HÁZÉPÍTŐ FARAGÓK
HÁZÉPÍTŐ FARAGÓK
A molnárságról szólva kifejtettük, hogy a faragó megnevezés a 16–18. században gyűjtőfogalom volt: mindazokat a kézműveseket így nevezték, akik fából építményeket, munkaeszközöket, használati tárgyakat készítettek – akár céhbeli mesteremberek, akár képesítés nélküli barkácsolók lettek légyen. Itt csak utalunk arra, hogy e kifejezés igen gyakran társult a molnár mesterségnévhez, írott forrásokból úgy látszik, hogy a faragómolnárok többféle famunkához értettek (Takáts 1961: 44). Most lássuk a faragó mesterségelnevezés néhány korai előfordulását.
1721: „Thóth István adván magát ácsmesterségre egy néminemű Király Péter nevű faragóember mellé legényszámban…”; 1756: „Itten a jobbágyok, mind farago Mester emberek lévén, … valahányszor Uraság Maruson (= Maroson) lévő hidas vámja kivánnya, vj hajot csinálni tartoznak”; 1778: „Hatzegán Abrám … Gyermek korában ment Benyere ottan mind addig faratskált mig jo farago ember és Molnár lett belolle” (Szabó T. A. 1976-1984: III. 696–697). 1806: „Az atyám, Pál István … farago ember lévén István Istvánnak házat csinált…” (Szabó T. A. 1940: 193).
Két példánk házépítő ácsmesterre, egy hajóépítő ácsra, egy pedig faragómolnárra utal. A faragók említése fölbukkan a 18–19. századi iparos-összeírásokban is. Kecskeméten 1757-ben 15 faragót, Szegeden 1830-ban 92 mestert, 383 legényt és 40 inast vettek számba, „Fabri Lignarii Hungarici” néven (Szabó F. 1968: 144). A szegedi magyarfaragók foglalkozásáról többek között egy 1810. évi házbecsü tanúskodik: egy tehetős asztalosmester házát 2775 Ft-ra, amiből a „Magyar Építők és Faragók” munkáját 2550 Ft értékűre becsülték. (A lakatosmesteré 113 Ft, az asztalosé 86, az üvegesé 26 Ft értékű volt.) 1831-ben a szegedi kőműves- és ácsmesterek bepanaszolták az ún. „magyar faragók és építők”-et amiatt, hogy a céhprivilégiumok cikkelyei ellenére házépítést végeztek, és kérték ettől való eltiltásukat. A városi tanács úgy határozott, hogy a magyar faragóknak az építést nemcsak agyagból és vályogból, hanem tégla- vagy kőalapra is engedélyezi – és ha a céhbelieknél olcsóbban dolgoznak (!), akkor nád- és gyékénytető készítésén kívül a házaknak zsindellyel vagy deszkával történő fedését is végezhetik (Juhász 1985: 450). Mindebből arra következtethetünk, hogy Szegeden a 19. század első felében a házak számottevő részét céhen kívüli építők építették, méghozzá a lakosság megelégedésére, különben a tanács nem járult volna hozzá tevékenységi körük kiszélesítéséhez. Egyébként az egykorú szegedi iparosösszeírások 429az ácsokat „Fabri Lignarii Germanici”, vagyis németfaragó néven említik. Jellemző a céhes mesterek és a céhen kívüli faragók házépítésben betöltött szerepére, hogy 1844-ben Szegeden az ácsmesterséget 90 fő (4 mester, 75 legény, 11 inas) űzte, faragóként pedig 530 fő (70 mester, 400 legény, 60 inas) dolgozott (Szabó F. 1968: 144). Bizonyos, hogy hasonló lehetett a képesített és a barkácsoló házépítők aránya a 19. század közepén más alföldi városokban is. A szegedi magyar faragók nagy számát azzal magyarázhatjuk, hogy közülük kerültek ki a Tisza-parti fahajó- és malomépítő telepek fűrészelő munkásai és ugyancsak céhen kívüli hajóácsai is.
