Vigasztaló

Teljes szövegű keresés

Vigasztaló (gör. Paraklétosz): a Szentlélek Jézus búcsúbeszédében. I. 1. A róla szóló részek (Jn 14,16 kk.; 14,26; 15,16; 16,7–11; 16,12–15) magyarázata nem kis nehézségbe ütközik. Mi az oka, hogy az Ev.-ban a Lélek itt a ~ és az Igazság Lelke, másutt ellenben nem? Vajon eredeti-e ennek a 2 címnek a kapcsolata? János írásait nem tekintve sem az egyik, sem a másik elnevezés nem fordul elő sem az ÚSz-ben, sem az ÓSz-ben. Vajon a szerző itt az őskeresztény igehirdetéstől idegen hagyományt vett fel (egyet v. kettőt)? Nem áll-e egymással ellentétben, ha a ~ egyszer cselekvő személy, aki vezet, kormányoz, máskor viszont láthatatlan erő, amelyet kapni és befogadni lehet, ill. kell. Ha a ~t nyelvtört.-ileg úgy kell értelmezni, mint védelmezőt, közbenjárót a bíróság előtt, akkor a szóban forgó helyeken miért nem ebben az értelemben szerepel? Miként lehet azt összeegyeztetni, hogy a ~ az eltávozó Jézus helyébe lép, Jézus viszont nem akarja árván hagyni tanítványait, hanem visszajön, bennük létezik és kinyilatkoztatja magát nekik (Jn 14,16–23)? – 2. E nehézségek közül némelyek úgy oldódnak meg, ha a kérdéses ev.-i részleteket összevetjük a vallástört.-i háttérre jellemző elképzelésekkel, gondolatokkal. O. Betz és O. Böcher vizsgálatai óta aligha lehet kétséges, hogy ez a háttér elsősorban a Biblia utáni idők apokaliptikus zsidósága, amelyet A Tizenkét pátriárka testamentuma, Hénoch és a Jubileumok könyve, valamint a kumráni iratok képviselnek. Ezekben az írásokban pátriárkák, próf.-k és tanítók, angyalok és szellemek lépnek fel Isten előtt a jámborok védelmezőiként és közbenjáróiként. Isten és a világ perében és abban a harcban, amely az igazság és a hazugság, a világosság és a sötétség közt folyik, a tanú és vádló szerepét töltik be. Ezek a közbenjárók azonban segítik is a rájuk bízottakat, utat mutatnak nekik és közvetítik nekik az Isten igazságait. – Az említett írások kifejezetten említik az igazság lelkeit és az igazság lelkét. Ez az elnevezés vonatkoztatható emberen belüli erőre és érthető rajta Isten Lelke és a Szentlélek is, de személyként is megjelenhet, mint a világosság fejedelme, Mihály, Izr. védelmezője és őrzőangyala. Szemben áll vele a sötétség angyala, aki a Beliár v. Beliál nevet viseli, a hazugság és a tévedés lelke. Ez a lélek is lakhat belül az emberben, felfogható az emberi szív rossz hajlamaiként. Ebben a környezetben semmi nehézséget nem okoz ugyanazt a hatalmat személyként és ugyanakkor az emberben működő valamiféle erőként elképzelni. – II. 1. Ebből a háttérből kell Jn szóban forgó részleteit értelmezni. Nyilvánvaló, hogy a szerző, aki az apokaliptikus világkép fogalmaiban gondolkodott, és ennek kifejezőeszközeivel él, a maga szándékait kívánja felhasználásukkal megvalósítani, a saját gondolatai kifejezésére használja fel őket eszközül. Segítségükkel mindenekelőtt újraértelmezi a keresztények körében általánosan ismert „szent lélek” fogalmát, úgy, hogy egy fokkal mélyebbre hatol. Ugyanakkor a ® búcsúbeszéd szemszögéből és így a húsvét utáni látásmód alapján újraértelmezi az apokaliptikus világ általa jól ismert fogalmait is, és új tartalommal tölti meg őket. Ezért amikor az igazság lelkével találkozunk, akkor nem Mihályt kell magunk elé képzelnünk, hiszen világos, hogy ez a lélek szigorúan isteni valóság. A 4. Ev.