Akkád nyelv
Akkád nyelv A Mezopotámia területén beszélt két nagy sémi nyelvcsoportnak, a babiloninak és a vele nagy mértékben rokon asszírnak összefoglaló neve az akkád nyelv. Nevét az első nagy mezopotámiai birodalomból, ill. annak fővárosáról, Akkádról vette. Az alatt a több, mint kétezer év alatt, míg ez a sémi nyelv élt és virágzott, természetesen sok változáson ment át szókincs, dialektus tekintetében, a nyelv alapstruktúrája azonban megmaradt, és hatása látható más sémi nyelvekben, akár az ÓSZ-i h.-ben is.
A legrégibb változatát ó-akkádnak nevezik. Nyelvi emlékei a Kr. e.-i 24-22. szd.-ból valók. A 2. évezredtől válik szét tulajdonképpen a babiloni és az asszír dialektus.
A babiloni nyelvet Közép- és D-Mezopotámiában beszélték. Négy fokozat különböztethető meg benne. Különösen jól dokumentált az ó-babiloni nyelv (20-16. szd.), levelek, okmányok, vallásos szövegek, törvények maradtak fenn ebből az időből (Hammurabi-törvények, Gilgames-eposz). A közép-babiloni nyelvjárás (15-11. szd.) értékes dokumentumai különféle levelek. Az AMARNA-LEVELEK mutatják, hogy ez időben a diplomáciai levelezés nyelve egészen Egyiptomig a babiloni volt. Az újbabiloni nyelv (10-7. szd.) már a hanyatlás jeleit mutatja. Nevezetes történeti dokumentumai a babiloni krónikák. A kései babiloni nyelvet lassanként felváltja az arám nyelv.
Az Asszíria területén beszélt akkád nyelv három fejlődési fokozatra oszlik: az ó-asszír (20-17. szd.), a közép-asszír (16-11. szd.) és az új-asszír (10-7. szd.). Mindegyik kornak nagyszámú írásos dokumentuma van: törvénykönyv, mitológia, levéltárakban őrzött szerződésszövegek, valamint a történeti szempontból igen nagy értékű krónikák az asszír királyok hadjáratairól. Az új-asszír korszak legismertebb irodalmi anyaga Asszurbanipal király ninivei könyvtárának gyűjteménye, melyet a múlt szd. közepén tártak fel.
Az akkád írást nádvesszővel rótták agyagtáblákra, az írásjeleket képező vonalakat jellegzetes ékalakú bemélyedéssel kezdték róni, innen az »ékírás« elnevezés. Valamikor a tárgyak egyszerű képét rajzolták le (piktogramok), amelyek azonban nemcsak az ábrázolt tárgyakat, hanem fogalmakat is jelölhettek. Az egytagú szók jelei egymás után írva - és összeolvasva - hosszabb szavak jelölésére voltak alkalmasak. Az írásnak ezt a módját egyébként az akkád nyelv a suméroktól vette át, de szükségképpen továbbfejlesztette, minthogy a sumér nyelv szerkezete (szóképzés, ragozás) egészen más, mint a sémita akkád nyelvé.
Az ékírás megmaradt szótagírásnak, amiből következik, hogy a nagyszámú betűkombináció lehetősége miatt az »írástudónak« többszáz írásjelet kellett ismernie. A szótagírásnak megvan az az előnye, hogy a szótagjelek a magánhangzókat is tartalmazzák, így a kiolvasás elvileg pontosabb, mint a sémita betűírásé (a szír, arám, h., arab nyelvekben), ahol a betűjelek csak mássalhangzókat jelölnek. Viszont a szótagírásnál bizonytalanságot okozhatott a kiolvasásban az, hogy ugyanazt az írásjelet többféleképpen is lehetett olvasni, ez a polifónia jelensége az ékírásban. Egyébként a sumér ékírásból egyes szójeleket (ideogramokat) is átvettek, amelyeket azonban megfelelő akkád szóval olvastak (pl. a »király« jelentésű szójel sumérül olvasva lugal, akkádul sarrum). Átvettek továbbá ún. determináló jeleket, amelyeket olvasni nem kellett, de ezek utaltak arra, hogy a következő szó istennév, városnév stb.
Az ékírás megfejtésével újjáéledt az akkád nyelv, és megelevenedett Mezopotámia elfelejtett kultúrája, társadalmi viszonyai, vallásos világa az »agyagtáblák üzenete« révén. (Ld. még SÉMI NYELVEK).
TK
