állam
állam: Az ÓSz-ben társadalmi és politikai szervezettség szempontjából Izr. tört.-ében 5 korszakot lehet megkülönböztetni. 1. A nomád időben a vérrokonságon (család, törzs) alapult a közösség. A zárt törzsi közösség élén a sejk (arab ’vén, a legöregebb’) állt, akit a családok maguk választottak vezetőjükül. Személyes tekintélye alapján békeidőben tanácsokat adott, és döntött a vitás kérdésekben, háború idején ő volt a vezér. E korban valójában még nem lehet ~ról beszélni. – 2. A bírák idejében (Kr. e. 12. sz.) Izr. fiai a vallás révén – ha csak lazán is, de azért – együvé tartoztak, törzseik politikailag szabadok és egymástól függetlenek voltak, legföljebb háború idején lehetett szó bizonyos fokú egységről. A Bír 5 kilenc törzset említ. A törzseken belül a vérségi kötelék meglazult, s a helyi közösségek (városok és a hozzájuk tartozó, nekik alárendelt helységek, az ún. leányvárosok) léptek előtérbe, kánaáni mintára (vö. Szám 21,25.32; Józs 17,11; Bír 1,27). A város~okban a vezető réteget a tekintélyes családok fejei, a vének képviselték (8,14; 9; Rut 4,2). Ez a Mózesről kialakult képen is tükröződik (Kiv 18,23–26; MTörv 1,15; 19,12). – 3. Szorosabb politikai egység a királyság bevezetésével jött létre. A királyságnak – a nomádok szabadságvágyán túlmenően – a vallási szempont is ellene szólt: Isten uralmának elvetését jelentette (1Sám 8), de mert Izr. vénei úgy látták, hogy a filiszteusokkal szemben egységes vezetésre van szükségük (8,4), mégis létrejött, mégpedig Isten közreműködésével. Saul – fölkenése után – sok erőfeszítést tett, hogy a törzseket összehangolja, de azután nézeteltérése támadt Sámuellel és elbukott. Mindamellett nem lehetetlen, hogy a Saul uralmáról kialakult kép – a Dávid háza által képviselt törekvések folyományaképpen – kedvezőtlenebb a valóságosnál. Annyi bizonyos, hogy a királyság csak Dávid idején épült ki és szilárdult meg Izr.-ben (hárem, udvartartás, testőrség, hivatalnokok, trónöröklés). A királynak igen nagy volt a hatalma, s bizonyos mértékig még a vallási életre is kiterjedt (2Sám 20,23; 1Kir 2,26), de azért a törzsek korábbi vezetőit tekintetbe kellett vennie (2Sám 2,4; 5,3; 15,13). Salamon megkísérelte, hogy ezen változtasson, s – bár elsősorban az adószedés érdekében – 12 körzetre, ill. kerületre osztotta az országot (1Kir 4,7 kk.; 5,7 kk.). A papok egyre inkább királyi tisztségviselőkké váltak, és függő helyzetbe kerültek. A későbbi királyok idején a nép jobban ragaszkodott a régi hagyományokhoz, így a vének is nagyobb szerephez jutottak (21,1–16; 2Kir 4,13; 11,17). – 4. A Kr. e. 587: történt katasztrófa után Izr.-ben a politikai vezetés egyre inkább elszakadt a vallási tekintélytől, s míg politikailag Izr. perzsa tartomány lett s így függő helyzetbe került (Neh 7,6; Ezd 2,1), vallási vonalon a főpap és a vének vezetésével egyfajta függetlenségre tett szert (2,2; 4,3; 5,5; 6,7; 10,8; Neh 7,7.70; 11,1). – A gör. időben, a ® Ptolemaioszok és a ® Szeleukidák uralma alatt kialakult a ® főtanács, amely később, Krisztus idejében fontos szerepet töltött be. – 5. Az utolsó korszak Kr. e. 167: a ® Makkabeusok lázadásával kezdődött, amely először nem volt egyéb népi megmozdulásnál, később mégis új államformához vezetett. Míg Johannesz Hürkánosz (ur. Kr. e. 134–104) csupán népvezér, ún. etnarcha volt és pénzén is a heber (’népgyűlés’) szerepelt feliratul, addig utódai már királynak nevezték magukat. Mindamellett a hatalom csakhamar a róm. ® helytartók kezébe került. Ezek a tört.