ZSINDELYMETSZÉS
ZSINDELYMETSZÉS
Zsindely szavunk a 15. század elején tűnik föl először okleveleinkben (TESz III. 1220). A német Schindel szó átvétele, amely a latin scindula, scandula ’zsindely’ főnévből származott. Bizonyára német házépítőmesterek révén került nyelvünkbe.
A Bakócz-kódex számadásai arra engednek következtetni, hogy a 15. században az egri püspökség hatáskörébe tartozó épületeket – a székesegyházat, az allódium épületeit – ezzel fedték, és azt is tudjuk, hogy a zsindelyt lenolajjal itatták át és vörösre festették (Bakó F. 1978: 58). Bethlen Gábor 1627-ben kiadott gyulafehérvári árszabályzata a zetelaki, csíki, gyergyói, kászoni és kalotaszegi zsindelyfaragókat említi, akik jobbára a fejedelmi udvar, a nemesi udvarházak, az egyház és a városi magisztrátusok, módos polgárok számára dolgozhattak. A 17–18. században ugyanis Erdélyben a falusi parasztházakat, a falusi tanítói és papi lakot is szalmával vagy náddal fedték. Az Alföldön ugyanabban az időben még kevesebb volt a zsindelytető. 1831 táján Udvarhelyszéken a gazdagok csűrjei, pajtái, istállói már deszkával és zsindellyel, a lakóházak a fafeldolgozó központokban deszkával és zsindellyel, másutt részben szalmával, részben zsindellyel voltak fedve (Molnár I. 1974: 338). Több település lakossága Erdélyben és Dél-Biharban a kedvező földrajzi adottságok folytán már a 42217. században zsindelymetszésre szakosodott. Legismertebb közülük az udvarhelyi Zetelaka, mely – Orbán Balázs szerint – „egy nagy gyárfalu, hol minden ház egy zsendelyműhely; a Küküllőn megszámlálhatatlan fűrész metszi a deszkát” (Orbán 1868–1873: 1. 65).
86. ábra. A zsindelykészítés eszközei és munkamódja, Szeged (Csongrád m.): 1. tőke; 2. négyelés; 3. négyelőbalta; 4. hasítás; 5. kétkézvonó; 6. kész zsindely; 7. zsindelyvőgyelő
E vidékeken a zsindelymetszés tipikus háziipar volt, s a századfordulón 46 községben 2647 családnak nyújtott megélhetést (Gaul 1902: 24). A 18. század vége felé a folyami tutajeresztés lehetővé tette a Tisza és Duna melléki fafeldolgozó telepek kialakulását, amelyeken bevezették a kedveltté váló tetőfedő zsindely készítését. 1898-ban 62 gyár jellegű fűrésztelepen 315 zsindelykészítő dolgozott, s évente több mint 58 millió fazsindelyt állított elő (Gaul 1902: 64). A legnagyobb zsindelykészítő 423központtá Szeged fejlődött, ahol a fűrésztelepeken 1889-ben 60-70 zsindelyvágót alkalmaztak, és 50 háziiparosként dolgozó zsindelykészítő közel 300 munkást foglalkoztatott (Juhász 1961: 186). A zsindelymetszésnek e nagyméretű helyi fölvirágzását a tiszai és a marosi fenyőúsztatás alapozta meg, de elősegítette az 1879. évi árvíz után újjáépülő város meg a vonzáskörzetébe tartozó táj tetőfedőanyag-szükséglete is. A századfordulótól a cseréptető térhódításával a zsindelykészítés fokozatosan visszaszorult, évtizedek óta csak az Országos Műemléki Felügyelőség készíttet fazsindelyt műemlék épületek (malmok, haranglábak stb.) tetőfedéséhez.