A farag szó far- alapszava az uráli korból származó ősi örökség, melynek eredeti jelentése ’köpüs baltával kiváj’ (TESz I. 842). Ez a jelentéstartalom az idők folyamán módosult, de a középkor századaiban a faragó még olyan mesterembert jelentett, aki bárddal, szekercével valamilyen famegmunkálást végzett. A Felföldön a faházépítés műszava a ró ige, amely a 16. században ’építés’-t, ’ácsolás’-t is jelent. Napjainkra a fa kútkáva ravás, rovás megnevezésében maradt fenn ez a kifejezés (Bakó F. 1967: 170). Erdőben gazdag hegyvidékeinken a fa volt az uralkodó építőanyag. A Kárpát-medencében kétféle faházat építettek: boronafalú épületet, melyet egymásra fektetett, a sarkokon összecsapolt gerendák alkottak, valamint gerendavázas, rovásos vagy zsilipelt falú épületet, melyben a gerendák közét vastag deszkákkal töltötték ki. A szakirodalomban elterjedt az a vélemény, hogy a faházakat maguk a parasztok építették. Újabban Bakó Ferenc és Selmeczi Kovács Attila levéltári kutatás és Heves, Borsod megyei adatgyűjtés alapján más következtetésre jutott. Bakó Ferenc szerint a zsilipelt faház talpfáinak, oszlopainak, zsilipeinek elemenként való kifaragása, majd összeállítása olyan műszaki ismereteket feltételezett, amelyek föltétlenül specialistát kívántak meg (Bakó F. 1967: 170). Ilyen ismeretekkel nem minden parasztember rendelkezett, de nem is volt rá szüksége, mivel a faház több nemzedéket kiszolgált, és lakóinak legfeljebb javítgatniuk kellett. Selmeczi Kovács Attila a felvidéki gerendavázas építkezés kutatása során úgy tapasztalta: „Legtöbb faluban voltak faragók, akik értették az épületrészek elkészítésének módját, azonban a munkát az építést vezető ács irányította” (Selmeczi Kovács 1974: 71). Ugyanúgy dolgoztak a faházak építésén a faragók vagy bárdos emberek egy-egy fogadott ácsmester keze alatt a Kis-Küküllő vidékén (Kós 1978c: 34). A faragónak, Erdélyben bárdos embernek is nevezett parasztbarkácsolók tehát a boronafalú és a gerendavázas építkezés nélkülözhetetlen munkásai voltak. Némelyik hegyvidéki faluban számos faragóember élt, a gyergyói Tekerőpatakról például 1820-ban azt mondták, hogy ott minden második ember ács (Imreh 1979: 178). Forrásunk többet nem árul el, de valószínű, hogy nem voltak valamennyien céhbeli ácsmesterek, hanem többségükben olyan jobbágyok, akik a család megélhetésének biztosítása végett faragóként is tevékenykedtek.
A faépítkezés területein, így például Gyergyóban, a Dél-Bihar erdős falvaiban szokás volt, hogy a faragók otthon elkészítették és leszámozták a faépületek valamennyi gerendáját. K. Kovács László írja: „… a régi hóstáti házak fából készültek … A legtöbb gazda, ha építtetni akart, akkor előbb megrendelte mértékre valamelyik mokánynál a házat, azok a havason kivágták a fákat, összeillesztették és amikor készen volt, szekereken, vagy leginkább télen, amikor szánnal lehetett, lehozták és átadták. Gyakran ők állították össze” (K. Kovács 1942: 39). A Gyalui-havasok alján fekvő Bedecsről a parasztácsok készítményei Kalotaszeg, a Mezőség falvaiba és Szatmárba is eljutottak. Heves megyében a faépítkezés virágkorában Váraszó volt olyan központ, ahonnan kész lakóházakat szállítottak a szomszédos falvakba (Bakó F. 1967: 170). Erdőben gazdag vidékeinken a 18. század közepe tájáig – Erdélyben később is – számos építőközpont működött, ahonnan ácsok, barkácsoló favágók 430keltek útra és vittek épületelemeket vagy kész épületeket távoli vidékekre. Ez a tevékenység része volt az ország tájai között kibontakozó regionális munkamegosztásnak.
Ismeretes, hogy az Alföld a föld- és sárfalú épületek elterjedési területe volt, ám ott is készültek oszlopos vázszerkezetű, sövényfalú épületek, és a tetőszerkezet, a födém gerendáit – a fűrészelés elterjedése előtt – éppúgy szekercével, bárddal faragták, mint a hegyvidéken. Így mehetett át a csak famegmunkálást végző felföldi, erdélyi stb. házépítő specialisták faragó megnevezése a túlnyomórészt vert és vályogfalat építő, bár ácsolást is folytató alföldi barkácsolókra. Sok faluban az 1910–1920-as évekig xiem volt képesített ácsmester. Ezeken a településeken barkácsolók végezték vagy irányították a családtagok és a rokonok részvételével is folyó paraszti építkezést. Különösen jelentős a barkácsolók szerepe az alföldi tanyák építésében. Szeged vidékén az iparengedély nélküli építéssel foglalkozó, az ácsmunkában, sármunkában és nádazásban is jártas barkácsolót napjainkig kocamestörnek nevezik.