-ban és a búcsúbeszédekben csak ez az isteni valóság lehet az Igazság Lelke. – 2. Mit akarnak tehát a tárgyalt részletek a búcsúbeszéd és az egész Ev. kereteibe beillesztve jelenteni? Eddig Jézus volt a tanítványok ~ja, Ő volt a segítségük az ellenséges világgal szemben, vezette őket, s közvetítette nekik az igazságot (Jn 10,1–15; 25–30; 17,6–12). A hitük azonban tökéletlen volt, nem terjedt ki arra a titokra, hogy Jézus az Isten Fia és egy az Atyával (14,1–11); megrekedt Jézus emberi alakjánál és az evilági hatalom várásánál (14,22). Ezért ennek a hitnek meg kell rendülni, amikor Jézus eltávozik ebből a világból. A tanítványoknak föl kell ismerniük: hinni azt jelenti, hogy a világ szempontjából bizonytalanul élni a láthatatlanból és abból, ami nem áll rendelkezésükre (20,29). Meg kell tanulniuk, hogy Jézus halálát úgy tekintsék, mint visszatérést a testi létmódból az Isten Fiát megillető dicsőségbe (13,31 kk.; 14,28; 16,5.28; 17,4 kk.). Ilyen helyzetben és szükségben az emberi erő felmondja a szolgálatot. Sokkal inkább, mint eddig, rá vannak utalva Isten segítségére, jelenlétére ebben a világban, egyszóval a Lélekre (3,6; 4,23 kk.; 6,62 kk.; 7,37–39). Úgy kapják tehát ígéretül, mint más ~t, aki segítségükre lesz és vezeti őket a földön létükben. De a más ~ nem lesz testileg látható, olyan, aki rendelkezésükre áll. Csak a hitben lehet látni és megtapasztalni. Valóságosan és maradandóan jelen lesz a tanítványokban és a tanítványokkal, felébreszti és táplálja a hitet üdvös jelenlétében. Így bizonyul minden földi gyengeségben segítségnek és vezetőnek. – 3. Ez a ~ az Igazság Lelke. Jn-ban az ® igazság az Atya és a Fiú elénk tárt valósága. Ezt a valóságot Jézus tárta elénk, mint az első ~. A másik ~ nem hozhat újabb kinyilatkoztatást, csak tökéletesítheti Istennek már elénk tárt igazságát azzal, hogy emlékezetbe idézi, magyarázza, megvilágítja. Jézus és a Lélek közt nincsen törés, sőt: az Isten maga lélek (4,24). Az Atya és a Fiú tehát már jelen vannak ebben a világban. Az Igazság Lelkének feladata, hogy az Atyának és a Fiúnak ezt a láthatatlan jelenlétét a hitben felismerhetővé és elfogadhatóvá tegye. Így megoldódik a 14,16–23 rejtélye. Az ember Jézus eltávozik, a tanítványoknak el kell tőle búcsúzniuk, de az Igazság Lelke majd megmutatja nekik, hogy Jézus az Atya Fia. Akkor a hit szemével látni fogják, hogy eltávozása után Jézus az Atyában és az Atyával változatlanul jelen van. Így Jézus a Lélekben az Atyával együtt újra eljön hozzájuk, nem hagyja őket árván ebben a világban. A Lélek által feltárja előttük, hogy Ő az Atyával együtt a szívükben lakik és szereti őket. – 4. A ~ egyszersmind tanú is és vádló Istennek a világgal folyó „per”-ében. Ez a per az egész Ev.