60 cm, és amelyet a tulajdonos is keresztül tud ugrani.
A kiképző és a pórázra csatolt kutya játékosan fusson a természetes akadály felé, és a "hopp" hangjelre együtt ugorják át az akadályt. Ilyen esetben a kutya fel sem figyel arra, hogy feladatot oldott meg. A futási és követési játékos kedv arra késztette, hogy simán átugorja az útjába kerülő akadályt. Néhányszor megismételve a gyakorlatot, dicsérettel fejezzük be a "mulatságot". A túlhajtott ismételgetés helytelen, mert kiöli az érdeklődést. Bátortalan, nehézkes mozgású kutyákat semmiképpen sem célszerű az akadályon keresztülvonszolni. Ezen a problémán úgy segíthetünk, hogy az akadály mögé olyan segítő álljon, akihez a kutya vonzódik, akit jól ismer. A segítő csalogassa, szólítgassa magához a kutyát, ugyanakkor távolodjék az akadályon túl, hogy ezáltal a kutya követési vágya fokozódjék.
Ha már a kutya pórázon biztosan veszi az akadályt, áttérhetünk a póráz nélküli ugratásra. Ilyenkor a póráztalan eb és tulajdonosa futólépésben közelítsék meg az akadályt, amit a kutya "hopp" hangjelre átugrik, a vezető pedig elfut mellette, és az akadály túlsó oldalán ismét együtt futnak tovább. Aki először az ugrás technikáját alakíttatja ki a kutyájával és a biztonságot tartja fontosabbnak, az sokkal gyorsabban éri el célját, mint az a türelmetlen kiképző, aki a magasság fokozásában a saját és sohasem a kutya örömét keresi.
