ORSÓ- ÉS GUZSALYKÉSZÍTÉS, ROKKÁSOK
ORSÓ- ÉS GUZSALYKÉSZÍTÉS, ROKKÁSOK
A rostnövények házi feldolgozásához nélkülözhetetlen orsó és guzsaly túlnyomórészt barkácsolók vagy háziiparosok készítménye volt, mivel elkészítése speciális munkeszközt, esztergát igényelt. Az orsó, guzsaly és kisebb háztartási eszközök (pl. fakanál) faragására szakosodott kalotaszegi, telkibányai (Abaúj-Torna m.), háromhutai (Zemplén m.), cserépfalvi (Borsod m.) és gyöngyössolymosi (Heves m.) háziiparosok századunk elején egy-egy nagyobb táj szükségleteit ellátták, így e tárgyak házi faragása a kender- és lenfeldolgozást folytató falvakban is mindinkább visszaszorult.
Az orsót nagyobbrészt bükkfából, rakottyafűz-, gyertyán-, bodza-, vackor- és szilvafából, a kalotaszegi Magyarvalkón fehér fenyőfából faragták. A magyarvalkóiak 427a fát havasi deckásoktól szerezték be, akik a fenyőt 5 cm széles, 4 m hosszú lécekre fűrészelték. Az orsónak való fát a kívánt hosszúságú darabokra fűrészelték, fejszével elhasogatták, majd a léceket a faragószéken kézvonóval megfaragták, két végén kihegyezték. Ezután került az orsófa az esztergára. A börzsönyi Kemencén, a szatmári Gacsályon, a zempléni Háromhután, a kalotaszegi Magyarvalkón egyaránt kézivagy nyirettyűs esztergát használtak (Gönyey 1940a: 232; Nagy J. 1947: 265; Ujváry 1960: 129–132). Az orsófát az esztergába szorították, és a nyirettyű szíját vagy madzagját egy fordulatnyira a fára tekerték. Az orsófaragó háziiparosok kétfajta nyirettyűt alkalmaztak: az egyiken a nyirettyű szíját a faragó ujjaival szorította a nyélhez (ilyen volt a háromhutai kézieszterga), a másikon a szíjat a nyélhez, ún. vonóhoz rögzítették (ez a kemencei és a valkói esztergán látható). A faragó egyik kezével a nyirettyű vagy vonó ide-oda mozgatásával forgásba hozta az orsófát, másik kezében az orsókéssel kinagyolta az orsót. Néhány száz orsófa kinagyolása után folytatta a további megmunkálást. A kéziesztergák hajtómechanizmusa ugyanazon az elven alapul, mint a prehisztorikus kő- és tűzfúrók forgatási eljárása.
Az orsó perdítéséhez szükséges nehezéket, a karikát legtöbbször fűzfából faragták. Ennek elkészülte után a középen kifúrt karikát az orsó vastagabb végére húzták, majd az esztergán hozzáláttak az orsók lesimításához.
Ujváry Zoltán vizsgálta, miért maradt fenn a kézi hajtású eszterga használata a lábbal hajtós elterjedése után is. A kezdetleges munkaeszköz alkalmazásának összetevőit a következőkkel magyarázza: 1. a háziiparos csak alkalmanként használta az esztergát, ezért nem vált szükségessé, hogy fejlettebb meghajtószerkezetet állítson fel, 2. orsóesztergálásra a kézieszterga tökéletesen megfelelt, 3. aki viszont főfoglalkozásul készített faedényeket és -eszközöket, az törekedett lábítós esztergát vagy esztergapadot beszerezni. Háromhután a kézieszterga használatát kizárólag az orsókészítés tartotta fenn 1957 tájáig, néhány háziiparos műhelyében (Ujváry 1960: 136–137).
Erdély több vidékén (Kalotaszeg, Szilágyság) az orsókat véséssel, festéssel díszítették is. A dísz- vagy cifraorsó szerelmi ajándéknak készült.
Az orsófaragás egy időben jól jövedelmező háziiparnak számított: az 1930-as években Etéden volt olyan legény, aki szeptembertől április végéig – apja segítségével – 14 ezer orsót készített, és mind értékesítette a környékbeli vásárokon (Gagyi 1978: 78–82).
A guzsalyok leginkább a könnyen faragható és véshető juharfából, egyes helyeken mogyorófából vagy a keményebb bükkfából készültek. A guzsalytalpak díszítéseit, az eszköz változatait és szerepét más fejezetek tárgyalják.
Magyarországon a 18. században kezdett elterjedni a pergőrokka, más néven kerekesrokka, amit faesztergályosok vagy erre specializálódott rokkások készítettek. A Békés megyei Füzesgyarmat krónikása írta 1830-ban: „Vagynak még ezeken kívül számosan több Mesteremberek is; de minden czéh nélkül … Rokkás is egy” (Tábori 1959: 4). A rokkakészítők tulajdonképp fafeldolgozó specialisták.
Békés megyében, ahol a szlovák, német, román származású lakosok körében a kender házi feldolgozása századunk első felében is továbbélt, számos rokkásmester dolgozott: a legtöbb Mezőberényben, de Békéscsabán, Békésen, Füzesgyarmaton, Gyomán, Szarvason is élt néhány mester. A megyében élő esztergályosok is tudtak rokkát készíteni, ám ők nem egyedül ezzel foglalkoztak. A rokkások csak háromlábú, ún. kecskerokkát készítettek, míg az esztergályosok négylábú, ún. álló rokkát is.
A mezőberényi rokkások a rokka derekát, a kereket, a kerékágast, a srófot, srófanyát és az orsó szárnyát bükkfából, a többi részt fehér vagy fekete nyárfából készítették. A fát olyan hosszú darabokra vágták, amilyenekre a rokka részeihez 428szükségük volt, kinagyolták és pár hónapig száradni hagyták. A rokka megmunkálása esztergán történt. A Békés megyei rokkások a 20. század elején még olyan, lábbal hajtott esztergán dolgoztak, amely a munkába vett fadarabot nem forgatta állandóan körbe, hanem bizonyos számú fordulat után visszafelé kezdett forogni, ezért az esztergavésőt a megmunkálandó fáról le kellett emelni, hogy a meghajtó taposása után az eszterga a helyes irányban ismét forgásba lendüljön. Ezt az esztergát többen az első világháború után cserélték ki ugyancsak lábbal hajtott, de lendkerekes esztergapadra, amelyen már folyamatosan tudtak esztergálni. A rokka egyes részeit gyűrűsen esztergálták és a vásárlók ízlése, igényei szerint festették is. Az utolsó mezőberényi rokkásmester zöld, sárga, kék, fréz, piros és fehér, az 1950-es években még dolgozó szarvasi mester borvörös, zöld, narancssárga, citromsárga, bíborvörös és fehér színű porfestéket használt a rokkafestéshez. A Békés megyei rokkások általában festették készítményeiket, míg az esztergályosok ritkán, csak megrendelésre festettek rokkát. A mezőberényi rokkások messze vidékre jártak vásározni.