-on végigvonul, és Jézus elítélésében, ill. kivégzésében éri el tetőpontját. Már az ember Jézus is tanúságot tett az egész világ előtt Isten igazságáról és a világ saját magára mondta ki az ítéletet, amikor Jézus tanítását és tanúságtételét nem fogadta el. Miután Ő fölment az Atyához, a ~ az, aki folytatja a tanúságtételt, Jézus tanúságtevését, de a földi tereken nem válik láthatóvá, megfoghatóvá ebben a szerepében. A tanítványokban és a tanítványok által működik. Tanúságát ők hordozzák és viszik a világ elé. Erre kaptak küldetést (13,16.20; 15,27; 17,20). A ~ tehát Isten ereje és jelenléte, amely az Egyh.-ban az apostoli igehirdetésben mutatkozik meg, ill. működik. Visszaemlékezve ezzel az erővel tesznek a tanítványok tanúságot mindarról, amit Jézus közelében, vele közösségben élve láttak és hallottak (15,27). És viszont: a Lélek a tanítványok által tanúskodik a világban (15,26), segíti a tanítványokat a visszaemlékezésben, annak megértésében, amire visszaemlékeznek, továbbá megvilágosításaival és ismereteik kiegészítésével (2,22; 7,39; 12,16; 14,26). A 16,8–11 fogalmazza meg a tanúságtevés alapgondolatát a lehető legtömörebben, de egyszersmind elítéli a világot hitetlenségéért. Rávilágít Jézus igazságára, hogy valóban feltámadt és visszatért az Atyához. Kimondja Isten ítéletét e világ fejedelmére, aki elvesztette uralmát, amikor Jézus megdicsőült és a megváltottak királya lett (12,31 kk.). Ezt a tanúságot az egész világ megkapja, de csak akik hisznek, azok tapasztalják meg az erőt és az üdvösséget, amely benne rejlik. – 5. Jn-nak a ~ról szóló részei a legmélyebb mélységeket is feltárják. A ~t – erőteljes vonásokkal megrajzolva – cselekvő személyként állítják elénk, ahogy előrevetítve már az apokaliptikus irodalomban megtaláljuk Mihály alakjában. Egyértelműen elkülönítik az Atyától és a Fiútól, ugyanakkor mint velük egyenrangút állítják az Atya és a Fiú mellé. A másik ~t az Atya és a Fiú adja, ill. küldi, ahogy a Fiút is az Atya küldte. Az Atyától származik, mint a Fiú. Ő sem magától beszél, amint a Fiú sem beszélt magától. A Fiú csak azt hirdette, amit az Atyától hallott, ugyanúgy a ~ is azt hirdeti, amit a Fiútól hall. A Lélek a tanúságot a Fiú valóságából meríti, miként a Fiú tanúsága az Atya valóságából való. Ezért a Léleknek ez a tanúsága megdicsőíti a Fiút, ahogy a Fiú tanúságtétele révén fény derült az Atyára. Amint a Fiú benne lakik a tanítványokban és működik bennük, ugyanígy a Lélek is hatékonyan munkálkodik bennük. Így nem lehet kétséges: a másik ~ a 3. isteni személy, aki az Atyával és a Fiúval együtt az Isten. Ebben a ~ban teljessé vált az Isten valóságáról adott eszkatologikus kinyilatkoztatás. Maga tette teljessé szerzőnk (János) tanúságával. – 6. Befejezésül rá kell mutatni, hogy 1Jn 2,1 ~nak nevezi Jézust, aki az Atyánál közbenjár értünk, bűnösökért. Mennyei ~ként állítja Jn 14,16 és tkp. az egész ® főpapi ima is elénk (vö. 17,11). Ezen a húsvét után elénk állított 2. ~n nem szabad csodálkoznunk. Az apokaliptikus irodalom is szerepeltet közbenjárót a mennyben és közbenjárót a földön. Jn-ban – mint láttuk – a ~ Isten segítséget nyújtó jelenlétét jelenti földi életünkben. Föltételezi, hogy Jézus a kereszten megváltott minket, és hogy megváltó műve az Atya előtt jelen van.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages