TEKNŐ- ÉS CSÓNAKVÁJÁS
TEKNŐ- ÉS CSÓNAKVÁJÁS
„Régi faragómestereink között számra nézve az elsők között álltak az úgynevezett tekenősök, teknővájók, kiket némely vidéken koponyásoknak is hívtak” – írta Takáts Sándor (1961: 91. – A ’teknő’ jelentésű koponya szláv szó). Megállapítását arra alapozta, hogy a 16–17. századi összeírásokban igen sok és sokféle teknőt talált, amiből arra következtetett, hogy a teknőkészítés sok embernek adott kenyeret. Sajnos nem közölte, hogy az uradalmi összeírásokban és a jobbágyközségek urbáriumaiban hány teknővájót vettek számba. A fateknő nem szerepel a céhbeli kézművesmesterek készítményei között, így bizonyos, hogy készítésével mindig képesítés nélküli specialisták 425foglalkoztak, akiknek a kilétét, számát az egykorú iratokból nehéz megállapítani.
88. ábra. A teknővájó cigány szerszámai: 1. balta; 2. kapocska; 3. mellyvédő; 4. kétnyelű kés; 5. kanálvájó kés
A 16. századi végvárakban ezernél is több földhordó teknőt tartottak. Az egykorú udvarházak háztartásaiban az alábbi teknőfélék szerepelnek: kenyérszakasztó, dagasztó, lisztelő, szalonnasózó, túrógyúró, sajtgyúró, kenyérhordó, förösztő, mosódó, mosogató, szappanyozó (Takáts 1961: 92). Valamennyit fatörzsből vájták és faragták.
Írott források hiányában a 16–19. századi teknővájókról közelebbit nem tudunk. Századunkban a teknővájással cigányok foglalkoztak, akik vándorlás közben ott tanyáztak le, ahol alkalmas fát szerezhettek, és készítményeikre vevő mutatkozott. A szakirodalom szerint a teknőkészítést a román anyanyelvű cigányok egy csoportja űzte, akiket erről teknős cigányoknak neveznek. A Dunántúlon Zala, Somogy és Baranya megyében, az Alföldön Szatmárban és Szolnok megye Tisza melléki területein élnek (Erdős 1959: 163–164).
Régebben uradalmakban és olyan parasztgazdáknál dolgoztak, ahol megfelelő fához tudtak jutni. A nagybirtokosoknál rendszerint az erdőben telepedtek le, és 426családjuk számára kunyhót építettek. Parasztcsaládoknál gyakran úgy vállalták a munkát, ha a gazda kosztot adott vagy hozzávalót, és ebből a teknővájó felesége főzött.
A teknővájó cigány szerszámai: fejsze, bárd, keresztvágó fűrész, kapocska, kétnyelű kés, kanálvájó, kusztura, mejdeszka (88. ábra). A kapocska a teknő, vályú belső és külső faragására szolgált, több fajtáját használták.
Teknőkészítésre a fehér nyárfa, a topolya és a fűzfa a legalkalmasabb. A fa kidöntése, elfűrészelése és hasítása után a teknővájó kivette a teknőnek való fa belsejét, az ún. bélfát, amiből szakajtó (kerek, kihajló peremű nagy fatál) készült. Sosem méretre, hanem mindig szemmértékre készítette a teknőket. Először fejszével kinagyolta, majd kapocskával mélyítette a teknőt, s végleges formáját a kétnyelű késsel adta meg. Az ütések hangjáról érezte, kell-e még faragni az oldalát vagy a fenekét. Készítettek sütő-, gyúró-, mosó- és sózóteknőt, ezenkívül szakajtót, vagyis fatálat, fakanalat, rendelésre suszterszéket, zsiradék eltartására szolgáló faedényt (Gunda 1934).
A készterméket vagy az árát a fa tulajdonosa és a teknővájó megfelezte. Ritkán előfordult, hogy a teknővájó megvette a fát, és a helyben elkészített faedényeket vásáron értékesítette. Vándor életmódot folytattak. Egy Zemplén megyei faluban letelepedett teknővájó cigány csak télen lakott otthon, az év nagy részében a Bodrogköz, Hegyalja és a Hegyköz falvait járta és ott dolgozott, ahol fát tudott beszerezni, és igényelték a munkáját. A termelőszövetkezetek megalakulása után nehezebben lehetett fához jutniuk, de – ha csökkenő mértékben is – volt igény készítményeikre. Az 1960-as években, az egyéni megrendelőkön kívül, a Felső-Tisza-vidéken néhány termelőszövetkezet is készíttetett a teknővájó cigányokkal sózóteknőket (Petercsák 1975).
Csík megyében és másutt, ahol a férfiak otthon kifaragták a faedényeket, nem volt szükség a teknős cigányok munkájára.
A teknővájáshoz hasonló volt az egy darab fából faragott csónak, az ún. bödönhajó vagy bodonhajó készítése. Szintén specialisták készítették nagyobb folyóink és a Balaton mellékén. A balatoni halászokat a Kis-Balaton menti Vörs falu specialistái látták el bodonhajóval, mivel a környékbeli erdőkben „csónaknak termett” évszázados tölgyeket leltek. Fejszével adták meg a csónak formáját, belsejében kifaragták az erősítő keresztfalat, mely ülőhelyül is szolgált, majd szaluval, kapaccsal mélyítették. A belsejébe nádat raktak és meggyújtották. A füstszivárgás helyét szurokkal, gyantával vagy fával foltozták be. Megpörkölték a külsejét is, majd marhatrágyás vízzel kívül bekenték, hogy bírja az időjárás viszontagságait, s ne repedezzen (Jankó 1902).