-i tények a Szt.-írásban vallási szempontból értelmezve szerepelnek. Az ÓSz hangsúlyozza az ország és a vallás egységét: mind a vallási közösségnek, mind az állami szervezetnek az a szövetség az alapja, amelyet Jahve kötött népével. A jahvizmussal való összefonódás különösen Dávid háza idején kézenfekvő (2Sám 7; Zsolt 89; 132): a nemzeti és a vallási szempontok teljesen egybeolvadnak. Egyébként a hatalmat már a régi arab K-en is megillette egyfajta vallásos tisztelet. Izr. királyát Isten választotta ki (1Sám 8,22; 10,24; 16,13; 1Kir 1,48), érthető tehát, hogy tisztelni kellett (Péld 8,15 kk.; 24,21 kk.). Később, amikor a királyság hanyatlásnak indult, minden tekintélynek Isten a forrása (Bölcs 6,3; Sir 10,4 kk.). Ebből következően még az idegen hatalmat is elismerték (Jer 29,7; Ezd 6,9 kk.; vö. 1Mak 7,33). Ha a hatalom olyan rendeletet bocsátott ki, amely ellenkezett a lelkiismerettel, megtagadhatták végrehajtását (Eszt 3,8; 1–2Mak). Jézus idejében a politikai hatalom a róm. helytartóé volt, vallási téren viszont a főtanács képviselte a hatalmat. – Az ÚSz nem tartalmaz az ~ra vonatkozóan határozott tanítást, maga az ~ kifejezés sem szerepel benne. Jézus tanításából csak kevés olyan részlet maradt ránk, amely összefüggésbe hozható az ~ kérdésével, s az ÚSz többi része is rendszerint csak valamely adott helyzetben érinti az ~ kérdését anélkül, hogy átgondolt, átfogó tanítást akarna adni. Mk 12,13–17: Jézus a császár iránti engedelmességet nem olyan dolognak tartotta, amelyet az „okosság” sugall, hanem sokkal inkább kötelességnek tekintette, mert a maga körén belül minden hatalomnak (még a pogány államnak is) megvan a szerepe. Mindamellett az Isten iránti engedelmesség előbbre való és minden másnál fontosabb, ezért Jézus nem engedi, hogy messiási küldetése teljesítésében a hatalom gátolja (Lk 13,31 kk.). Jézus nem vezeti vissza a hatalmat Istenre (Jn 19,11), miként Pál (Róm 13,1–7), inkább Pilátusnak akarja megmagyarázni: az Atya akarja, hogy a kezedbe kerüljek (vö. Mt 26,52–53; Jn 18,11) – ezért nem retten vissza Pilátus fenyegetésétől. Az ap.-ok a zsidó főtanáccsal szemben bátran hangoztatták, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint embernek (ApCsel 4,5–22; 5,17–40). Ugyanakkor az ÚSz némelyik szerzője szembeötlően lojális a róm. birodalom iránt (vö. Lk 23,4.13–16.22; ApCsel 16,36–40; 19,31; 21,31–22.24; 27,43). Pál az ÓSz-től és a korai zsidó szemlélettől függetlenül föltétlen engedelmességet kíván az ~hatalom iránt a keresztényektől (Róm 13,1–7). Péter ap. is erre figyelmeztet (1Pét 2,13–17), s a figyelmeztetésének külön súlyt ad, hogy ő jól tudta saját tapasztalatából: mit jelent, ha az ~hatalom valakit az igazságért és a keresztény névért üldöz (3,14–17; 4,12–19; vö. 2,14). – Az őskeresztény közösségekben szokásban volt imádkozni a királyért és az elöljárókért – Pál az erre buzdítást külön figyelmébe ajánlja Timóteusnak (1Tim 2,1–3; Tit 3,1–3.8). – Ha az ~ vezetői visszaélnek hatalmukkal és isteni méltóságot tulajdonítanak maguknak (vö. ApCsel 12,19–23; Jel 13,4 kk. 15; 14,9.11; 16,2; 19,20), akkor a Sátán eszközeivé válnak, így (13,2) nem tarthatnak tovább igényt az engedelmességre (14,6 kk.). Ilyen helyzetben a kereszténynek nincs más választása, mint a szenvedést türelemmel elviselni (13,10) és a saját életével is tanúsítani: ez a világ arra van hivatva, hogy „az örök evangélium”-ot hallja és ahhoz igazodjék (14,6 kk.).