87. ábra. A zsindelykészítés munkafolyamatai, Szeged (Csongrád m.): a) faragás; b) vőgyelés
A zsindely elsősorban fenyőből, a Felvidéken és Udvarhelyszéken ritkán bükk- vagy tölgyfából is készült. A hegyvidéki háziiparosok különös gondot fordítottak a fa kiválasztására: a faragófejszével próbavágást tettek, hogy meggyőződjenek, jól hasad-e a fenyő. A fatörzsből a zsindely hosszával egyező hosszúságú (14-17,5 colos) 424csutakokat, szegedi tájszóval tőkéket fűrészeltek. Ezeket azután baltával négyfelé hasították. Székelyvarságon egy negyed hasábnak remök, Szegeden fértáj a neve, magát a munkafázist pedig elremökölésnek, illetőleg négyellésnek nevezik. Az elhasított remököt (fërtályt) ezután kisbaltával zsindely vastagságú cikkelyekre, zsendelylevelekre hasogatták.
Ezt követően a zsindelyt a faragószékbe szorítva kézvonóval elvékonyították, megadták a kívánt szélességet (8-10-12 cm). A következő munkafázis a zsindely hornyolása, Szegeden használt kifejezéssel vőgyellése. Erre fanyelű, hajlított vasú, két végén bepöndörített hegyben végződő eszközt használtak, amivel a zsindely vastagabbik oldalát kihornyolták, kivőgyellték, vagyis körülbelül egy centiméter mély vájatot véstek bele. Tetőfedésnél ebbe a vájatba csúsztatták be a következő zsindely elvékonyított élét. Az előbbi munkafázist a székely háziiparos hornyolópadon, a háromhutai és a szegedi zsindelyvágó a földön, faforgácson ülve végezte. A zsindelyvágás általában férfimunka volt, ám Varságon a hornyolásban olykor asszonyok is segítettek.
A szegedi zsindelyvágóknál 2-2 ember párban dolgozott: egyiknek mestör, másiknak vőgyellős volt a szakmai neve, s kettejüket egy széknek nevezték. A tapasztalt, idősebb munkás volt a mester, a másik a vőgyellős. Amíg a vőgyellős négyelt, aközben a mester már hasított, így folyton váltakozva egymás keze alá dolgoztak. Ez a munkaszervezési forma igen megnövelte teljesítményüket. Míg a háromhutai zsindelyvágó naponta 300-400, a székelyvarsági 600-700 darab zsindelyt készített el, addig Szegeden egy szék napi teljesítménye a 2-3 ezer darabot is elérte (a napi munkaidőtől függően). Ez háromszor-négyszer nagyobb teljesítményt jelent, amit Szegeden minden bizonnyal a zsindelykészítés kapitalizmus kori konjunktúrája hívott életre (Haáz 1942: 11–18; Ujváry 1959: 262–269; Juhász 1961: 185–191).
Bükkfából hasított zsindelyt Erdélyben és Északkelet-Magyarországon készítettek, ahol dránica vagy gránica néven ismert. Nagyobb méretű – 40-80 cm hosszú, 15-20 cm széles –, egyenletes vastagságú, és nincs hornyolva. Nehezebb volt készíteni, és nem bizonyult olyan tartósnak, mint a fenyőzsindely.
1862-ben egy szeged-alsóvárosi lakatos zsindelykészítő gépet talált fel, amit gőzerőre is alkalmazhattak, és így óránként 12 ezer zsindelyt is képes volt készíteni. A gép nem vált be, de alkalmazásával az első világháború után az egyik szegedi fatelep zsindelymetszéshez értő vezetője (Lippai Imre) újból próbálkozott – ismét hiába. A zsindelykészítő gép nem pusztán technikatörténeti különlegesség, hanem egy fafeldolgozó háziipar kapitalizmus kori fölfutásának sajátos – bár sikerületlen – mellékterméke. A gépesítés azért nem sikerült, mivel a gép nem szálába hasította a fenyőt – mint a bevált eszközökkel dolgozó munkások –, emiatt a kész zsindely nem egyformán száradt ki, és a tető felpúposodott.
