Zsenge kor a XVI–XVIII. században
Zsenge kor a XVI–XVIII. században
Igenis, voltak. A XVI. század közepétől fogva a XVIII. század közepéig egy vagy több évtizedes időközökben meg-megjelenik egy-egy munka, mely magyar nyelven ismerteti a természettudományok valamely részletét. De ha e két század jártán feltünedezett kötetek és kötetkék számát összeadjuk (az apró, orvosi füzetkéket ide nem értve), húszig sem jutunk. Ennek az időszaknak termékei, a melyek mind a tanúltabb közönség használatára voltak szánva, tehát a népszerű természettudományi irodalomnak legelső s ép azért annál becsesebb zsengéi a következők:
A sort Laskai János nyitja meg Gemma Frizius Arithmetikájának átdolgozásával (Debrecen, 1577 s újra 1582 és 1591). Ezt követik Melius (Horhi Juhász) Péter Herbariuma (Kolozsvár, 1578), Frankovith Gergely Orvosságos könyve (Monyorókerék, 1588), Beythe András Fives könyve (Német-Újvárott, 1588), Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediaja (Utrecht 1653, helyesebben 1655), Lippay János Pozsoni Kertje három részben (Nagy-Szombat, 1664–67) és Nadányi János Kerti dolgok leírása, Mizold után (Kolozsvár, 1669). Ide sorakozik néhány kisebb orvosi munka, köztük Pápay Páriz Ferenc Pax Corporis cím alatt megjelent nagy elterjedésű orvosi könyve, mely először Kolozsvártt nyomatott 1690-ben, utóbb Lőcsén és Kolozsvártt még hatszor, úgy, hogy 1774-ig összesen hét kiadást ért. Ugyanide tartozik három arithmetikai könyvecske: a gyulafejérvári Névtelené. Practica Aritmetica, az az Szám vetoe Tabla. Gy.-Fehérv. 1632. Mennyői Tolvai Ferencé (Debrecen, 1675) és Ónadi Jánosé Practici Algorithmi stb. (Kassa, 1693). Ezeket követi Miskolczy Gáspár Jeles vadkertje (Lőcse, 1702 és újra 1769) s végre a csoportot Miskolczy Ferenc igen kiváló Chirurgiai Utitársa (Győr, 1742) s Maróthy György híres és nagyon elterjedt Arithmetikája zárja be, mely Debrecenben, 1743-ban jelent meg, s négy évtized alatt három kiadást ért.
Ha az imént vázolt kétszáz éves időszakot a népszerű természettudományi irodalom zsenge korának nevezzük, az utána következett nyolc évtizedet: 1750-től 1830-ig, a magyar tud. Akadémia megalapításáig (de különösen 1820-ig), bizvást nevezhetjük az emelkedés időszakának. A latinság még tartott a tudományos irodalomban, sőt hozzá csatlakozott a németség is, mely a politikai viszonyok hatása alatt és következtében amannak rovására nagyobb lendületnek indúlt. De a magyarság már mind sűrűbben jelentkezik, s különösen a múlt század utolsó és a jelen század első két évtizedében oly lüktetésnek indúl s oly nagy számmal termi a jó és jeles, legtöbbnyire igazán érzékeny hiányt pótló s igen szivesen fogadott, mert a kevés számú érdeklődőktől régen óhajtva várt műveket, hogy szinte meglep bennünket, ha e hetven éves időköz irodalmi eredményét áttekintjük.
